Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-15 / 90. szám
Napkelet • A KM ünnepi melléklete 1995. ÁPRILIS 15., SZ0MBA1 Díszpolgár a háttérből Egy korszak építésze, aki nem vágyott el a Nyírségből • Nyugdíjasán is alkot Kívánni sem lehetne jobb interjúalanyt. Őszintén válaszol, nem beszél mellé, s röviden is tud lényeges dolgokat mondani. Szerencsés alkat: mozgékony, képes egyszerre több felé figyelni. Nem ragad le egy-egy dolognál, műszaki szakember, egyben a kultúra mecénása is. Aki nemcsak statikus mérnökként szerzett nevet a szakmájában, hanem közéleti emberként is sokan ismerték — Scholtz Béla harminc éven át jelen volt Nyíregyháza életében. Hatodik éve nyugdíjas. — Ilyenkor már inkább összegez az ember, mintsem tervez. Magamban sokszor megtettem már, és — nincs hiányérzetem, akár azt is mondhatnám, hogy majdnem elégedett vagyok. Nem szégyellem mérnöki munkámat, sőt némely teljesítményemre büszke is vagyok, talán kissé a szakmai hiúságomat is legyezgeti, hogy most, nyugdíjasán is visszahívnak, kikérik szakmai tanácsaimat, sőt új munkákra kérnek fel. Élvezem, hogy vigyázhatok az unokákra, otthon lehetek, amire korábban kevés példa volt. Sőt megengedhetem magamnak, hogy utazgassak (húsvétkor például Írországban leszek), ami régi hobbim — lendül bele egy életút összefoglalásába. □ Engem most mégis az a majdnem szócska érdekelne... — Mindig a kolletíva éltetett, hiszen a tervezés is teammunka, a tudományos egyesületek, amelyek életem egy részét testesítik meg, szintén az együttgondolkodásból nyerik erejüket, a megye sem egyszemélyes vállalkozás — tehát az én korábbi közegeim borzasztó küszködéssel élik meg az utóbbi időket. Alig van beruházás, a tervezés lángja igencsak takarékon ég, a tudományos egyesületek vegetálnak, pedig éppen a megújuláshoz, fellendüléshez lenne Scholtz Béla Elek Emil felvétele szükség a munkájukra. A megye sincs valami jó állapotban, roppant kevés a pénz. Akkor lennék igazán jókedvű, ha pezsgő életet látnék azokon a helyeken, ahol én régen naponta megfordultam. Sajnos, nem így van, de végül is a mai gondokat már a nálam fiatalabbaknak kell megoldani... □ Térjünk akkor vissza egy kicsit az ön fiatal korához. Nyíregyháziként ismerik szerte az országban. Soha nem vágyott el innen? — El nem vágytam, de szóba került, hiszen amikor én az egyetem és rövid debreceni tanári évek után ’57-ben visszakerültem, nem az itteni munkák voltak egy statikus mérnök álmainak netovábbjai. Voltak nagyobb lehetőségek Debrecenben, Miskolcon, Pesten, de olyankor itt mindig volt valami, amit be kellett fejezni. Aztán meg már annyi mindenhez kötődtem, hogy nem tudtam elképzelni: valahol megint nulláról kezdjek. Végül is fiatalon, már ’62-ben műszaki igazgatóhelyettesi feladatot kaptam a tervező irodában, amit több, mint illő volt megbecsülni. Jó munkatársaim voltak — köztük Szarvadi László, akivel igazán kitűnően egészítettük ki egymást — ők tették lehetővé, hogy a közéletben, a tudományos egyesületben is dolgozzam. □ Mely létesítményekre emlékszik szívesen, amelyek részben az ön nevéhez fűződnek; a statikust nem nagyon emlegetik átadáskor... — Az igaz, hogy az épületek teherhordó szerkezeteit, az alapozást sokszor már el is felejtik, mire a felöltöztetett épületet átadják. Én mégis a statikus tevékenységét látom az építészet „legmérnökibb” részének, bár valóban a háttérben dolgozik. Természetesen vannak kedvenc létesítményeim. Sok két-két és fél ezer vagonos gabonasiló, ezeknek majdnem specialistája lettem, ha javítani, felújítani kell némelyiket, most, 25 év után is engem hívnak — még Somogyba is. Szabadalmam is kötődik a silóépítéshez. Szívesen emlékszem a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnázium, a nyírbátori növényolajgyár, a mátészalkai városháza építkezéseire — sőt annak az épületnek az alapozására is, amelyben most ülünk, a szerkesztőségben. Ne felejtsük ki az alagútzsalus lakásépítkezés meghonosítását sem, azt is mi hoztuk, Franciaországból... □ És a megyei művelődési központ épületére? — Arra is, bár nem nagyon volt