Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-09 / 213. szám
TÁRLAT Ötvösremekek Fedeles kupa A debreceni Déri Múzeum — sok egyéb, izgalmas bemutató mellett — a Szomolá- nyi gyűjtemény közszemlére tett darabjaival ígér értékes, tanulságos látnivalókat az érdeklődőknek. A nagyszabású kollekció iparművészeti és képzőművészeti tárgyakat foglal magába. Legnagyobb egységét az ötvösremekek alkotják. A szinte kizárólag világi célokra készült használati és dísztárgyak koruk ötvösségének színvonalát mutatják. A főként asztali holmik a XVI. század végétől a XIX. század közepéig a legáltalánosabb formákat képviselik, jól érzékeltetik a korstílusok alapján bekövetkezett formai és díszítésbeli változásokat. A tárgyak legnagyobb része német, így híven tükrözik a német ötvösség meghatározó szerepét Európának ezen a részén. A gyűjteményben a serleg és pohár formáknak egész sorozatát találjuk. Külön egységeket alkotnak az ékszertálkák, a cukordobozok, a szelencék. Jellegüknek megfelelően többnyire nemesfémből, drága és ritka anyagokból készültek. Ékszerszelence Aranyozott ezüstszelence (Párizs, 1740) Elek Emil felvételei Olvasó kellene ...miként fosztják meg hamvától a művet... A Tokaji írótábor programjában — augusztus 17- 19. között — ez idén Az irodalomtörténetírás dilemmái, irodalom-értelmezés, értékelés, közvetítés című terjedelmes megvitatni való szerepelt. Magyarul arról volt szó, hogy az irodalom történetét író tudomány ... miként fosztja meg hamvától a művet. Ismerős ez — az iskolai olvasmányokat letudva az ember még el kell viselje azt is, amit belemagyaráznak a műbe. S ha a kérdés humoros magyarázásához alkalmat ad Tokaj jókedvre fakasztó szelleme, el kell ismerni, hogy az olvasó és a mű kapcsolatára így figyelve most már csupán olvasóra volna szükség. Mármint olyanra, aki — az előadások tanulsága értelmében — létrehozná az irodalmi mű társadalmi környezetét. Azzal, hogy elolvassa a könyvet... Igazolva azt is, hogy a műben rejlő érték nem egyszer a mindenkorra adott, hanem... annyiban van, amennyiben az olvasás — ott úgy mondták, a befogadás — folyamatában hatni is tud. Sajátos gazdasági helyzetünkben manapság a mű azért nem hat, mert nem veszik meg. (Ki se adják!) Magvas tudóstéma ilyen összefoglalása viccnek is beillik. Az emelkedett szellemű elemzések mindamellett érdekesek voltak, s azt a látszatot keltették, mintha nem a viccben foglalt összefüggés volna a legfőbb gond. Egyebekben pedig a rádió-televízió és az irodalom kapcsolata szerepelt a másnapi „szellemi étlapon”. Az nyilvánvaló, hogy olyan alkalommal, amikor a médiumok egy-két képviselője és az írók együtt lehetnek, kötélhúzás kezdődik. Az író kevesli a műsorba illesztett műveket — pláne a saját verseit, novelláit hiányolja —, az intézmény képviselője pedig statisztikákkal igyekszik igazolni, hogy megteszik, ami tőlük telik. Csak egy példa: száz hangjáték — ebből hetven hazai, harminc külföldi szerzőtől — hangzik el a Magyar Rádióban évente. Továbbá egy év műsorából teljes hetven nap tekinthető irodalmi műsornak. A Rádió alelnökének ezek az adatai mindaddig eléggé jól hangzottak, míg — évekkel ezelőtti adatokra emlékező — egyik írókollégánk nem mondta meg neki, hogy azelőtt évi nyolcvan nap volt ez az arány. Az ilyesmi persze kínos egy kissé... A dolog humorát jól jelzi az is, hogy akadt író, aki úgy tette fel a kérdést, hogy ha a Televíziónak van pénze Friderikusz- ra, akkor legyen pénze irodalomra is. Vagyis még