Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)

1995-11-04 / 260. szám

1995• NOVEMBER 4., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Szomszédom, a Balázs Attila illusztrációja A fináncokat sehol sem szeretik. Én legalábbis még nemigen hallot­tam meleg szavakkal emlegetni őket egészen mostanáig. Igaz, a Tiszabecsen oly nagyra respektált Szirovi úr sem mai ember, még valamikor a két világ­háború között szolgált Tiszaújlakon, s mint ahogy a neve, s állomáshelye mutatja, nem magyar hivatalnok volt. Valahonnan bem­ről, Csehországból helyezték ide, az isten háta mögé, és büszke volt cseh mivoltára, beosztására: ő volt a határ túloldalán a vámparancsnok. Szirovi úr kötelességtudó hivatalnok hí­rében állt, minden törvényes eszközt fel­használt kötelessége teljesítése közben, de ha túljártak az eszén, lovagiasan viselke­dett. És soha sem állt bosszút. Harmincki­lencben, amikor Kárpátalja visszatért, s a cseheknek menniük kellett, Szirovi úr át­ballagott Tiszabecsre, hogy elbúcsúzzon egykori ellenfeleitől. Nemes gesztusára ma is emlékeznek Becsen. * * * Tiszabecs, meg a környező apró falvak la­kói gyakran kívánják vissza Szirovi urat. Becs Trianonig szerves egységben élt a fo­lyó túloldalán található kis csinos város­kával, Tiszaújlakkal, az idáig lenyújtózko­dó hegyek lábainál fekvő községekkel, s a távolibb, de még így is alig húsz kilomé­terre lévő megyeszékhellyel, Nagyszőlős­sel. Aztán lezárták a határt, megszűnt a le­hetőség, legalábbis hivatalosan, hogy az odaáti piacokon kicseréljék a portékáikat. Ám a csehek nagyvonalúak voltak, s ki­számíthatóak, a kisembereket nemigen za- vargatták. S volt még egy nagy előnye a cseh időknek: az ideátiaknak nem kellett félniük a túloldali bűnözőktől. Most azon­ban túlzás lenne azt állítani, hogy nyugod­tan, minden félelem nélkül hajthatják es­ténként fejüket a párnára. * * * Mindenféle történetek keringenek az uk­rán, az orosz, meg a jó ég tudja még mifé­le maffiák ideáti ügyködéséről. A gázolaj és a kocsi a sláger, ottani ismerőseim majd mindegyike tud egy-egy zaftos sztorit, de név nélkül beszélnek persze. Meséli az egyik Becs környéki faluban élő barátom, hogy a tavaszon hazatérve egy böhöm nagy Mercédeszt talált az udvarán. Kér­dezte a feleségét, áldott jó szívű asszony­ka, hogy kié ez a kocsi. Beállított két fiatal­ember még a délelőtt, felelte, engedjem már meg nekik, hogy beguruljanak az ud­varra, mert valami baja van az autónak, s félnek az út mellett hagyni, még valaki megrongálná. A férjnek azonban valahogy gyanús volt ez az egész, hiszen az ilyen au­tók nem szoktak csak úgy meghibásodni, szólt tehát a rendőröknek. Ki is derítették nemsokára, hogy lopott az autó, megszervezték tehát a megfigyelést, hogy fülön csíp­hessék a tetteseket. Majd egy hétig figyeltek, mikor az egyikük óvatlanul beleszólt a rádiójába, hogy ő hazaugrana, megnézi otthon a gyermekeket. Csak pár óráig maradt őrizetlenül az autó, de hogy, hogy nem, pontosan akkor jelent meg a két, mer- cedeszes úr, s vitték a kocsit. * * * Demeter Tamás, a becsi ha­tárforgalmi kirendeltség veze­tője ugyan nem hallott az iménti esetről, azt azonban megerősíti, hogy itt is gyakor­ta megpróbálnak a túloldalra csempészni nagy értékű, lo­pott autókat. — Az idén tizenhárom lo­pott kocsit tartóztattunk fel — mondja —, ám azt tudni kell, hogy az igazi nagy ha­lak nem ülnek a volán mögé, ők csak az akciót szervezik. — Kik lehetnek azok a nagy halak? — teszem fel a kérdést, ami meglehetősen bu­tácska lehet, mert a százados arcán eny­hén ironikus mosoly suhan át. — Nem tudjuk — feleli. — De azt ta­pasztaltuk, ha megjelennek a Z-s rendszá­mú kocsikat megsarcoló fenegyerekek, az ukrán állampolgárok fizetnek, mint a ka­tonatiszt. Mert rettenetesen félnek. — Bukott-e már le valaki emiatt a hatá­ron? — Nemrég, az egyik éjszaka figyeltünk fel egy, a határtól majd kilométernyire ügyködő csapatra. Húsz dollárt követeltek a honfitársaiktól, s