Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-09 / 213. szám
1995• SZEPTEMBER 9„ SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Macskás Sipi — kint és bent Nem a hagyományos értelemben riport, ami itt következik. Nem is portré, mert annál azért mindenképp több. Talán egy kroki, gyors, de talán pontos vázlat. Macskás Si- piről. Ahogy sorsán, alig több mint két évtizedes életén — a párszori találkozások okán több bennem a benyomás, a sejtés, s jó sok a biográfiai luk — végigfutottam gondolatban, csak egy futam a zongorán. Vagy az első taktusok Beethoven Ötödikjéből: ta-ta-tatam...ta-ta-tatam... Hat hónapos korától állami gondozott volt. Valami fáskamra félében vagy spájz- ban laktak. Nyilván nem emlékszik semmire, de az az érzésem, ha bármit is elő tudna kaparnia a tudata legmélyéről, akkor sem mondaná el, vagy az agya védekezésképpen örökre zárolná. Szüleit soha ném látta, úgy tudja, az apja talán nemrégen meghalt. Lassan rázza a fejét a kérdésre: nem is voltál kíváncsi rájuk? Ő tudja miért. Az ok bizonyára alapos. Elég is legyen annyi, az öt testvért ötfelé sodorta a szél... Attilát négyéves korától tizenkét éves koráig nevelőszülők nevelték. Négy és fél éves korában ők tanították járni, beszélni. Szóban ma is kicsit nehezen érthetően fejezi ki magát, figyelmesen kell hallgatni, hogy világos legyen egy-egy mondat. Ám írásban oldódnak a gátlások, gördülékeny a fogalmazás. No, meg akkor, ha a szívéhez legközelebb állókról esik szó — de erről egy kicsit később. Megjárta Berkeszt, majd Tiszadobot. Hogy „szökdösős” volt, végül is magától vallja be. Ha rájött, mennie kellett, mindegy hová. A kaland miatt — fogalmazza meg az okot. Ott aludt, ahol épp az este érte, főleg a plébániák környékén próbálkozott. Sok helyütt sikerrel. Ahogy mondja, a végén már a küszöbön, a berendezésre vetett egyetlen pillantásból tudta, lesz-e, s ha igen, milyen vacsora. Saját bőrén, gyomrán tapasztalta, s ki is mondja a nagy igazságot: akinek nincs semmije, az mindig ad. A sors fintora, hogy folyamatos orvosi kezelésre, rendszeres gyógyszerszedésre szorul: a gyomorsav szintjével van baj. Ennélfogva örökké éhes, diétáznia kellene. Ennek kétségtelenül elég sajátos módja a böjt, a koplalás, néha az éhezés. „Azt eszek, ami van, ha pénz van, kaja is van.” De legtöbbször nincs. Ezért kényszerből vette el a másét. Egyszer éppen vissza akarta vinni, akkor kapták el. Az 1 év 11 hónap börtönbüntetést kapott lopásért, a büntetés egyik részét Nyíregyházán töltötte, a másikat Baracskán. Áprilisban szabadult. Még frissek az élményei, kerül bizonyos szavakat, csak jelentőség- teljesen elhallgat egyes mondatrészeknél, a levegőben hagy minden fogalmat, zsargont, mely Arra utal; elvétve, de csak ha végképp kikerülhetetlen, hévének, avagy bentnek, bebukásnak hajlandó a rács mögött töltött időt titulálni. 23 dicsérettel távozott Baracskáról, az írnokságig vitte, ami az adott viszonyok között kiváltságos helyzetet jelentett. Ezt — mástól kaptam erre megerősítést — csak a képességeinek, a szorgalmának köszönhette. Fejben nagyon pontosan és gyorsan számol. Azt a munkát, amivel más hét órára készült el, azt ő már ötkor befejezte. Ahogy erről beszélt, látható örömmel és büszkeséggel töltötte el. De végzett fizikai munkát is. A mák közé nem van annak a módja... Nyolc általánost végzett, ért a lakátosmesterséghez. Több helyen dolgozott, de mindenütt rövid ideig. Bent megtanulta a gépi varrást, két hónapig dolgozott Nyíregyházán egy olyan helyen, ahol ezt jól hasznosíthatta, ám keveset fizettek, meg valami jóakaró elárult néhány részletet a múltjából, így nem volt maradása. Lekésett egy varrótanfolyamról, most várhat tavaszig. Szereti a várost, mert az nagy, és nem ismerik egymást az emberek. „Ázt szeretném, ha tudnák, én jó