Kelet-Magyarország, 1995. május (52. évfolyam, 102-127. szám)

1995-05-06 / 106. szám

ÉS _________________________ 1995- MÁJUS 6., SZOMBAT Reményt adó dallamok Bemutató előtt a magyar zenés színház új, sikergyanús musical-je Kállai János Színpadkép. Romos, széthullott épület, egy kastély belső tere; valahol Magyarorszá­gon, vagy akárhol, szerte a szőnyegbombá­zások és sztalinorgonák rémségeitől porig alázott Európa bármely tájékán. Az időt­lenség és 1945 tavasza lebegő koordinátái között. Tökéletességig hiteles kulisszák, díszletek, a „deszkákon” a szerep­lők. Még néhány csöndbe fulladt pillanat, utolsó és halk rendezői szótöredékek, jelenet indul. Ház­kutató fegyveresek faggatják az öreg művészt, keresnek valamit, valakiket; hiénamosollyal kérde­zősködnek a „törvény és a rend” nevében. Kizökkent világban játs­szák a hatalmat, hogy aztán díl- gavégezetlen távoztukkal dalt fa­kasszanak az apatikus komponista szívében: a remény, a megmaradás esélyének feltüremlő akkordjait. Hátborzongatóan gyönyörű dal­lamív, könnycsordítóan emberi az üzenet... A Fővárosi Operett Színházban elkezdődött az utolsó próbák egyike, a felkészülés utolsó etapjá- ba lépett a Valahol Európában cí­mű új magyar musical, pontosab­ban életre hívóinak fanatikus elkö­telezettségű, hátrálást nem ismerő csapata. A médiumok már beha­rangozták a produkciót, s igencsak közeli a premier dátuma: május 9. Nevezetes, az emberiség törté­nelméből immár kitörölhetetlen napra em­lékezünk a ránk köszöntő évfordulón. Fél évszázada ért véget a második világháború, „állt le” a sokmilliós áldozatot felemésztő, emberdaráló gépezet, omlott össze a Fel- hőkakukkvár...A pusztulás törmelékpira­misai fölött még gomolygó füstködök fölé beröppent a hószín szárnyú Béke, de meg­jelenésével talán még kiáltóbb hiányok si­kolyai erősödtek fel: az eltűntekért, a fedél és család nélkül kallódó gyerekekért, a ki­taszítottakért, a helyüket nem találó meg- alázottakért és megszomorítottakért. És akkor, szinte mindjárt az életre esz- mélés után, akadt egy kiváló filmrendező, Radványi Géza, aki képekbe álmodta a ki­mondhatatlant: 1948. január 1-jén mutat­ták be a magyar kinematográfia világhí­rűvé lett alkotását, a Valahol Európá- ban-t. Csaknem öt évtizeddel később aztán néhányan szövetkeztek valami, elsőre szinte kegyeletsértésnek tűnő dologra: a moziklasszikus musical adaptációjának el­készítésére. A zenés darab szövegkönyvíró triójának egyik tagja, Böhm György telefonhívására a honi jazz jelese, Dés László — aki aztán csodálatos, a lélek legmélyről eredő inspi­rációira hallgatva megalkotta a teljes opuszt — azonnal igent mondott: vállalta az alkotásfolyamat döbbenetesen szűk ter­minusait, a körvonalazott lehetőségekre építkezés bizonytalanságait. A biankó­munkát. A Valahol Európában sikerre szövetkezett csapata Színházi felvétel Mostanra a magyar zenés színház legfris­sebb csodája a kiteljesedés előtti utolsó órá­iba érkezett. A próbák is mint . ez a mustrának szánt néhány jelenet — inkább csak a számtalanszor végigcsinált mozdula­tok, dialógusok és monológok, dalok és kórusok, nüanszokig kimunkált részletek megerősítései. — A készültség — fogalmazta meg Szi- netár Miklós művészeti vezető — kilencven­százalékos. De — tette hozzá — azt már kimondhatjuk: mű született, a szó legiga- zabb értelmében. A musical historikus ihle­tésű, de aktuális dolgokról mesél, a legma­gasabb művészet kifejezőeszközeivel. Az Egy szerelem három éjszakája óta nemigen teremtődött ilyen produkció. Azt is első­rangú szerzők jegyezték, a mostani alko­tógárda sem akárkikből verbuválódott. Ne­kik köszönhető, hogy ez a darab valami nagyon fontosról szól, a művészetek olykor reménytelennek tűnő helyzetéről, s arról, hogy az ellehetetlenülés körülményei között is meg kell maradniuk. Mert a művész — ha valóban az! — nem tehet mást, mint hogy igaz alkotásokban mutatja meg, ami a világban van. Dés László ezt cselekedte, amikor „valódi” zenét komponált. Igaz rá nézve Hans Sachs megállapítása: a költő az, akinek sok, sohasem hallott dal van a szívében. Nos, a mi szerzőnk közülük való, csakúgy, mint a dalszövegek poétája, Ne­mes István. A színre vitelhez — sok-sok mellőzhetet­len közreműködő és segítő mellett — persze szükségeltetett egy min­dent és mindenkit egybefogó, a szerteágazó folyamatokat irányító parancsnok, egy rendező. Horváth Péter személyében — aki színész, író, rendező, pedagógus, s még tudj Isten, ki minden — aztán megtaláltatott. — Kipattant a sem­miből — mosolyog Szinetár —, profi, egyszeriben kiderült,, hogy az. Parancsnoknak is. Tud az emberekkel bánni, szere­tettel, társként, megértéssel és ta­pintattal, ha kell apásan simo­gatva kér, ha