Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-08 / 159. szám
12 TÁRHAT Tikos Zoltán képei Öregasszony A közelmúltban befejeződött vajai -— nemzetközi — képzőművészeti alkotótábor idején mutatta be a Vay Ádám Múzeum könyvtárszobájában legfrissebb termése legjavát egy nagyváradi festőművész. Az ifjú Tikos Zoltánt művészeti tanulmányai Nagyváradhoz, Segesvárhoz kötik; e városokban végezte iskoláit. Mesterei között említi Kristófi László festőművészt és Rodi- ca Pamfil szobrászt. A fiatal alkotó már több ízben a nyilvánosság elé lépett képeivel; egyéni tárlata volt Segesváron, közös kiállításon szerepelt Budapesten, Debrecenben, Nagyváradon, valamint több német város galériájában. Kompozícióit szemlélve megállapíthatjuk: látásmódjára, stílusára nagy hatással vannak a régi épületek, a települések architekturális csodái, de legalább ennyire vonzzák az emberi arcok, s nem idegen tőle a szobabelsők, csendéletek nyugalmasabb világa sem. Az alkotóház ablaka Segesvári vártorony Harasztosi Pál reprodukciói Napkelet • A KM HÉT VÉGI MELLÉKLETE Égből hulló kérdőjelek André Szabó szétszedi, amit Jan Vermeer van Delft összerakott Manapság nehezen adatik meg az örvendezés pillanata az embernek. Miközben racionálisnak tűnő, súlyos hangú politikusok beszélnek a szükséges rosszról, mint törvényszerűnek tekinthető állapotról, miközben a legvédtelenebb emberi szféra a kultúra, a művelődés, az oktatás kénytelen elviselni a fiskális szemlélet csapásait, a nyíregyházi Korona szállóban néhány pillanatra elfelejthetjük mindezt, és egy olyan kísérletnek lehetünk tanúi, a fogadótérben, amelyik a fenti megállapítást nem változtatja meg, de életben tartja a reményt; a művészetre még odafigyel valaki, aki megteheti. A párhuzam, nevéből adódóan különbséget is takar. Nyíregyháza nem a XVII. sz.-i felvirágzó Delft, és a reprodukciókon megjelenő zsenialitások mellett és velük szemben festett képek függnek. Maga a kísérlet nem egyedülálló a művészet történetében. A szálló bejárati előterében, Jan Vermeer van Delft képeinek másolatai, és a róluk készült André Szabó-variációk láthatók. Vermeerről nehéz írni. A legközelebbi információt Fogarassy Miklós monográfiájában találjuk, vagy Pierre Descargues írását forgathatjuk haszonnal a Corvina kiadó képzőművészeti sorozatából, s talán elérhető Jánó Mihály szép tanulmánya a Korunk című Kolozsvári folyóirat művészettel foglalkozó számában az elmúlt évből. A nehézséget nem csupán az okozza, hogy nem tudjuk bizonyosan, hogy hány valódi Vermeer-kép van, 32, 38, esetleg több. A szakvélemények ellentmondóak, ezért nem lehet megállapítani teljes biztonsággal, hogy mi a Vermeer-jelenség háttere. Rubenssel ellentétben itt az imponálóan irtózatos mennyiség (ami Rubensnél több ezerre rúg) nem lehet magyarázat. Elolvasván a fent említett munkákat, úgy érzem, a titok titok marad. Ez, ami a művészetteoretikus számára kihívás, és ami a rejtélyek fejtésére állandóan késztetést érző elmét írásra buzdítja. Már-már megfogni, megérteni véli például Descargues a mestert, mint korai pointilistát, utal a plain-air vonásokra és föltárja a technikai titkot is: „Vermeerről teljes bizonyossággal tudjuk, hogy használta azokat az optikai eszközöket, amelyeket a festők vegyes kísérletező kedvükben már a reneszánsz kora óta nagyra becsültek, kivált a híres kamera obscurát, amely a három kiterjedésű valóságot egy síkba tömöríti”. Vermeer valami más. A szavak csak körüljárják a lényeget, erőtlenül keringenek a géniusz körül, s ha az okosan gondolkozó vállalkozót, a mindent hidegen és pontosan számító gazdasági szakembert kérdeznénk; miért áldozott vagy áldoz ezekért a képekért, ő sem tudna válaszolni. Van Buyten, a delfti pék Vermeernek hitelezett, (a képeit kérte biztosítékul!) és Ná- dasdi István, a Korona Szálló tulajdonosa, aki André Szabót mecenálja, csak érzett valamit, valószínűleg. A néző csak annyit lát az egészből, hogy a képek itt vannak. A többi az összefüggés sűrű homályába vész. André Szabó is inkább érzi, mint érti Vermeert. De André Szabót irritálja a Vermeer-i kanonizált világ. Ő már nem hisz Spinoza természet-istenében, isten-természetében. Mutatja ezt a Kékturbános lány variációja is. A tökéletes pontossággal megfestett képen, az eredeti tízen-egynehány éves leányarc helyett, André Szabó képéről egy ráncokkal szabdalt öregasszony néz ránk, akinek tekintete áthalad a nézőn, az időtlenbe, a végtelenbe. És akinek a HIT groteszk allegóriája függ a feje fölött; egy súlyos kőre csavart keresztben végződő „rózsa- füzér” képében. Ő az édesanyja! Mekkora a távolság Vermeertől! Nála A hit allegóriája c. képen, a háttérben Jordannes-tői átvett keresztre feszítés látható, és az égbe néző, telt, kívánatos leány, a keresztény ikonográfia utalásaival van körülvéve. Egyetlen titokzatos eleme a képnek, mint