Kelet-Magyarország, 1995. május (52. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-27 / 124. szám
TÁRLAT Orbán Judith kisplasztikái Imola O cfalva messze van. Valahol Erdélyben — Székelyudvarhely környékén. Azon a tájon, ahol a jófajta köröndi kerámiák kikerülnek az anyagot mívesen megformázó kezek közül. Orbán Judith e kis falucskában élt le közel ötven évet, mígnem egyszer álmot látott: egy férfiarc jelent meg előtte, s ő agyagba öntötte a felsejlő vonásokat. Másnaptól — felébredvén — kezdődött el valójában amátőrmüvészi pályafutása. A Máriapócsi Galériába — immár hatvanévesen — egy évtized kisplasztikái termésének legjavát hozta el. A június l-jéig megtekinthető tárlatnak különös hangulatú címet választott: Agyagból gyúrt szomorúság. A művész ars poeticájával összecseng a gondolat: „Nagyanyáink, anyáink szomorúságát próbáltam visszaadni a szobrocskáimmal; néha úgy érzem, nem is tudnék vidám figurákat készíteni.” Persze, az alkotások nemcsak bánatot, keserűséget sugallnak; fel-felvillantják a fanyarkás humor, a halo- vány boldogság érzéseit is. Csibész Elek Emil felvételei Napkelet • A KM hét végi melléklete A kormánytolmács munkanapjai A mögötte feltomyosult életpálya-események tömege lenyűgöző Kállai János A Füstbe ment terv Petőfi;je töpreng: miként szólítsa rég nem látott édesanyját, hogyan köszöntse, mivel tisztelje meg a hőn szeretett szülét. Nem nagy ügy, mondhatná a nyelvi etikett, a protokoll berkeiben járatlan, annak szabályait nem ismerő, vagy netán lekezelő, semmibe néző „modern” ember. Pedig, hogy milyen zavarokat okozhat egy-egy rosszul, illetlenül megválasztott köszöntés, titulus, vagy csevegőnek szánt (ugyanakkor sértő fordulat), azt csak a magasrangú személyiségek köreiben munkanapjait töltő tolmács tudja igazán. A Miniszterelnöki Hivatal Protokoll Főosztályának részfoglalkozású dolgozója, Palásthy M. György kormányunk profi tolmácsa — immár tizennyolc éve. — Korán kezdtem ezt a szakmát — indítja a beszélgetést az elegánsan öltözött, világfias magabiztosságú, igencsak szimpatikus férfi (akinek a hello effektje — azt hiszem — majd mindenkiben pozitív emóciókat keltene). — Hogy hol, kitől sajátítottam el a mesterség csínját-bínját, nos, erre a válasz elég egyszerű. Negyedvérig orosz származású, anyanyelvű vagyok; édesanyám negyven éven át volt vezető tolmács — kormány- szinten. Előzmények, motiváció, örökség, azt hiszem, ennyi elég magyarázatként. Mellesleg mint többdiplomás értelmiségit „jegyeznek”: biofizikus kutatói végzettségem van, középiskolai tanári diplomám szintén, aztán gyógymasszőri „papírom” is, az újságírást ugyancsak műveltem. Jelenleg a kormánytolmácsi poszton részmunkában tevékenykedem, főállásban a GEOCATE rendezvényszervező és gazdasági tanácsadó cég ügyvezető igazgatója vagyok. Hogy miért nem az eredeti szakmámban kamatoztatom a tudásomat? Anyagi okokból...No, meg annál izgalmasabbat, mint a hivatásos szinkronozás, aligha tudok elképzelni. Palásthy úr a harmincas éveinek a derekán jár, s mit mondjak: a mögötte feltornyosult életpálya-események tömege lenyűgöző. Egy adalék ehhez: hét évig tanárként dolgozott az ELTE Fordító és Tolmácsképző Csoportjában, így érthető: az egész feladatrendszer metodikája — elsősorban az orosz nyelv relációjában — a kisujjában van. — Az orosz a szakterületem; elsősorban e nyelven közvetítek oda-vissza. Maximalista vagyok, ezért nem kacérkodtam a többi szláv nyelvvel. Beláttam, a legmagasabb szintre egyikből sem tudnék eljutni, az oroszt pedig — hivalkodás nélkül mondom — a legapróbb nüanszokig ismerem, használom, élvezem. Nemrég úgy hozta a sors: egyik miniszterünknek ukránok voltak a tárgyalópartnerei. A „pohárköszöntők” lexikája számomra nem okozott gondot e nyelven sem, de az igazán komoly dolgok megvitatásánál előkerült az orosz. A beszélgetésünk — szinte észrevétlenül — a mai politika felé veszi az irányt. Már találkozásunkat megelőzően hallottam: Palásthy úr leggyakrabban miniszterelnökünk, Horn Gyula és külföldi vendégei társaságában látható. Köztudott, kormányfőnk „bírja az orosz nyelvet”. A laikus ezért azt hihetné: nincs szüksége közreműködőre, amikor pl. a FÁK országaiból hozzánk érkezőket fogadja. Ez korántsincs így! A protokoll szerint a hivatalos aktusok során nem tárgyalhat idegen nyelven, bármennyire is tökéletes a tudása. A beszélgetés kötetlenségéből — mert azért néhány udvariassági fordulat erejéig ilyen „szakasz” mindig van — a hivatalosra térve lépek be én majdnem mindig. Persze vannak esetek, mint nemrég is, amikor a tárgyaló felek jól megértették egymást a beavatkozásom nélkül. Kormányunk egyik tagja orosz miniszter partnereként — oroszul reflektált konzultációja eredményéről a miniszterelnöknek. A „körben” mindenki otthon érezhette magát nyelvileg, és még elegáns is volt a megoldás. Megtisztelő a vendég diplomatára nézve. Persze, az ilyesmi ritka, majdnem kivételes eset. A kormánytolmáccsal szembeni szakmai elvárások egyik legfontosabbika: egészen pontosan tudnia kell, mikor „beszél”, azaz mikor kell a precíz kommunikációt szolgálnia. A közvetlen nyelvi közvetítés — ez rutinfeladat. A gondolkodási szünet megadása a feleknek — ez már érzékenységet, speciális adottságokat feltételez. A harmadik — ami, bármennyire hihetetlen — a tárgyalások során felmerült vitás kérdések megoldásának a könnyítése. Ilyenkor — esetenként — a „bűnbak” nem túl kellemes szerepe hárul rájuk; márminthogy: félretol- mácsolás vétsége. Ennélfogva aztán van lehetőség a korrekcióra, a kölcsönös tisztázásokra, a közös nevező mielőbbi megtalálásra. — Mi pedig úgy teszünk, mintha tényleg tévedtünk volna — jegyzi meg Palásthy György ravaszkás mosollyal. — Nem kell ezen meglepődni, bevett szokás, szükséges „rossz”. De félre az anekdotát: bizony, nem győzöm hangsúlyozni a tolmácsolás abszolút megbízhatóságának, szöveghűségének a fontosságát. Előfordult néhány éve — amikor a keleti kapcsolataink kevésbé tűntek ápolandó- nak —, hogy olyan „oroszul tudó valakiket” kértek fel a feladatra, akik nem voltak urai a nyelvnek, történetesen az orosznak. A tényleges tévesztések miatt több milliárdnyi kára keletkezett a magyar gazdaságnak, az országnak. És akkor még csak nem is azt erősítgetem, hogy a lexikát, a grammatikát kell kifogástalanul tudni. Szükségeltetik az empátia, érezni és érteni kell a beszélgetés, a tárgyalás témáját, valamiféle „összecsengésnek” kell kialakulnia. Maradva az orosznál: a társadalmi változások erősen hatnak a nyelvre, s vele együtt a kifejezésmód „illemtanára”. A régi, szláv formulák helyett újak keletkeznek, vagy a régiek kapnak más értelmet. A megszólítások terén nagy a zűrzavar. Palásthy M. György nyíregyházi itt tartózkodása alkalmával épp a fenti dolgokról tartott igen szuggesztív előadást a tanárképző főiskola orosz tanszékén. Napjaink kommunikációs zavarairól, a nyelv- használat finomságairól, a fordítói munka aprólékos technikájáról, szóval mindarról, ami a kormánytolmács hivatással együttjár. Megtudtam: a rendkívül elfoglalt ember munkanapjai