vagyok... Amíg élek, élek, de meg nem alázkodok senki előtt.” Életének központi figurái a kutyák. Sokszor nekik lopott ennivalót. Ha nagyon sok pénzem lenne — válaszolja a kérdésre — vennék egy nagy telket kutyafarmnak. A kutyáknak nem csak ösztöneik vannak, éreznek és gondolkodnak. A kutya megérti az embert, csak az ember nem érti a Kutyát. Volt egy kutyám, azzal együtt jártunk, tetszik tudni hová. Ha valaki közeledett, ő a tekintetével jelzett, figyelmeztetett, meg sem moccant. Pumukli korcs, de okos és szép. Füles, a rőt, kóborból lett barát a Sétálóutcában már mindenkire ráijesztett, amikorra leértünk, de amint Attilát meglátta, elhallgatott. A nyakába ugrott, nyalta kezét, arcát, pólóját, lábát, cipőjét miközben megkísérelte, hogy folyton a szemébe nézzen. Remény, hit, a sokat próbáltak ragaszkodása, amit annyi megrázkódtatás után is meg tudott őrizni, ez mind a kutya tekintetében volt. Attila meg mintha az élete összes elmaradt odabújását, ölelését ez alatt az egyetlen perc alatt akarta volna bepótolni. — Jól van, nincs semmi baj. Látod, mostmár könnyebb az életem, nem vagyok egyedül — ütögette a kutya vállát, mint a főszereplő az egyetlen rongyossá olvasott kincsében, a Éeketefülű fehér Bim-ben. Mindketten kipillantottak a testmelegből, Attila megismerkedésünk óta először mosolygott. Macskáinak, kutyáinak ő az apjuk, a barátjuk, a testvérük, ők meg neki az egyetlenek, akiktől viszonzást várhat és kaphat. Vékonydongájú, szinte törékeny, bizonytalanul jár-kel a világban, mint a szárnyatlan madár. Szeme, mint a fakó búzavirág. Rengeteget kell bizonyítania, míg az emberek észreveszik, hogy megváltozott; amit tett, azt a rettenetesen nehéz körülményei miatt tette, s most már, isten bizony, tényleg jó fiú lesz. Szőke Judit Nyéki Zsolt Megyénkért aggódók közül nagyon sokan megfogalmazták már, hogy napjainkban sem csökken a fizikai és a szellemi munkaerő elvándorlásának vészes üteme, vagyis még mindig sok értékes embert veszítünk el, mert minden nyugati irányba tett lépéssel növekszik az elhelyezkedés esélye, javulnak a megélhetés feltételei. De mintha csak a túlzott félelmeket akarná cáfolni, az eltelt rövid időszakban több olyan emberrel is összehozott a sors, akik az ország távolabbi vidékeihez kötő gyökereiket szakították el, s telepedtek le végleg megyénkben. — Az elvándorlással ellentétes irányú áramlás is megfigyelhető, bár ez utóbbi kétség kívül nagyságrendben kisebb — tesz megjegyzést a bevezetőre dr. Széli László mezőgazdasági gépészmérnök, a GATE Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolai Karának tanára. A főiskolai docens a Mezőgazdasági Gépek Tanszékén jubilált, immár harminc éve vesz részt a mezőgazdasági főiskola oktatói munkájában. — A Komárom megyei Tokod szülötteként láttam meg a napvilágot, az első tankönyveket a mai Szákszenden vettem kézbe. Apám gépész kovácsként a traktortól kezdve a cséplőgépig miniapesten működő Agrártudományi Egyetem gépész karára. A félretett pénz azonban negyedévre ~'r~gyott, tanulmányi ösztöndíja pedig arra kötelezte, hogy a diplomával a kézében a nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolán vállaljon munkát. — Elmondható, hogy én vagyok az első gépész a fő- r iskolán, hiszen már akkor ide szerződtettek, amikor a gépész szakot még csak szervezték — szolgál egy kis unikummal. Egy év tanítás után a mérnöktovábbkép- zőn újabb diplomát ■h ' szerzett, s az idő- zben beindított gépész szakon alapozó műszaki tárgyakat tanított. Rövid kitérő után végleg az oktatás és kutatás mellett kötelezte el magát, erre ékes bizonyíték az eddigi pályafutása során megírt nyolc-tíz jegyzet, a tanszéke gondozásában megjelentetett több szakkönyv. Kutatásainak nagyon sokat köszönhet a gyakorlati termelés is, számos szabadalmaztatott eljárás