Kelet-Magyarország, 1995. május (52. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-06 / 106. szám
14 11 Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Szőnyegmunkák A művész (középen) és alkotása A nyíregyházi születésű Varga Mónika Milánóban tanul a Brera Képzőművészeti Akadémia iparművészeti szakán. A Bessenyei György Tanárképző Főiskola magyar-könyvtár és rajz szakán szerzett diplomát. Nyelvtanulás céljából Olaszországba utazott, majd a következő évben felvételizett a Bre- rára. Huszár István festőművész indította el a pályán, az ő művészetétől jutott el nonfiguratív kifejezésmódig. Tíz kiállításon vett eddig részt szőnyegterveivel. Tavaly bemutatkozott Lisszabonban a Fiatal Művészek Biennáléján és Milánóban a Sforza-kastélyban megrendezett kollektív tárlaton. Jelenleg Milánóban a Kilencvenes évek képzőművészete címmel rendeznek bemutatót, ahol szintén láthatók elkészült szőnyegei és tervei. Kompozíció Kompozíció Annunciata KM-reprodukciók A szülőföld melegsége Addig nincs nagyobb baj, míg dolgozni tudok — vallja magáról a művész mm sem - sjBgs» ' mxmmsmsm ® v m Györke László Ma már fogalom a Beregszászból a világ bármely tájára elszármazottak körében Garanyi József neve. Pontosabban: alkotásai. Hiszen nincs ennek az egykor szebb napokat megélt városnak még egy képzőművésze, aki annyi melegséggel, bájjal és szeretettel tudná újra és újra megteremteni sajátos közelmúltbeli hangulatát. Nem a mait. Ennek két komoly oka is van. Az egyik, hogy ami éppen a sajátossága volt a városnak, az az utóbbi másfél-két évtizedben csaknem teljesen elveszett a szocialista jellegű „városfejlesztés” áldásaként. A másik: Garanyi József, sajnos, éppen az említett időszakban sokat betegeskedett: lábfájása mozgásában korlátozza, és mintegy hat-hét éve szemműtéten esett át. — Egy évig nem tudtam dolgozni sem — mondja. — Borzasztó volt. Más, átlagembert talán az egyik betegség is padlóra küldte volna, feladta volna. Csakhogy Garanyi Józsefet nem ilyeú fából faragták: ha egyáltalán alkothat — bármilyen nehéz körülmények között —, energiája megsokszorozódik. Pályájának kezdete a negyvenes évek végére, az ötvenes évek elejére esik. 1958- ben lett tagja a Szovjetunió Képzőművész Szövetségének, ami magyar létére akkortájt nagy szó volt. — Nem fogod elhinni — meséli —, abban az időben egyedül én írtam alá magyarul a képeimet. Pedig a kárpátaljai híres festőművészek között nem egy volt magyar. □ Ez jelentett-e valamilyen hátrány ti — Erre nem tudok sem igennel, sem nemmel válaszolni. Mert azt nem mondhatom, hogy mellőztek, de azt sem, hogy ugyanolyan támogatást kaptam volna, mint például az ungváriak. Garanyi József 1981-ben vonult nyugdíjba. Előtte üzemeknek, gyáraknak készített szemléltető agitá- ciós anyagokat. — Nem szerettem csinálni, de hát állandó munkahely kellett. Nyugdíjazásom után legalább ezzel nem kell foglalkoznom. Ma is sokat dolgozik, bár mint elmondta, tíz éve nem nagyon volt el hazulról. Még a városban sem. — Szerencsére, mikor még mozgékony voltam, tengernyi vázlatot készítettem. Ezeket szedegetem most elő, ezeket dolgozom ki. Mindig csodáltam azokat a pályatársakat, akik emlékezetből tudnak alkotni. Nekem ez nem megy: nekem szükségem van Harasztosi Pál reprodukciói a tájra, a tárgyakra, az emberekre: a primér élményre. Az sem haj, ha ez az élmény régi, ugyanis a vázlat mintegy feltámasztja. Ezért jó, hogy sok vázlatom van. Most ezek számomra a tájak, tárgyak, emberek. Kiállításokon az ötvenes évek elejétől vesz részt. Első kiállított képe egy portré volt Benedek György szocialista munkahősről. A korszellemnek megfelelően. — Maradandó élmény volt számomra, mikor 1958-ban hosszabb időt tölthettem Gurzufban, az alkotótáborban. Ezt megelőzően 1957-ben egy képem eljutott egy moszkvai kiállításra, amelyről képeslap is készül. így indul el az akkor még