indokolt, hogy lábakra építsék, de az nem a statikus elhatározásán múlt. Építészeti szempontból mindenképpen nagy attrakció. Persze lehetettek volna szélesebb lépcsők, jobb akusztika, jobb hőszigetelés, klímatechnika, nem utólag kellett volna kitalálni, hogy liftre is szükség lesz. Az is igaz, hogy a megyei kivitelező építőipar akkor még nem volt felkészülve ilyesmire, nem volt tökéletes az ipari háttér, és persze éppen olyan dolgokra nem jutott pénz, amivel lényegesen meg lehetett volna emelni a minőséget. De az épület áll, és egyik jellegzetessége Nyíregyházának. □ Szíve másik csücske az MTESZ, amelynek alapító titkára volt... — Igen, több, mint negyedszázad köt a szövetséghez. Szép évei a városnak, a megyének is. ’60-ban hét szakterületen szinte egyszerre kezdődött a szerveződés, két évvel később már az összefogás, az MTESZ gondolata is megérett. Újabb két esztendő, s kezdődtek a megyei műszaki napok (27 volt), majd termékkiállítások (5); az irodaházi két szobától eljutottunk a Tudomány és Technika Házáig, remek külföldi kapcsolatok alakultak bulgár, lengyel, német, szlovák, ukrán műszakiakkal. Szép volt, s talán lesz is még — ezért ügyködök most a szeniorok (idősebb mérnökök) klubjában. □ Meglepte önt, hogy díszpolgárrá választották az idén Nyíregyházán? — Igen, hiszen kikerültem a reflektor- fényből, néha már-már úgy éreztem, kezdenek elfelejteni. Kitüntetésre nem vágytam, aktív életemben jó néhányat kaptam — annak ellenére, hogy soha nem voltam párttag. Mégis talán kettőt tartok különösen nagy becsben: a megye Alkotói Díját, s ezt a mostanit, mindkettő a szűkebb haza olyan elismerése, amelyet nem kívülállóktól, hanem azoktól kaptam, akikkel egy életet dolgoztam együtt... Elmélkedő sorok a távolból... Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el Váci Mihály • Válogatás szüleihez írt leveleiből Kedves Anyukám! Apuka! ... Úgy unom most a betegséget és ezt a szanatóriumot mint még soha... Lassan vájom itt az Idő nagy hegyét, míg alagutat nem vájok benne. Apuka hogy van? Bírja még a nagy éjszakában őrködni a csillagokat?.../ Anyuka! Te meg az ajándékunknak fogsz örülni... Hálából légy szíves engem tarts jól a következőkkel. 1. pucó- ka, túróval, tejfelvei. 2. puliszka, tejvei. 3. habart paszuíy 4. lucskos káposzta leves. 5. mákos-bobályka. Egyebet ne főz.../ Most kaptam meg a leveleteket...— és nagyon elkeseredtem, hogy úgy le tetszettek „szúrni”, amiatt, hogy nem írtunk... Teljesen igaza van Anyukának és nagyon szégyellem magam,... de azért nem illik Anyukának úgy kétségbeesni amiatt, hogy a két fia nem írt, mert olyan körülmények között voltunk, hogy nem is csoda, hogy megfeledkeztünk az ilyesmiről... Anyuka, most nem tudtam pénzt küldeni — mert a vizsgák alatt mindent megettem, hogy bírjak fenn lenni s elment kajára... A csomagot megkaptuk. Nagyon szépen köszönjük. Tegnap este pont a szalonnabőrt rágtuk már... (1952. III. 10.)/ A tejet itt a minisztériumban veszem. 4,5 egy liter. Pasztörizált tej, egy fél litert veszek reggelire. Ma tepertőt kenyeret reggeliztem, 10 órára fél liter tejet ettem kenyérrel. A fizetésemet nem küldték el; itt most felvettem, de csalódás ért, mert csak 658 Ft.-ot kaptam... Ott vannak e még a galambok? Vagy már talán nem is férnek a dúcba?... (1953. II. 10.)/ Egyébként meg vagyok sértődve: — apu egy szót sem írt „hosszú” levelében, hogy én megakarok nősülni. így van ez na! Csak nősülj, nősülj meg fiacskám, — s ha oda kerül a sor, akkor meg húzgáljátok a szátokat. Hogy Ti mit spekuláltok mindég... Mit kell mindig annyit törődni azzal, hogy mi lesz, ha így lesz, ha meg úgy... Verje meg az Isten az egész életet; — hát még ki sem mentem innen, — s mit tudom én, mikor leszek megint majd beteg, rossz a tüdőm, rossz a szívem, még rosszabb a vesém, a tbc-ből sohse lehet kilábalni, az ember csak éldegél egy darabig aztán megint beteg!... — ki tudja mikor jön egy háború, megdög- lünk szép ájtatosan mind. — Hát akkor mi keserves nyavalyának kell mindig sopánkodni mindenen?! ... Hát bánom én, akármi is lesz — kivéve a háborút — mert