született a szellemi alkotásaiból. Különböző műszaki fejlesztései leginkább az energiatakarékosságot szolgálták, míg legújabb kutatásaival a környezetvédelemre helyezi a hangsúlyt. A tanszéket igazi szellemi műhelynek tekinti, ahol a hallgatókat is bevonják a munkába. Nagyon sok kitűnő szakdolgozat, Nívó-díjas tudományos diákköri munka igazolja az együttműködést, s azt, hogy a hallgatóban is mindig partnert látott. Talán éppen ezért alakíthat ki bensőséges kapcsolatot velük egy docens, olyan főiskolai hagyományokat megteremtve, mint az emblémával hímzett nyakkendőavatás, a végzősök kupa átadása, vagy míg nem volt ilyen rossz a pénzügyi környezet, a gyűrűavatás. Mivel kicsi a létszám, közelebb kerülnek oktatójukhoz a hallgatók, akik évekkel később is szívesen találkoznak a tiszteletre méltó docenssel, közülük sokan esküvőjükre is meghívták egykori tanárukat. — Életem nem volt egy diadalmenet, de azért elkönyvelhettem néhány szakmai sikert, s mindig örömmel töltött el, amikor egy-egy tehetséges hallgató útját egyengethettem — ad rövid értékelést harminc év távlatából a főiskola első gépésze. A kóbor állatokban látja igazi barátait a huszonkét éves fiatalember, aki megfogadta: jó fiú lesz engedték, a „pampákra” azonban igen. A levelek, amiket a kezembe nyomott, arról tanúskodnak, szerették őt („...vigyázz magadra, mert tudod, itt bent milyen...”). Ott bent másképp jár az idő. De gyorsabban eltelt, ha álmodott. „Amikor elaludtam, kint voltam, de aztán felkeltem és csalódtam.” Mai napig nem tudta még kialudni magát, s mióta kint van, hiába várja az álmokat. Egyformák voltak különben a napok, még a kaja is majdnem ugyanaz volt, az utolsó bv-n sokat adtak ugyan, de ehetetlent. Egy héten egyszer jött a pap. Ehhez mérten közeledett a szabadság. Nem maradt egyébként hatástalan a vallással ismerkedés, amit egy- egy vers, egy maréknyi összegyűjtött színes szentkép bizonyít — legfelül Mária ölében a kis Jézussal. Aztán ott voltak időtöltésnek a macskák! Először egy-kettő miatt állt be többször a sorba az ételosztásnál, aztán néhány nap alatt a környék talán összes kóbor cicája — a szabadulásig mintegy harmincán — az Attila vendége volt. Adtak maradékot a többiek, sőt néha az őrök is, így lett belőle Macskás Sipi. Télen egyszerűen betörte az egyik műhely ablakát, hogy a macskák oda húzódhassanak. Mindenki tudta, hogy ő volt, de úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Bolyong ma is, gondol egyet, felül a vonatra, s megy, amerre annak van az útja. Eltölt valahol néhány napot, hetet, eszik a plébániákon, több-kevesebb pénzt is kap, volt, hogy kiadta magát erdélyi menekültnek, mert akkoriban azoknak jobban adtak. Legfeljebb rájátszott egy kis akcentussal. Pénze jegyre, persze nincs, ellenben meg„Mondd, hogy jó lesz majd itt élni...” Balázs Attila felvétele A főiskola első gépésze A KM VENDÉGE denhez értett, ami egy uradalmi földöt előfordult. Akkoriban ilyen ezermeste rekre nagy szükség volt — derül ki mindjárt, honnan ered is a gépek szeretete. — A második világ- ^ háború után a család bérelt földön gazdálkodott, majd kovácsmesteri tudását a bá- i nyában hasznosította ap&m « — emlékezik az élet egyik 1 nagy tanítására, miszerint az f embernek minden helyzetben helyt kell állnia. Ilyen indíttatással nem is csoda, hogy már tizenegy évesen napszámban kapált, a tatai középiskolás nyarak pedig arató és cséplő brigádokban találták. Egy nyolcgyermekes család költségv tése akkoriba nem igazán en gedte meg a ta nulást, így érettségi után három évig az oroszlányi bányákból csillésként gyarapította a közös kasszát. A három év azonban a tovább tanuláshoz szükséges pénz összegyűjtéséhez is elég volt, s az örökölt gépész véna egyenes utat jelentett az akkor még Bu A szerző felvétele Dr. Széli László