hatalmas birodalomban az országos hírnév felé. □ Milyen a művészsors ma Kárpátalján? — Sose voltunk túlságosan kedvezményezettek. Kiállítási lehetőségeinket nagyjából kifejezi, amit most elmesélek. Vagy másfél évtizede harminc képet ajándékoztam Beregszásznak. Ezekből még a régi megyeházán kiállítást nyitottak. Ez így szép is lett volna, csak éppen el voltak dugva a képek a nagyközönség elől. Meg amúgy sem azt akartam, hogy csak az én képeimet állítsák ki, hanem arra gondoltam, minden helybeli művésztársamét. És legyen az egy állandó lehetőség a fiatal, kezdő művészeknek is a szereplésre. Aztán a helyiséget a járási vezetés elvette. Képeim átkerültek az új közigazgatási épületbe, ahol már a sokadik helyiségbe hurcolják. Pedig a kiállítás a képzőművész számára olyan, mint az író számára, ha kiadják könyvét. Beregszász, anno... PÁLL GÉZA: Ki nem mondott szavak Kíváncsi lennék, mennyire kerülnénk közelebb vagy távolodnánk el egymástól, ha mondjuk annyian lennénk, mint az angolok, az olaszok, a németek, az oroszok... Barátom meditált ezen a képtelenségen, hisz nincs sok értelme azon töprengeni, vajon ha többen lennénk, mi magyarok, má- sabbak lennénk-e mint most vagyunk. Talán az egyik kézenfekvő válasz az lehetne, minél népesebb egy ország, annál kevésbé érdeklődnek egymás iránt, s minél kevesebben vannak, annál inkább él a közeledés igénye, érzése. Hazán belül és azon kívül. Csakhogy a valóság mégsem ilyen kézenfekvő. S miért is lenne az? Egy-egy nép együvé tartozását, az egyének egymás iránti rokonszenvét nem mindig az dönti el, hány millió emberből áll az ország népessége. Nem is mindig a közös múlt, a közös jelen. Jó lenne tudni, mégis mi az az érzelmi, lelki kapocs, amely rokonná, az egy nyelven beszélők családjába tartozóvá teszi az embert. Vannak egymás és önmarcangoló kis népek, s vannak ugyanilyen mentalitású nagy lélekszámú népek. De ennek a fordítottja is igaz. Ne kezdjük el magunkat ide vagy oda sorolni. Mi sem vagyunk kevésbé egymást szeretők, mint más népek. De nem vagyunk egymást jobban kedvelő nép sem, mint mások. Törődjünk bele hát, olyanok vagyunk, mint a legtöbb nép. Legfeljebb annyiban adnék igazat töprengő barátomnak, hogy egyetértek az óhajával, miszerint olyan kevesen vagyunk ezen a bolygón, mi magyarok, hogy nem lenne érzelmi luxus, ha csak egy kicsivel jobban értenénk, sőt olykor jobban szeretnénk egymást. Itthon és külföldön. Nem is annyira az életbevágó sorskérdésekre gondolok, barátom élményeit hallgatva, nem arra, hányfelé húzunk itthon és külföldön, hanem a ki nem mondott szavakra, az apró emberi epizódokban feltárulkozó értékekre. Mert nagyon jó az, ha megszállott emberek, magyarok és magyarrá váltak fáradhatatlanul kutatják az őshazát, a másfélkétezer éve megszakadt rokonságot. Éppen a napokban indult útjára Debrecenből egy bátor világjáró, aki gyalog akar eljutni a magyarság őshazájába. De mindnyájunkhoz közeláll a megyeszékhelyünkön élő, bár itt a legkevesebbet tartózkodó litván származású, már-már magyarrá lett fotóművész, aki a távoli rokonnépek féltett és számunkra csak az ő képei által elérhető néprajzi értékeit örökítette meg, tette közös kinccsé. Szándékosan mentem ilyen messzire a múltba, mert az egy hazában vagy a közeli országokban élő magyarokat egyaránt szeretném valamivel közelebb érezni egymáshoz. Olyan apróságokra gondolok, amelyek főként a személyes találkozásnál érhetők tetten. Egyszer én is átéltem az egyik szomszédos országban, ahol egy magyar turistacsoport özönlött a kirándulóhely éttermébe. Égymás szomszédságában ültünk, a mienk egy kisebb társaság volt, az érkezők sokan voltak, hangosak és hencegők. Észrevették, hogy mi is magyarok vagyunk, de ügyet sem vetettek ránk. Nem azt vártam, hogy a nyakunkba ugorjának, de legalább egy köszönés, egy hát maguk honnan jöttek, kérdés talán indokolt lett volTéli táj
