Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-01 / 78. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete ___________1995. ÁPRILIS L, SZOMBAT ART-EXPO Kell-e nekünk? Józsa Ágnes A tavaszi fesztivál kezdetekben színvonalas zenei és színházi programokkal csalogatott. Az idelátogató külföldiek múzeumaink remekműveit csodálhatták. A magyar kortárs képzőművészet elkerülte a figyelmüket. Beke László művészettörténész kezdeményezte a bemutatót a mai alkotók munkáiból. Kevés magyar művésznek van módja arra, hogy külföldön bemutatkozhasson. Kevés kiállítás szerveződik, s olyan, amely a vásárlás lehetőségét kínálja, még kevesebb. Egy művész számára nagyon sokat jelent, ha nemcsak a szakma ismerheti, de a galériák és gyűjtők révén a szélesebb köztudatba is bekerül. Ehhez teremtett fórumot az egyre népszerűbb Budapesti Tavaszi Fesztivál, az Art-expo formájában. Öt évvel ezelőtt a Közgazdaságtudományi Egyetem falai között, paravánerdőben bóklászhatott a látogató. Mindenki igyekezett részt venni ezen a bemutatón, hiszen nemzetközi megmérettetésnek számított. A következő évben több lett a galéria. A kiállításszervezés — ahogy az élet más területei is mostanában — egyre nagyobb profizmust követel. A művészettörténészek kezdeményezését 1993-tól már avatott kiállításszervezők segítik. A rendezvény átkerült a Hungexpo falai közé. Nemzetközi bemutató ez is. Galériák és egyéni művészek, valamint művészeti kivitelezők, művészellátók (papírmerítők, festéküzemek, képkeretezők, installá- torok), s művészeti folyóiratok mutatják be portékájukat a látogatóknak, hogy válasszanak, vagyis most vagy később vegyenek belőle. Lehet, hogy a pénz lett kevesebb, lehet hogy a helyzet változtatásának reménye halványult, de kevesebb lett ebben az évben a hazai kiállító művész, a hazai galéria. Külföldről — nemcsak nyugatról, de keletről, s Távol-Keletről is — egyre több a bemutatkozó. Idén Albániából, Ausztriából, Belgiumból, Észtországból, Franciaországból, Hollandiából, Japánból, Kis-Jugoszláviából, Koreából, Lengyelországból, Moldáviából, Németországból, Romániából, Spanyolországból, Szlovákiából és Ukrajnából jöttek kiállítók. A hazai galériák és egyéni kiállítók némi elmaradásának talán az az oka, hogy már megtalálták az utat külföldi megrendelőik felé. Ám mindenki, aki megjelenik ezen a bemutatón, lehetőséget kap az ismeretségre. A részvétel galériának és kiállítónak egyaránt presztízs. Jelent valamit, ha mást nem, önbecsülést és anyagi erőt. Ennek a felmutatására pedig a kortárs képzőművészeti életnek is szüksége van. Boldog emberek Szatmárban Egyetlen szó sem hangzott el a társadalmi bajokról és a gondokról Balázs Attila felvétele Napok óta egy kékfedelű könyvvel fekszem, s kelek: igyekszem a lehető leglassúbb tempóban olvasni — nehogy gyorsan kifogyjon belőle. Ámbátor nem is igen kell magam visszafogni, hiszen minden tény, név, fénykép megállásra késztet. Az olvasnivaló, amit említettem, ezt a címet viseli: A Fehérgyarmati Petőfi Sándor Közgazdasági Szakközépiskola Jubileumi Emlékkönyve, s az iskola 50 esztendős évfordulójára adatott ki. Hasonló kiadványokról (sok iskola van, sok emlékkönyv) húsz-harminc soros recenziókat szoktunk írni. Csakhogy én nem recenziót írok, meg aztán a könyv csak hátteret ad mindannak, ami március közepén volt Gyarmaton, s aminek — mint az iskola egykori tanulója — magam is részese lehettem. (Az emlékkönyvből egyébként az tudható meg, hogy miként lett az 1944- ben engedélyezett Magán Polgári Fiú és Leányiskolából — mindenféle átváltozás, osztódás és