az másokat is érint — ... az én életemben... Na!? hát megnősülök, hogy legalább elmondjam, hogy ha már minden marhaságot végig csináltam, amit lehetett, akkor ebből se maradjak ki. Hogy aztán kit veszek el? — nyilván csak azt, akit szeretek.../ Jön újra a tavasz, lágy eső hulldogál... Én is munkába álltam: — hiába: sorsát senki sem kerülheti el... Mit tudom én még mit hoz a jövő: — az irdalom az olyan mint a tenger meg a kerék — egyszer kerék másszor talp... Áprilisban kötnek velem szerződést újra a Magvetőnél és 1961 végén újra megjelenik egy kötetem, (ha 1961 március 1-ig írok annyi jó verset, hogy egy kötet legyen. Majd igyekszem.).../ Azóta, hogy Apukával végre oly jól kibeszélgettük magunkat, azóta is jól vagyunk. Végre befejeztem azt az átkozott Tvardovszkij fordítást. Azaz, hogy mikor ma hajnalban hat órakor lefeküdtem, akkor azt hittem, hogy legépeltem és befejeztem. De mikor reggel 10 órakor összehasonlítottam — a végleges leadás előtt — akkor jöttem rá, hogy frászt, még mindig van 270 sor. Majdnem sírni kezdtem... (1962. III. 6.)/ A József Attila-díjnak biztosan tetszenek örülni, én is örülök, bár nem ez a lényeg, hanem hogy az ember ereje teljében legyen — már nem egészségre gondolok itt elsősorban, hanem arra, hogy írni tudjon, friss maradhasson és legyen mit írnia, és azt jól is tudja megírni. Hogy ez meddig tart azt senki sem tudja sőt abban sem biztos Elek Emil reprodukciója az ember, az ilyen íróféle, hogy egyáltalán bármikor ilyen állapotban van-e. Na, de ez az én gondom? Nem de? ... Anyuka, Apuka, Olaszországban rávettem Illyés Gyulát, hogy jöjjön el Szabolcsba... (1962. IV. 7)1 Csodálatosan élünk egyébként, kitűnő szálloda, elég jó napidíj... sokszor kapunk ebédet vagy hivatalos vacsorát... Most 1/2 2 van éjjel, nemrég jöttünk haza, mert utána még elmentünk négyen sörözni és vitatkoztunk veszekedtünk irodalomról politikáról, utána a Darvas szobájában ketten folytattuk. Most mostam, mert holnap az az ma hajnalban 1/2 7-kor kelünk, 8 órakor jön értünk a kocsi és kétnapos kirándulásra visznek a Loir (loár) völgyében lévő francia kastélyokat megnézni... (1962. XII. 19.)/ Egyébként újságok: a ruhát elvittem a szabóhoz, hamar készen lesz. Most újra fordítok egy négyszáz soros verset oroszból... én azt hiszem elég jó kondiban vagyok... Remélem, hogy egyelőre nem lesz bajom... nem tudom mikor tudok hazamenni, bár most rövidesen, mert tudjátok, hogy képviselő leszek, na! Hát aztán így majd le kell oda mennem gyakran... (1963.)/ Csak nem tetszettek megharagudni. És remélem, hogy nem az írásom miatt, mely megjelent az Élet és Irodalomban? Amit írok az irodalom, azt úgy kell venni... Vettünk tévét.. Néztük a szilveszteri műsort, csapnivalóan rossz volt, mi? Mi rengeteget dolgozunk. És főleg elpusztulunk a sok találkozásba, esti jövés-menésbe, mely mind üres és ál, de a legtöbb elől nem lehet kitérni. Alig van egy-egy óránk az igazi munkára. így én nem leszek író, ha mindig a más ügyeit intézem. Utálom az egészet, és ha jön valaki kérni valamit, már elsápadok, pedig annak is van baja.../ Vasárnap este nézzétek a tévét, láttok majd. A Népszabadság IV. 3.-i számában olvastátok apukáról az írást?.../ Jó volt a csomagod édesanyám, még Marikának is jutott belőle két töltött hús és sok sütemény.../ Én viszont nem megyek Párizsba... Ezek a hülye bürokraták későn adták be az anyagomat... Szóval állítólag csak őszszel... Nem érdekel. Megtanultam a franciát — azt folytatom. Ennyi hasznom volt belőle... Különben pedig elég jól vagyunk. Anyuka ne álmodozzon. Csak olyan életet élek ebben a „nagy magyar irodalomban”, hogy az az embert megőrjíti, és mindenkit, aki ezt csinálja... De ezt hiába magyarázom — úgyis csak azt látjátok, nem nem megy levél. És nektek is igazatok van.... Én folyton járok összevissza — ma csütörtökön Budakalászon lesz szerzői estem — szombaton Sopronban, jövő hét szerdán Szolnokon... Azonkívül délelőtt írok, fordítok, 12-ig reggel 7-től. 12-től a szerk-ben. * A levelek a Jósa András Múzeum irodalmi gyűjteményében találhatók. M. Baranyi Ferenc
