Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-08 / 159. szám
1995• JÚLIUS 8., SZOMBAT A modern piktúra jelese Százötven éve született Szinyei Merse Pál, a sokáig meg nem értett festő Brestyánszky Ilona , -i? X' 'i A festészet történetének egyik legnagyobb, jelentőségében csak a reneszánszhoz mérhető korszaka volt a 19. század. Ekkor ért el az európai művészet a valóságábrázolásnak arra a magaslatára, melyre a látvány vizuális képét, a tökéletes optikai illúziót adó impresszionisták vezették. Az a festőcsoport, mely a fejlődés élén állt, a világ akkori művészeti központjában, Párizsban élt. Törekvéseik a század utolsó negyedében váltak közkinccsé. E művészeti áramlat hazai elterjedésében döntő szerepet játszott egy sokáig meg nem értett nagy magyar művész, Szinyei Merse Pál. Régi, előkelő felvidéki birtokos család sarjaként 1845. július 4-én született az egykori Sáros megyében, Szinye-Újfalun. A család 1853-ban átköltözött Jernyére, a nagy, emeletes barokk kastélyba, ahol a festő élete javarészét töltötte. Ez a táj ihlette művészetét, élete végén ide vonult vissza meghalni is. Iskoláit Eperjesen, Nagyváradon, művészeti tanulmányait a kor hazai szokása szerint a müncheni Akadémián végezte, melynek poros, avult oktatási módszereivel ő sem volt megelégedve. Vázlataiban egészen másféle irányelveket követett, elsősorban természeti tanulmányokat, főleg tájképeket készített, melybe utólag, már a műtermi világítás mellett festette bele az alakokat. Ez volt a módszere a Ruhaszárítás (1869) és a Hinta című (1869) képeinek, mellyel egycsapásra megtalálta a ple- in air és az impresszionizmus lényegét. A látvány egységes optikai képét festette meg, a vásznon a valóság illúzióját teremtette újjá. A magyar impresszionizmus főművét, a München melletti hegyek egyik dombján megörökített kiránduló társaságot, a Majálist, 1873-ban fejezte be. Ekkor ért el a 28 éves Szinyei a legmagasabbra, a plein airnek és az impresszionizmusnak a franciától eltérő, egyéni és magyar megoldásához. Festésmódja a lazúrozás: a vázlat, a természettanulmány és a kép világosan elkülönülő műfaj volt számára. A képet a műteremben festette meg. „Az alakokhoz modellt használtam, de a tájat egészen emlékezetből, nem is kellett stúdium, magam előtt láttam minden fűszálat, virágot.” Szinyei e módszeréhez mindvégig ragaszkodott. A Majálist a kritika élesen visszautasította. Szinyei sorsa a korán jöttek sorsa volt, a képet még a Nemzeti Múzeum sem fogadta el. Még néhány napfényes vázlatot festett, mint a Tutzingi sétát, majd a menyasszonyát lombok alatti zöld derengésben ábrázoló remekművét, a Kerti padot (1873). Sértődötten visszavonult Jernyére, az ecsetet letette. fordulói bemutatása (Párizs 1900, München 1901, Berlin 1910, Róma 1911) európai diadalúttá alakult. Az Uffizi képtár a halhatatlanok galériája részére elkérte Önarcképét. Utolsó műve, az 1918-as Csend borús, őszi atmoszférájával az elmúlás érzését sejteti. 1920. február 2-án halt meg Jernyén. Szerelmes pár (1870) Néhány jelentős arcképet festett ugyan, mint a Lilaruhás nőt, (1874), ez technikájában visszalépés a Majálishoz képest, de feleségének sárgaruhás arcképe teljes festői nagyságában mutatja őt. Önmagával elégedetlen, egyre kevesebbet fest, főleg családi képeket fiáról. 1882-ben Bécsben született a Pacsirta, melyen a tavaszi domboldalt és az eget most is emlékezetből alakította. A kritika ezt is kedvezőtlenül fogadta. Végül 1896-ban a millennáris kiállításon ors?