azok bizony fizettek. — S mi történt, hogy megfogták őket? —- Kiutasították őket az országból. A környéken tudni vélik, a zsarolók va­lahonnan Munkács, Lemberg tájáról jön­nek, s oly remekül szervezett bandák, hogy nem menekülhet előlük az, akire ki­vettették a hálójukat. Mert mi történik például akkor, ha a kiszemelt áldozat nem akar fizetni? A túloldalon, Tiszaújlak ha­tárában már várja őket a társaság másik fele, s megállásra kényszerítik a renitens- kedőket. A többit el lehet képzelni... Fur­csa módon azonban a magyarokat Ma­gyarországon nemigen bántják. — Mit tanácsol azon magyaroknak, akik egy komolyabb autóval akarnak át­menni Ukrajnába? — Ne menjenek — feleli tömören a szá­zados. A sok gondot azonban nem is az autó- csempészek, a zsarolók okozzák a határ­őröknek, magyar vámosoknak, hanem a rengeteg kis ember kicsi ügyeskedése, akikre még haragudni se nagyon tudnak. Mert lehet-e haragudni arra az öregember­re, aki megpróbál két-három karton ciga­rettát, két-három üveg vodkát áthozni Magyarországra, hiszen a nyugdíja itthoni értékben alig tucatnyi kenyeret ér? A szük­ség viszi rá e szerencsétleneket az ügyeske­désre. A határőröknek, vámosoknak vi­szont a kötelesség diktál. * * * Becsen, s a környéken természetesen alig van olyan ember, aki magyar cigarettát szív, magyar pálinkát iszik. Pontosabban, magyar boltban vásárolt cigarettát, pálin­kát... Bolondok is lennének kiadni száz fo­rintot egy csomag Helikonért, Sophianae- ért, amikor a kárpátaljaiaktól féláron tud­ják beszerezni. Ugyanígy vannak a benzin­nel, a gázolajjal. Ráadásul ma már át se kell menni érte a határon, az odaátiak helybe hozzák az üzemanyagot. Tavalyelőtt hatalmas árvíz söpört végig a hegyi folyók völgyein, súlyos károkat okozva a településeken. A magyarországi­ak segítettek, amivel tudtak, többek kö­zött benzinnel, tartós élelmiszerrel, mie­gyébbel. Nem telt bele pár nap, azok jó ré­sze a magyarországi piacokon, a legális, és illegális elárusító helyeken tűnt fel. S hihe­tetlenül szervezett formában. A maffia tet­te rá a kezét e segélyszállítmányokra, az szervezte meg ily sikeresen a piaci akciót, vonta le nyomban a következtetést a kör­nyék. A maffia persze láthatatlan, de az it­teniek nem is nagyon firtatják az olcsó cikkek eredetét. Az a fontos, hogy olcsó. * * * A határ közelsége tehát korántsem csak rossz. Ráadásul munkahelyet is ad a hely­bélieknek. — Hogy a határőrség áttér a hivatásos állományra, máris nyolc becsi fiatal talált ott munkát, s további négy felvétele folya­matban van — mondja Balogh Sándor polgármester. — Az őrsön is dolgozik négy becsi asszony, s hogy tervezik a ha­tárállomás bővítését, egészen biztosan akad még továbbiaknak is munkahely. Azon nem is szabad gondolkozni, hogy jó- e a falunak ez a határátkelő, hiszen koráb­ban évtizedeken át arról ábrándoztunk, mikor mehetünk már át szabadon a túlol­dali rokonokhoz. — Mégsem minden becsi boldog a ha­tárállomás miatt. Mi lehet ennek az oka? — Minden szennyet, mocskot, amit egy ilyen állomás kitermel, jórészt nekünk kell eltakarítanunk. El lehet képzelni, mi van itt olyankor, amikor öt-hatszáz kocsi vár átlépésre... De eltakarítjuk egy kis segítséggel. Azt viszont már nehezen tudják lenyelni a be­csiek, hogy odaát nem egyszer tíz-tizenkét órát is várniuk kell, hogy hazajöhessenek. A cseh időkben a becsiek, milotaiak, usz- kaiak minden akadály nélkül átjárhattak az odaát maradt földjeiket művelni. Szeke­restül, lovastul, szerszámostul. No, ezt próbálná meg most valaki...! * -f­Áldás vagy átok? Régi dilemmája ez a ha­tárállomások szomszédságában lévő fal­vak lakóinak. Tiszebecs is e két malomkő között őrlődik, de azért nagyon rosszul es­ne nekik, ha most hirtelen lehúznák a so­rompókat. Maffia ide, maffia oda... Balogh Géza A KM VENDÉGE A megyei főtanácsos Bartha Andrea — Segítsen, legyen szíves, húsz éve nem volt ilyen ügyünk! Az egyik kistelepülés polgármesteri hivatalából jött a