szükséges tanárosan oktat, utasít. Láthattuk a bő fél órában, amíg dolgozott a negy­venkét gyerekkel, a lábadozó Hau- mann Pétert „helyettesítő” Kulka Jánossal, a három, főiskolásból hirtelen színésszé érett szereplővel: Buch Tiborral, Tunyogi Bernadett- tel és Kiss Zoltánnal. A sajtót megtisztelt mustrapró­ba utáni beszélgetés sok meglepe­tése között az egyik legkedvesebb Haumann beóvatoskodása volt — fogván Kulka segítő kezét. A lábát fájlaló művészt nem hagyta cserben fanyar- kás humora: — Látják, milyen jóban va­gyunk? — hangzott a belépője. Aztán meg­szívlelendő gondolatokat mondott a mű új­jászületéséről. — Az ember a premier előtt tele van iz­galommal. Engem sürget az idő, mert a be­tegeskedésem miatt kiestem a próbafolya­matból. Úgy érzem: lehet, hogy nem is a díszbemutatón fog bennem „tetőzni” a da­rab. Siettettem magamat. Persze, nem köny- nyű, mint ahogy az sem, amire vállalkoz­tunk. Érzelmileg sem. Nyomasztó, ha az ember viszontlátja gyermekkora tragikus élményeit. Nagy feladat megközelíteni Somlay Artúr egykori szerepfomálását. Ezt csak elszántsággal, szeretettel lehet. Úgy, mint ahogy elődeink tették. Lepusztult or­szágban, a pénztelenség közepette mível­ték a csodát. A filmklasszikus figyelmez­tet: szeretni kell a bajokból kilábalni kí­vánó embert, reményt adni az újrakezdés­re. Szavakkal, gesztusokkal, a zene feleme­lő és enyhülést ajándékozó erejével. Harasztosi Pál illusztrációja na. Ottani magyaroknak néztek bennün­ket, ez később ki is derült, s úgy gondol­ták, minek hallgassák a siránkozásainkat. Nem tudom ma sem pontosan meghatá­rozni: mi volt a szemükben. Lenézés, szá­nalom, mélységes közöny? Lehet, hogy mindegyik. Ilyenek lennénk? — kérdeztük egymástól. Aztán a véletlen úgy hozta, ismét talál­koztunk a magyar busz utasaival. De ak­kor már érdeklődőbbeknek mutatkoztak.-k Elromlott ugyanis a busz, nem tudtak to­vábbmenni, jó lenne, ha segítenénk, volt hát az érdeklődés oka. Vajon tényleg csak a bajban érdeklődünk egymás iránt? Egyszer a Földközi-tenger egyik strand­ján úszkálva magyar szóra lettem figyel­met. Vajon kik ők? Honnan jöttek? Csak innen Ausztriából, válaszolta kérdésemre a középkorú hölgy és mint egy igazi sellő, némaságba, közönybe burkolózott. Nem volt kíváncsi rám én vajon hol élő magyar vagyok. Talán azt hitte éhenkórász, ven­dégmunkáért kolduló magyar lehetek, s jobb lesz távol maradni tőlem. De az is meglehet, egy ősrégi illúziót kergetünk vagy melengetünk, amit a génjeinkben hordunk, miszerint önmagában a közös nyelv auto­matikusan mindenesetben rokonná, test­vérré, vagy legalább baráttá tehet bennün­ket. Meglehet minden nép így van ezzel, senki sem elégedett a honfitársaival való kapcsolatával. Arra gondolok egy angol­nak nem nagy szenzáció, ha valahol talál­kozik egy másik angollal, hisz a világ szin­te minden pontján ismerősen cseng az an­gol szó, amit a modern kor latinjának is neveznek. De a magyar nyelv nem a mo­dern kor latinja. Ha egy távoli országban ismerős magyar szót hallunk, nekünk más­képpen dobog a szívünk, mint a világjáró és mindenütt otthon lévő angoloknak. Mi belső késztetést érzünk, hogy megszólítsuk a velünk azonos nyelven beszélőt, aki meg­lehet a szomszédvárosunkból való vagy ép­pen a világ tizenöt vagy húszezer kilomé­terre lévő országától. Jó lenne, ha legalább köszöntenénk, megismernénk egymást, mert a világ nagy nyelvi sivatagjában olyan lehet az elejtett magyar szó, mint egy csepp víz az oázisban. Ha szomjasak vagyunk rá, mert azok vagyunk, miért nem oltjuk a szomjunkat? A szavak attól kezdenek élni, hogy kimondjuk azokat. S az élő szó élő kapcsolatot teremthet. De a ki nem mon­dott szavak az élet helyett az elmúlást, a konok némaságot erősítik a lélekben. S ettől a lélek igen-igen gyenge lesz. MÚZSA Magyar József Törölhetetlen Csőröcskédhez, ha emeled a kupicát: madárka, madárka — mosolyogsz s én ámulok szótlanul: hogy lehet inni így! S ha eszel — nevetsz. Adogatod számba a falatokat s mondod: — egyél, kicsi uram. S ha írok, mérgem, dühöm, fájdalmam írom, de Te szemtelenül váltamra hajolsz s kérded: — ihletben van az úr? Igen, fájok s ihletben vagyok miattad. Arcomon a láz örök. — Emléked: ujjad nyomata törölhetetlen rólam. Kállai János Arcom arcodhoz barázdált frontvonal arcom a szenvedésé övezve ezüst-koszorúval gúnytépte lövészárkaiban halott rózsáim tetemével kirángatták gyökerüket is... szorított száj tekinteted kalandozik az érintés villanyütései megbizsergetik táncos tagjaidat pillák rebbenése a mosoly ígéretéig lelkedet megismerni sohasem fogom zizzenő szünet pupillád ékköve fordulatlan félprofil felszikrázó vaku-fényességben enyém Cezanne rajzai

Next

/
Oldalképek
Tartalom