egy elcsúsztatott fókuszpont, a világba nyíló üveggömb, amely a nőalak feje fölött, egy kék selyemfonálon csüng alá. A kérdőjel! Talán már Vermeer is...? A kérdés és analízis végeláthatatlan. André Szabó mégis szétszedi azt, amit a nagy előd gondosan összerakott. Szétbomlanak az alakok, elcsúsznak a perspektívák hajszálpontos enyészpontjai. Foltokra bomlik az egyértelmű matéria és kérdőjelek hullanak az égből. Valami megváltozott Vermeer óta. Vagy csak a kijelentések veszítették el értéküket? A Csipkeverő nő egyirányba ható energiája szertefoszlik, és ezáltal meghal az alkotás? A katona és a nevető lány már más formára szabdalt világ térképe előtt ül, és A tejet öntő lány is elfelejtette talán azt a fiút, akire a házimunka közben gondolt. A Korona Szálló előcsarnokába bárki betérhet, megnézheti a Vermeer-reprodukci- ókat és André Szabó velük polemizáló festményeit. Véleményt alkothat a világról, amelyben él és amelyben a bizonyosság olyan gyönge, mint a lepkeszárny. Talán az a szerencsénk, hogy soha sem érthetjük meg teljesen a lényeget. Vermeer Delft Látképe c. képén a városháza toronyóráján a mutatók hét óra tíz percet mutatnak. Pontosan. Csak azt nem tudjuk megállapítani, hogy este vagy reggel. Balázs Attila reprodukciója Papp D. Tibor MÓZES ATTILA: Csendélet babával Amikor Lázár odaérkezett, már öreg délután volt. Csak egy pillantást vetett a betonlapokból összerótt, befejezetlen, kilenc emeletnyi tömbre, mely három oldalról súlyosan ölelte körül a kis teret, s emlékeiből egyszerre kiröppentek az apró, meghitt kertes házak. Azt gondolta: „Valahol itt kell lennie az én lakásomnak.” Beóvakodott a lépcsőházi ajtónyílás tátongó négyszögébe, s önkéntelenül is nagy lélegzetet vett, mintha egyetlen szusszal akarná kibírni a kilencedik emeletig. „Valahol a kilencediken lesz az én lakásom”, azt gondolta, s a még szinte alaktalan lépcsőkön elindult fölfelé, talpa alatt megcsúszott a cementtörmelék. Az itt is, ott is tátongó nyílások — majdani ajtók helye — között mintha az alkonyi szellő eltévedt volna. Fel-felbolygatta a lépcsőházak porát. A huzat cementszagú volt itt. Lázár egyre fönnebb jutott, s olyan egyforma volt mindenütt ez a betonvilág, mintha már évek óta a rideg falak között tévelyegne. A még szigeteletlen sarkoknál elkarcsúsodott a légvonat, olykor nyögésszerű hangok is hallatszottak: már-már emberi hangok, pedig életnek sehol nem volt nyoma, ez látszott a fal mentén állin- gáló szerszámokon is, melyeket mintha örökre ottfeledtek volna. Lázár, amint egyre fönnebb ért, fázni kezdett a négy világtáj kereszthuzatában, s minden fordulónál attól tartott, hogy belezuhan valami alattomosan tátongó nyílásba. Aztán felérkezett a kilencedikre. Ezt onnét tudta, hogy már nem volt fedél a feje fölött, csak az időközben egyhangú sötétkékre váltó ég négyszöge. Lázár nézte ezt a négyszögnyi eget. Azt gondolta: „Négyszögeit ég”, és semmi mást. „Valahol itt kell lennie a lakásomnak”, , azt gondolta később, miközben a lépcsőházban lézengett, aztán lenézett a tér üres, kihalt négyzetére, s egyszerre mindennek megnőttek az arányai. Betért a keskeny, hosszú folyosóra, mely szintén fedetlen volt még, a betonlap szegélyén pedig összevissza görbült, égnek meredő vaskacsok nyúltak fel, mintha az ég kihasított darabját karcolnák. Lázár eleinte izgatottan kukkintott be mindenik nyíláson. „Ez lesz az enyém... Vagy ez... De ne, hanem ez...” — gondolta, ám a negyedik vagy ötödik után alábbhagyott izgalma, s végül már unta az egészet, hiszen mindenik lakrész egyforma volt: garzonlakások ismétlődő sora, vasbeton dobozok a végtelenségig. Ha felnézett, mindenik négyszögben egy darab ég — ugyanaz a darabka mennybolt. Lázár nem mert kiáltani, mert tudta, hogy hangja süketen kondulna. Ki-bejárt az ajtónyílásokon, s nem tudta, hol a kint és hol a bent, mint ahogy végképp nem tudta már, hol az ő lakása, amelyre annyit várt, amit annyira várt. „Valahol itt lesz”, keresett megnyugvást a meghatározás általánosságában. „Csak most még egy kicsit kietlen”, húzta összébb magán a spen- cert. Aztán visszafelé indult a keskeny folyosón, s amint kiért a lépcsőházba, megpillantotta a babát. A baba a fal mellett ült, a lépcsőnek háttal, a cementpor és törmelék között. Piros ruhát, enyhén koszlott, fehér köténykét, pici bőrcipőt és csodálatosan dús hajat viselt. Mereven szétvetett lábakkal ült ott, karját kissé előrenyújtva. Akkora volt, mint egy fejlettebb csecsemő. De az arca, hosszú fekete pillákkal árnyékolt világoskék szeme már egy nagyobbacska gyermeké volt. Ült és mosolygott. Meglehetősen szép baba volt, büszke lehetett rá, aki csinálta. Azaz tervezte, mert Lázár, bármennyire is hihetetlennek tűnt, hogy éppen itt találkozik egy babával, az első pillantásra tudta, hogy csak baba. Közönséges gyári típusbaba. Talán ezért volt