három kategóriába sorolhatók. Az egyik, amikor látszólag „semmit sem csinál” (ezek a pihenés, a kikapcsolódás, a szellemi feltöltődés napjai). A másik variáció, amikor 20-30 perces protokoll munkára hívják be a hivatalba. A harmadik változat pedig, amikor reggeltől estig fordít, beszél, kalauzol, utazik. Azt — a különben minden mondatában poentí- rozó interjúalany — csak tréfásan jegyzi meg, slusszpoénként: a legjobban azt a munkanapomat szeretem, amikor a fizetésemért mehetek be... Persze, azt hiszem, ezt egy pillanatig sem kell komolyan venni. Amiről társalogtunk, az másról szólt. Palásthy M. György Harasztosi Pál felvétele SZŰCS MARIANN: A nagy utazás Anyu igazán arányos, meg imádni való. Nem is csoda, hogy az új Apu teljesen odavan érte. Már egy éve tart ez a fura helyzet, mert a régi Apu utoljára az ötödik szülina- pomra jött el. Akkoris csúnyán kiabáltak egymással Anyuék, aztán ránkcsapta az ajtót. Végül is ő nem az apám, mert nem tudom őt szeretni, hiszen nincs itt. Tehát van Anyu, és most már az új Apu. Ő gyakran van nálunk, és nagyon szereti Anyut, engem pedig néha nála is jobban. Apu akkor lenne igazán az én Apukám, ha mindig itt lenne közöttünk! Anyu az egyik este, amikor elköszönt tőlem, azt mondta, hogy mit szólnék Tamás bácsihoz, ha idejönne? Tamás bácsi ugyanis az új Apukám. Én megpusziltam Anyut és szívből örültem. Végre lesz egy igazi Apum, aki itt lehet velünk mindig! Ezután Tamás bácsi sűrűbben jött és ilyenkor Anyu is sokkal boldogabb volt. Utálom az éjszakát. A felnőttek azt mondják, hogy akkor sötét van és a sötétség mindent eltakar. Pedig ez nem így van! A sötétségben öltenek alákot a szobám tárgyai. Például van egy nagy növényünk, az minden éjszaka más lesz. Hol vasorrú bába, hol törpe, hol labdát tartó kislány, aki szeretne velem játszani, de nekem aludni kell. A sötétségben minden az árnyaiban születik meg és jön felém. Amikor Anyuval egyedül maradtunk, sokszor szaladtam ki a szobájába, mert el akartam mesélni a tárgyak árnyait, de ő nyűgös volt, és ideges lett és visszazavart a szobámba. O ezt nem érti. Pedig nagyon egyszerű, az ember lehunyja a szemét és a tárgyak megmozdulnak. Mindegy. Végre itt van az új Apu, és Anyu sem olyan ideges már. Hozzám is sokkal kedvesebb, mint régen. Megígérte, hogy egyszer elmegyünk a Budapestre, a Vidám Parkba, meg mindenhová! Nagyon igyekeztem, hogy jó legyek, mert a rossz kislányok nem mehetnek olyan messzire és olyan vidámparkba. Lehet, hogy összezavart ez az ígéret, de minden igyekezetem ellenére az utóbbi időben szerinte egyre rosszabb vagyok. Én sose akarok semmi rosszat, mert jó kislány szeretnék lenni! Most pedig kiváltképpen, mivel Anyu megígérte ezt a Budapestet. Az Apu jött értünk reggel, hallottam, hogy a konyhában vitatkoznak arról, hogy „te megígérted a lánynak”, „te meg felbújtatta őt”, „no, akkor menjünk?”, „muszáj!”, „a saját érdekünkben!” Aztán nem értettem, hogy mit pusmognak, mert arra figyeltem, hogy mélyen alvónak lássanak. Tudom, hogy sok gondot okozok nekik, így a szememet összeszorítva vártam. Apu hajolt fölém, és suttogva mondta, hogy keljek fel, mert megyünk a Budapestre. Én meg fölugrottam, és a nyakába csimpaszkodtam. — Igaz? Hát mégis megyünk? Hajnali négy óra volt. Elsorolták, hogy idemegyünk, meg oda. Megyünk az olyan vidámparkba is, meg az állatkertbe is. De az esti gyorsvonattal vissza fogunk jönni. Majdnem szétpattantam az izgalomtól! Nagyon összeszedtem magamat. Fogmosás, öltözködés, evés. Valamit mégis naKollekció