szaporodás után — két középiskola Fehérgyarmaton. Merthogy 1961-től gimnáziuma is van a városnak, ami 1969 óta önálló intézmény.) Ami legjobban meglepett, hogy itt a végeken egy szó nem hangzott el a jelen — bizony a családokat, iskolákat is sújtó — társadalmi gondokról, bajokról. Mert mi ez a korábbi bajokhoz: a háborúhoz, Szatmárnémeti és Nagykároly elvesztéséhez, az ’56-os forradalom utáni megtorlásokhoz, vagy az árvízhez képest? De kezdhettem volna korábbról és sorolhatnám tovább. „Itt megmaradni mindig is nehezebb volt, mint szerencsésebb vidékein az országnak” — írja, s szép emlékbeszédében mondja is, Hudák Erzsébet az iskola igazgatója. Es mégis, mégis! Mennyi boldog embert termett ez a táj. Hudák Erzsébet — van szemem az ilyesmihez — akármelyik tudományegyetemünkön taníthatna, mégis visszajött egykori iskolájába. Miért? A váA fehérgyarmati szakközépiskola bejárata lasz rövid, tömör: „Mert ez egy jó iskola!” Fehérgyarmat már nem a régi kis járási székhely: város és iskolaváros! Minden szebb, mindenből több van, mint 40-50 évvel ezelőtt. Vajon humanitásból, szeretet- ből, szorgalomból, együttérzésből, jókedvből, vitalitásból is? Bevallom legfőképpen erre voltam kíváncsi a jubileum eseményei közepette. Aztán már az első percben meghatódom, mert a város énekkarának tagjai között ott látom megőszült tanáromat: Molnár Elemért. Isten áldd meg a magyart... A gyerekek Kisfaludy Károly: Kérők című vígjátékát mutatják be az ünnepi nap délutánján. (Mi egykor a Légy jó mindha- láliggal és a János vitézzel arattunk sikert.) Az idős komika szerepben (Margit asszony, a Baltafy-ház hírharangja) egy gödröcskés pofijú édes kislány. Összetéveszthetetlen. — Minek készülsz te kérlek szépen? — állítom meg a hölgyet immár az utcán. — „Kiváló pénzügyi szakembernek!” — közli velem pillanatnyi gondolkodás nélkül, s nem fordítja el a tekintetét: „rátart” a kis gazember, vagyis tovább játszik... Zsibong, zajog, zúg a nagy tornaterem — egy fél évszázad hozadéka és hordaléka kavarog a légben. Azt hiszem, mindenki tud a másiknak valamit mondani. Nem kis dolog! S az még nagyobb, hogy olykor szavak nélkül is értjük egymást. Egykori igazgatónk Gacsó, László sírjánál például kevés szó esik. O volt az, aki ezt az iskolát megálmodta és megvalósította. A szemek rám vetődnek — mondanom kell valamit a márványlap fölött. Goethét idézem: „Nemcsak az élőkkel vagyunk együtt: velünk élnek azok is, akik messze vannak, akik eltávoztak.” Érvek és indulatok a nyelvről Papp György az újvidéki egyetem bölcsészettudományi egyetem magyar tanszékének a tanára. Összehasonlító nyelvészetet, fordítást, helyesírást tanít. Csak ezen a tanszéken tanulhatnak a hallgatók magyarul. Összesen harmincán dolgoznak itt. Korábban a Hungarológiai Intézet igazgatója volt. A háború elsodorta a tudományos kutatást, mert az állam nem támogatja. Ma csak az oktatással foglalkoznak. Papp György fordít, lapot szerkeszt. □ Hány hallgatója van a tanszéknek? — Egy évfolyamon harminc-harmincöt. Ennyi a reális érdeklődés, illetve az elhelyezkedési lehetőségek, valamint az állami támogatás is befolyásolják a keretszámot. □ Mekkora a Vajdaságban élő magyarság lélekszáma? — A kilencvenegyes népszámlálás adatai szerint háromszázhúszezer. Ezért aztán elég nehéz végzés után elhelyezkedni. Ahhoz teljesen magyar tannyelvű iskolák kellenének, hogy minden magyar szakos el tudjon helyezkedni. Ebből a szempontból nem vagyunk jó helyzetben, mert egyre több a vegyes tannyelvű intézmény. Ezekben csak néhány tantárgyat tanítanak magyarul, a többit az állam