ágos sikert arattak művei, köztük a Majális is. Újra ecsetet ragadott, de a festés nem ment úgy, mint régen. Képein már nem lazúrosán festett, hanem alia prima, közvetlenül a természet után. Képei egy derűs, megbékélt művész vallomásai a természet szépségéről. (Őszi színek, Gesztenyefa, Tuja). Öregkorában minden hazai és külföldi kitüntetést megkapott, műveinek századApja arcképe (1870) Nagy Tamás illusztrációi most furcsább itt, mintha egy élő gyereket talált volna. „Hogyan került ez ide?” — gondolta Lázár ott, a cementillatú huzatban, aztán félhangosan is hozzátette: „Hogyan jött ez ide?” De rögtön elszégyell- te magát, először is, mert fennen szólt, másodszor pedig azért, mert tudta: csak egy közönséges baba. Ám amikor mellé lépett, rémülten hőkölt hátra: csak most vette észre, hogy fél lépésnyire tőle tátong a felvonó aknája. A baba pontosan az akna szájánál ült, mondhatni gyanútlanul. Lázárak nak még a lélegzete is elállt, olyasmi ötlött az eszébe. Vigyázva, mindenre elszántan hajolt a szűk akna fölé, de semmit sem látott, csak azt, hogy mély, nagyon mély, és talán már a közepéig megtelt a sűrűsödő alkonyattal; az alját tehát egyáltalán nem látta, de annyira nem, hogy elfogta a rosszullét. Óvatosan emelte föl a babát, amelyik a levegőben is ugyanúgy ült, mint a földön. Ám ijedten rezzent össze, amikor karjára fektette, s egy pillanatig nem is tudta, honnét jön az a hang: — Mamaaaaaa! — nyávogott fel a lépcsőházi csendben, de Lázár még ekkor sem tudott elmosolyodni. Állt a négy világtáj cementillatú huzatában, s nem tudta, mihez kezdjen ezzel a babával. Megint az aknába pillantott, segítségért kiáltott volna, de senki nem tartózkodott hallótávolon belül. Egyre bár- gyubban állingált ott, hirtelen nem is tudta, hová indulhatna ebben a betonlabirintusban. Minden igyekezete ellenére szeme időnként újra az aknát fürkészte, rossz érzése már-már a borzadályig fokozódott. Idegesen töprengve lóbálta meg karjánál fogva a babát, amire az megint hosszan fel- nyöszörgött: — Mamaaaaaaa! Félénk motoszkálásra rezzent föl: a lépcsőfordulóban kislányfej tűnt elő, hatalmas fehér masnival, de az arcát alig lehetett már látni, csak nagy, világító kék szemét. Méregették egymást, s hiába oldódott meg a rejtély. Lázár nem tudott magához térni egészen. Azt sem tudta, hogyan viselkedjék, csak figyelte a mozdulatlan kislány kerekre nyílt félelmét. Végül a babát tanácstalanul az előbbi helyére tette, s ő visszahúzódott a folyosóra. Ekkor a gyerek felszökkent az akna mellé, karjába kapta a babát, s menekülészerűen tűnt el a lépcsőfeljáróban. Lázár aztán csak az elhaló, meleg gyerekhangot hallotta: — Ó, te kis butám, hát már megint elkóboroltál a világban! Hát én többet nem engedlek magadra... — s közben az az elnyújtott nyöszörgés: — Mamaaaaaa!... A huzat egyre vékonyabb és metszőbb lett, s akkor Lázár elindult, egy utolsó pillantást vetve az estével komorló ég négyszögére. Közben valami ilyesmire gondolhatott: „Valahol itt lesz az otthonom”. Vagy éppenséggel semmire nem gondolt. i 13 MÚZSA Kállai János: ...már nyugalmat... (golden slumbers — imitáció) színt vall aranyszendergésed a sárga... míg négyórányi álom-zuhanásban fáradt napokért enyhület öleli testedet tisztaság pontos lenyomatai rózsaillat szétrebbenő forgács-özöne... mi ez mi ez mi ez... i tébolyult méhecskék éviekéinek a pattanás előtti rügyek domborzatán (talán sok év után meglátom lesz még rajta kívül más)' közben halkan megüljük a tort költők barátok szeretteink fölött a kék magasságban hazatért madarakkal vijjogtatjuk fájdalmaink rozsdaette szirénáit (lazíts susogod miért sietsz hová igyekszel miért e félelem) a sajgások kecses lábujjaidban bennem hasítanak mondataid... nem sejted tőlem születtek valaha egy másik planétán vagy az űrbe hajított törekvések viszonyrendszerében párás szemhéjad alatt pillangók ezrei bocsásd meg immár szolgádnak ellened el sem követett vétkezéseit... Anamorfózisok