mindig azt hiszik sokan — köztük írók is —, hogy az állam pénzt ad a tv-nek, a tv pedig műsort vesz belőle. Holott Friderikusz vesz műsoridőt a tv-től, hogy bemutathassa a saját pénzen készült műsorát. Ez a benne foglalt reklámokkal, illetve azok árával eltartja önmagát, sőt nyereséget hoz. A félelem a médiumok teljes elüzletiese- désétől persze jogos. Tarján Tamás, aki egyetemi tanárként, irodalomtörténészként és a médiumok gyakori szereplőjeként és szerkesztőjeként látja a kérdést; megoldást nem tud. Az üzleti szempont eluralkodása ellen annak jámbor mondogatásával, hogy „több irodalmi műsor kellene” — bizony nem megyünk semmire. Volt ugyan szándék annak kimondására, hogy meg kell harcolni az irodalmi művek nagyobb megbecsüléséért a rádióban, a televízióban... Kimondatott. No és? A valóság ma az, hogy a több bevételt hozó műsorok igenis kiszoríthatják az irodalmi műsorokat. Ha nem azonnal, akkor lassan-lassan. így hát jómagam máris úgy nézek-hallgatok irodalmi-művészeti műsorokat a tévében, a rádióban, hogy tudom; jobban meg kell becsülnöm, mint eddig. Ugyanis elfogyhat. Ma még — a rádióban — évi hetven nap. S mondom, nincs mit hetvenkedni vele. Pár éve még nyolcvan volt. Egy hajdani napóra Időmérő Az idő az ember életének minden mozzanatát áthatja. Az idő, amely a fizikai alap- mennyiségek közül az egyik, a legabsztraktabb, a legbizonytalanabb. Mérésére a természet adott példát az évszakok, hónapok, napok váltakozásával. Ezekből kiindulva az ember később meg tudta oldani az idő felosztását, mérését. Az első órákat égitest, nevezetesen a Nap működtette. Minden ókori nép alkotott napórát, állítható, utazó és zsebnapórákat is. Később a szögmérés lett az időmérés alapja. Felhasználták a víz, a homok kipergeté- sét is időmértéknek. Mechanikai vagy kerekes órákat a 14. században kezdtek készíteni. A hajdani mesterek nemcsak szakmaitudományos felkészültséggel, de formai, díszítő művészettel is rendelkeztek. így aztán igazán nem is tudjuk, mit csodáljunk jobban, a tudományt vagy a művészetet, amely a régi órákban megtestesül. Azon a kiállításon, amelyet az Ipar- művészeti Múzeum rendezett a legrégibb tárgyak a 16. századi asztronómiai órák, amelyek közül az egyik II. Miksa császáré volt. Ez mérte az órákat, a perceket, jelezte a hét napjait, a dátumot, a szentek ünnepeit, a Nap és a Hold meg a bolygók mozgását és egy sor csillagászati adatot. Török és kínai időmérők, kalendáriumok, csillagjós-könyvek, díszes és puritán órák sorakoznak a vitrinekben. Valamennyi tárgy az Iparművészeti Múzeum tulajdona és szeptember végéig látogatható a kiállítás. Farkastörvény Járom a Hargitát, csodálom minden talpalatnyi zöldjét. Eltelni vele? Talán soha! Pedig ugyancsak nehéz az út gyalogosan a Madarastetőre. Megy az ember Zetelaka felől a csúcsra járó hegyi útra. Ballag tempósan, hallgatja a mellette hömpölygő, köveket nyaldosó kristálytiszta hegyi patak csobogását; s úgy véli, a hun ősök lelke hívja, csalogatja erre a vidékre. Jakocs Pista bácsi jóbarátom többször is határozottan állította életében: ezen az úton Réka is járt egykoron, sírja hollétének titkát időtlen idők óta homály fedi, élő legenda őrzi a kies tájon, Fenyéd környékén. Vajon taposom-e sírhantját? No, itt a kaptató. Irány a fennsík! Hogy is mondta a zetelaki bács (juhász)? Nyugodtan, egyenletesen, körültekintően. Lép- ten-nyomon megbizonyosodom: valóban így is lehet, így kell ezt az utat járni, mert pár száz méter után zihál a kebel, zakatol