hivatalos nyelvén, szerbül. Ahogyan emelkedik az iskola szintje, annál kevésbé van jelen a magyar nyelvűség. Az óvodákban még teljesen magyar nyelvű lehet a nevelés, (van magyar óvónő- és tanítóképző); a magyar tannyelvű általános iskolák javarésze a Bácskában van. A középiskolában már gondok vannak, a szakiskolákban úgyszintén. Vannak olyan területek, amelyek korábban magyarnak számítottak, például a Bánság és a Bánát, ahol a középiskolai magyar oktatás nagyon visz- szaszorult. Volt tanítóképző főiskola Szabadkán, amely színmagyar oktatást biztosított, de Zomborba vitték, egyetemi szintre emelték, s ezzel együtt csupán néhány tárgy magyar nyelven történő tanulása maradt. Papp György Elek Emil felvétele □ Milyenek most a magyar nyelv tanulásának az esélyeii — Amikor a Hungarológiai Intézet megalakult, nagyon büszkék voltunk, mert olyan dolgokkal foglalkozhattunk, ami az egész magyarság számára nagyon fontos volt. A hetvenötös alkotmány lehetővé tette, hogy a magyar nyelv a legmesszebbre menően érvényesüljön. Ez körülbelül 1988- ban alakult át, amikor megszületett a nyelvhasználati törvény, amely a többség nyelvének a használatát írja elő. □ Miért van szükség az összehasonlító nyelvészetre? — A magyartanár az utolsó lehetőség arra, hogy aki még képes és szándékozik is védeni a magyar nyelvet, a magyar tannyelvűséget. De ennek a feladatnak az ellátására nemcsak indulatok, hanem érvek is szükségesek. A békeidőben környezetnyelvként is élt a magyar, vagyis a szerb gyerekeknek is ajánlott volt. Őket a magyar gyerekek tanították. Amikor én másokat tanítok magyar nyelvre, akkor nekem tudnom kell a nehézségi fokozatokat. Erre pedig az összehasonlító nyeltudomány tanítja meg az embert. □ A Vajdaságban a magyar nyelv a közeledés lehetősége vagy az elzárkózás eszköze? — Ez függ a földrajzi környezettől is. A Tisza jobb partja pl. Horgos-Magyar, Zen- ta, Kanizsa, Becse a magyarság fészke, illetve az észak-vajdasági rész, másutt a magyar nyelv hatása gyengül. Ahogy délre és nyugatra megyünk, egyre kevésbé ismerik a magyar nyelvet, ott inkább a szerbet beszélik. Amikor megkezdődött a háború sok szerb szakember jött át Magyarországra. Akkoriban az esti egyetemeken tanfolyamokat szerveztek, áhol a magyar kurzusokon vehettek részt a szerbek. Mondhatom, nagy volt az érdeklődés. Vannak olyan érintetlen rétegei a jugoszláviai magyarságnak, ahol semmilyen más nyelvi hatás nem érvényesült. De ma már ez egyre nehezebb, hiszen elég egy belgrádi buszra felülni, és már nem kérhetek magyarul jegyet. □ A mindennapiság szintjén jelent-e valamilyen hátrányt, igényel-e küzdelmet, ha valaki magyarul beszéli — Az egyik vagy a másik nyelv érvényesülésének használati helyzetei vannak. A legalsó fok a családi nyelvhasználat, a felső a parlamenti. Ebből a szempontból elég rosszul állunk, mert sok a vegyes házasság, s ez nemekhez kötött. Érdekes módon sok magyar nő megy szerb férfihoz, míg az ellenkezőjére ritkán van példa. Ilyenkor a család nyelve is kevert lesz. A nyelvész dolga nem az, hogy a politikai harcot megvívja, hanem az, hogy amikor lehetőség van valamire, akkor éljen vele. Bár azt hiszem, a szakmai és politikai küzdelmet nem lehet szétválasztani. Gyakran elhangzik, hogy a nemzetiségi gyereknek teszünk jót, ha minél előbb megtanulja az államalkotó nemzet nyelvét, hiszen akkor jobbak lesznek az érvényesülési lehetőségei. Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy igazán az az érett és tájékozódni tudó ember, aki a világot a legközelebbi fogalmi és nyelvi rendszerével megismerte.