hívás, egy erkölcsrendészeti témában kértek ta­nácsot. Alig teszi le a telefont dr. Gé- gény Miklós, a megyei közigazgatási hi­vatal főtanácsosa, már újra keresik: most birtokprobléma kerül terítékre. — Láthatja — tárja szét a kezét —, ez a mi dolgunk, a szolgáltató közigazga­tás. Segítjük a polgármesteri hivatalok jegyzőit, ügyintézőit, s természetesen az ügyfeleket, sokszor még olyan ügyekben is, ami nem ránk tartozik. Ezért, azaz érdemes és eredményes munkásságának elismeréseként kapta meg október 23-án a Belügyminisztéri­umban a Magyar Köztársaság Ezüst Ér­demkeresztje kitüntetést. Harminchárom év a közigazgatásban — erre születni kell! S valóban így is lehet, mert, mint meséli, parasztcsaládból származik. Az értelmiségiek sorát a nála hét évvel idő­sebb bátyja nyitotta meg annak idején, aki elvégezte a tanító-, majd a tanárkép­zőt. O maga azonban sosem kacsintga­tott a tanári pálya felé, hanem a középis­kola elvégzése után, azaz 1962-ben nyomban tanácsházán kezdett dolgozni. Beszterecen, mint előadó. Akkoriban egy előadó intézett mindent, ami nem a ta­nácselnökre, vagy a vb-titkárra tarto­zott, s rajtuk kívül már csak a hiva­talsegéd és az adminisztrátor ké­pezte az apparátust. Két év telt el itt, amikor kézhez kapta a behí­vót, amely 25 hónapra szólt. — Menyasszonytól vonultam be, s feleséggel szereltem le! Olyan hosszúnak tűnt ugyanis ez az idő, hogy amikor a leszerelésem előtt egy hónap­pal kaptam tíz nap jutalomsza­badságot, úgy határoztunk, to­vább már nem várunk az eskü­vővel. Fél évig járt ki még utána Nyír­egyházáról Besz- terecre, de ahhoz, Dr. Gégény Miklós hogy munkakez­désre a helyén legyen, a hajnali 4.40-es kisvonattal kellett elindulnia, s csak este fél nyolcra keveredett haza. így aztán örömmel fogadta a nyíregyházi tanács ajánlatát, jöjjön ide igazgatási előadónak. A fiatal pár azonban az asszonyka szüleinél lakott. Két család meglehetősen szűkösen fért el, s már útban volt a ba­ba, amikor Felsősimán megüresedett egy kétszobás szolgálati lakás és egy kirendeltségvezetői munka­kör. 1968. április 15-én nevezték ki kirendeltségvezetőnek, s há­rom nap múlva megszületett első gyermekük, Zoltán. — Nemcsak magánéle­tem, hanem talán hiva­tásom legszebb idő­szaka is ez volt: Felső­simán és Mandabo- korban mindenkit megismertem. Én voltam az összekö­tő kapocs, hogy az embereknek ne kelljen a városba utaz­niuk ügyfél- fogadásra, s a hivatal se sza- Harasztosi Pál felvétele kadjon el a lakos­ságtól. Munkám nem kötött szorosan az irodához, gyak­ran kellett a helyszínekre kijárnom. 1971-ben megszületett a második gyermek, s a helyszűke miatt egy év múl­va Nyíregyházán vásároltak lakást. En­nek ellenére még hét évig járt ki Felsősi­mára, bár többször is hívták a városi ta­nácshoz, mindannyiszor elhárította a csábítást. Időközben jogi diplomát szer­zett — de előtte még felesége levelezőn elvégezte a számviteli főiskolát. Mivel 17 éven keresztül az államigazgatási el­járás első fokával foglalkozott, úgy dön­tött, meg kell ismernie a másodfokot is. Elfogadta a megyei tanács igazgatási osztályának főelőadói beosztását. Innen egyenesen vezetett az út a csoportvezető­séghez, a Munka Érdemrend bronz fo­kozatához, majd a rendszerváltás után a főtanácsossághoz. Mindehhez azonban biztos családi háttér szükségeltetett. Gégény Miklós ugyan bevallja, amióta megnősült, vasa­ló nem volt a kezében, főzni ellenben ki­tűnően tud és szeret is, valamint gyengéi közé tartoznak a virágok. Nemcsak a szobanövényeket ápolja gondosan, ha­nem a telkén lévő rózsákat, vágottvirág­nak valókat is. Igaz, az utóbbira mosta­nában egyre kevesebb ideje jut, ugyanis az államigazgatási jogon túl gazdasági jogot is tanít különböző tanfolyamokon. Annak ellenére, hogy a jog más területei is érdeklik, s tisztában van vele, anyagi­lag jobban járt volna, ha pályát módosít, vallja: én természetemnél fogva erre a szakmára vagyok a legalkalmasabb.

Next

/
Oldalképek
Tartalom