a szív, pihenni kívánkozik a láb. Csak a szem nem fárad, az élénkül, pásztáz, ide- oda tekint, szalad a fenyők csúcsa után fel az égbe, a végtelenbe. Fenyők, fenyők, árva székely fenyők. Nini, milyen jó hatása van rám a fenyők gyantaillatának: már dudorászni is van kedvem, pedig hol van még a kétezer méternyi fennsík? S ha felérek, vár-e még idős jó barátom, Csorna Pista, a Körösiek egyenesági leszármazottja, a különc, különös székely? Vár-e? Él- e? Mutat-e újabb titkot a gyöngyharmatos füvei borított fennsík birodalmából? Micsoda ember! Micsoda jellem! Addig járt fel a Madarastetőre, mígnem arra az elhatározásra jutott: a fennsík nélkül egyetlen napot sem élhet. Hívta élete párját, gyermekeit, hogy kövessék a puha felhőkkel takaródzó fennsíkra, a medvék, farkasok honába, a szabadságot lehelő, racka- juhot, ridegmarhát tápláló havasi legelő bársonyára. Csorna Pista felment a tetőre, kétezer méternyivel közelebb a székelyek Istenéhez. A családja meg maradt Székelyudvarhelyen. Mikor a falatnyi, maga építette menedékházban először beszéltünk erről Csorna Pista barátommal, s a miértet firtattam, csak annyit mondott: — Hívott a Hargita... — Na és a család? — próbáltam érvelni. — Akkor a Hargita győzött — nézett át felettem a piciny ablakra, s azon át — a szemközti kilátóra. — Talán már megbántad? — kérdeztem. — Soha! — tiltakozott. Napokig jártam akkor a Székelyföldet, de bármerre jutottam, akármit bámultam, Csorna Pista életvitele nem hagyott nyugodni. Lehet-e így élni? Tud-e az ember a heggyel, a tájjal, szülőföldjével így azonosulni? Mi táplálja, élteti ezt a már-már beteges érzést? Miért ilyen konok a székely, s ha igaz, hogy őseik ezredévekkel előbb érkeztek a gyönyörű hegyekkel koszorúzott tájra, mint a magyarok a Duna-Ti- sza közére, — mi élteti azóta is nyelvünk, kultúrájuk, viseletűk, építkezésük tisztaságát? Egyáltalán — mi a megmaradásuk roppant nagy titka, hiszen ezredévek óta csak bántják, sanyargatják, eltaposni igyekeznek örökké sarjadó ellenségeik? A nagy kérdés válaszát Farkaslakán, Tamási Áron falujában, a Fehér Nyikó csobogását hallgató kis kocsmában kaptam meg öreg székely ismerősömtől, akivel a „helyszűke” hozott közös asztalhoz egy vasárnap délután. — Adnám én rá a választ — így az őszülő halántékú, ábeli módra mosolygó asztaltárs, — csakhogy annak kibeszéléséhez idő kell... Az időhöz türelem... A türelemhez újabb pohár bor, ehhez meg pénzre lenne szükség. Tőlem ez utóbbit kivéve mindenre telne, ha ugyan megértett... Szerencse, hogy nagyon is odafigyeltem, s megértettem a székelymódra cirkalma- zott okfejtést, s már kértem is a csaplár- nétól Menyhért bátyám újabb pohár borát, mire ő nyomban kezdett is rászolgálni a fizetségre. — Nahát, jegyezze meg jól, öcsém, — emelte fel kissé hangját és jobb kezét Menyhért bá’ — a kigyelmed kérdésére röviden annyi lenne az én válaszom: a megmaradásunkat a farkasnak köszönhetjük. E mondat után jókora szünetet tartott öreg okítom. Fogta a poharat, s egészségemre kívánva a gyöngyöző nedűt, jókat kortyolgatott belőle. S mert látta, hogy válasza nem hozott osztatlan sikert, teljes értelmezést, hát lassan, akkurátusán folytatta: — Tudja, mi itt legtöbben erdőllők, favágók vagyunk, s életünk nagyrészét a hegyekben, Hargitánk ölében éljük. Ott tanyázik a farkas is. Bizony, gyakran várja, hogy valaki egyedül vágjon a rengetegnek, s akkor... a farkas győzne. De a mi népünket ezredéven át tanította is a farX Cukortartó KISS JÓZSEF:
