Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-11 / 60. szám
TÁRLAT A szecesszió Bethlen Gyula: Bánat A nyíregyházi Városi Galériában több héten át tekinthetik meg a Korok — Művészetek címmel indított kiállítás-sorozat szecessziós válogatását. A múlt század utolsó harmadában az építészek, képző- és iparművészek szembefordultak a városok szürke egyhangúságával és a historizálás egyeduralmával. Létrejött egy igen sokféle egyéni változatot mutató, az építészettől a plakáttervezésig bizonyos rokon jegyekkel jellemezhető irányzat, a szecesszió. Az asszimetria, ornamentika megnövekedett szerepe jellemzi a szecesszió díszítő művészetét. A korstílus egyik eredeti tehetsége a katalán Gaudí, a barcelonai Szent Család székesegyház alkotója. A festészetre a síkkompozíció — a térillúzió elvetése — a színek ábrázoló szerepe helyett, kifejező funkciójuk értékelése is jellemző. Az alkotások csaknem mindig szimbolikus jelentést hordoznak. Ezen stílusjegyek követhetők nyomon a galériában kiállított munkákon. Beck Ö. Fülöp: Nő Rippl-Rónai József: Szomorúság Elek Emil felvételei A századforduló művészete A szobrászat legfontosabb és legszívesebben feldolgozott témája a tánc Napkelet • A KM hét végi melléklete Földes Mária Magyarországon a századforduló művészetére általában a szecesszió kifejezést használjuk. Ez a művészeti stílus uralkodott hosszabb-rövidebb ideig Európában és tovább élt a XX. század húszas-harmincas éveinek art-deco irányzatában. Elnevezése országonként más és más. A jelzők általában igen találóak, szinte a stílus minden jellemző vonását rögzítik. A szecesszió valóban elszakadni kívánt a XIX. század akadémikus művészi hagyományaitól, útkeresést jelent egy új, szabadabb szemlélet és művészi felfogás irányába, melyben a stilizálás, a merész ornamentális díszítés, erőteljes dekorativitás a jellemző. A fiatalos, lendületes stílus sokszor bizarr formai megoldásokat hoz létre, melyben a vonalnak alapvető szerepe lesz. A művészeti ágak közül az iparművészet az a terület, amelyben a szecesszió célkitűzései maradéktalanul érvényesülhettek. A képzőművészek között azonban tisztán szecessziós stílusban alkotót nem találunk. A század fordulójára a szecesszión kívül még számos művészi irányzat kialakult, ezek párhuzamosan léteztek a szecesszió mellett, gyakran hatottak egymásra, kölcsönösen színezték, gazdagították egymást, bonyolult és finoman összefonódó változatokat hoztak létre. Szándékaink szerint ez a tárlat nem a szecessziót kívánja bemutatni, sokkal inkább a századforduló pezsgő és nagyon változatos korából egy ízelítőt nyújtani. Magyarországon a századforduló kora valójában egy közel két évtizedet felölelő időszak, mely a milleniumtól az I. világháború kitöréséig tartott. Erre az időszakra érett be az a nagyarányú gazdasági és társadalmi fejlődés, mely lényegében az 1867-es kiegyezéssel indult meg. A századfordulón megalakult múzeumok, kiállítótermek, magángalériák, a hozzájuk szorosan kötődő folyóiratok, szakmai kiadványok, újságok pezsgő művészeti életről tanúskodnak. A legtöbb művész a szecesszió hatása alá került, rövidebb-hosszabb szecessziós korszakot találunk munkásságukban. Korszakunkban négy olyan kimagasló jelentőségű mester élt és alkotott, akiket nem lehet a szecessziós stílus képviselőjének nevezni, Vaszary János: Fekete kalapos nő mégis nélkülük a századforduló művészetét bemutatni képtelenség. A szecesszió azonban hatott művészetükre, a stílust integrálták és úgy alakították ki egyéni, mással nem összetéveszthető látásmódjukat, stílusukat. Rippl-Rónai József az egyik legismertebb, legnépszerűbb művészünk, akinek sikerült összeegyeztetni a magas szakmai színvonalat és a közönség szeretetét. A kor másik nagytehetségű mestere Vaszary János, akinek munkássága és főleg művészetpedagógiai szerep jóval a századforduló után is meghatározó jelentőségű. Vaszary művészetére legjobban a stíluspluralista jelzőt érezzük találónak. Szinte a kor minden művészi útkeresési lehetőségét kipróbálja. Gulácsy Lajos festészetét leginkább a szimbolizmussal rokoníthatjuk, de egészen sajátos, öntörvényű művészete valójában nem sorolható egyetlen stílushoz sem. Művei hangulatok, lelki megvillanások, érzések tükrözése. Igazán szecessziós műhelynek az 1904-1920 között működő gödöllői művésztelepet tekinthetjük. A képző és iparművészet minden ágával foglalkozó telep valóban a szecessziós stíluskeresésnek, a kor ún. összművészeti gesamtkunstwerktörekvéseinek vált otthonává. Szellemi előzménye a preraffaelíták és teoretikusai (Morris, Ruskin) által megfogalmazott művészi és életeszmény volt. Felfogásuk szerint a művészet nemcsak esztétikai értékek megtestesítője, hordozója, hanem kora társadalmi, etikai, politikai állapotának kifejezője is kell hogy legyen. Ehhez a romantikus művészetfelfogáshoz igazodva hozta létre két művész, Kőrösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor a gödöllői telepet. A gödöllőiek stílusa, eszmevilága azonos gyökerű, egységes volt, általánosan jellemző a szecessziós formavilág, a vonal fontossága, a szimbolizmus tartalmú felfogása. Témáik köre nagyon jellemző és pontosan meghatározható. Mély hittel megélt vallásos, biblikus témákat dolgoztak föl, ugyanakkor a családi élet jelenetei, az anyaság megjelenítése is egyfajta szeretet-vallásá vált művészetükben. Tájképeiken is a természet és az ember kapcsolatának lehetséges harmonikus együttélését igyekeztek ábrázolni. A gödöllői grafikai műhely jelentősége túlmutat a művésztelep működésén. Fejlődése, tartalmi, formai gazdagodása lehetővé tette, hogy ettől kezdve a grafikai műfajjal, mint önálló és a többi képzőművészeti ággal egyenrangú területtel számoljunk. A szobrászatban a szecesszió fogalma sokkal nehezebben körvonalazható. Azok a jelzők (dekoratív vonalgazdagság, zsúfolt kompozíció, a jellemző színvilág stb.), melyeket alkalmazhatunk a szeceszsziós festészetre vagy grafikára, a plasztikus műfajban nem sokat mondanak. Az anyag törvényszerűségei, a technikai, szerkezeti követelmények, a térségbeli egzaktabb, pontosabb meghatározásokat kíván. A szecessziós-szimbolista szobrászat tárgyköre igen jellemző és fontos, bár a témakör viszonylag szűk. Sokszor jelenít meg elvont fogalmakat, erősen stilizált formában (pl. szomorúság, bánat, ifjúság, tavasz, álom, ébredés). A szobrászat egyik legfontosabb és legszívesebben feldolgozott témaköre a tánc, a zene megformálása, a táncos figura. Az I. világháború kitörése nemcsak ennek a hallatlanul gazdag és változatos művészeti kornak vetett véget, hanem egy egész történelmi korszak véget ért. Azonban a szecesszió, a századforduló korának liberális szelleme nélkül nem jöhetett volna létre a XX. század modern művészete. MOLNOS LAJOS: Nem lehetne egy kicsit lassabban, te Józsi? — szólalt meg az öregember, amikor a szekér befordult a hatalmas kaszálót kettészelő mezei útra. A fiatalember az öregre pillantott, aztán lépésre fogta a lovakat. „Most meg hová megyünk?!” — füstölgőit magában, s a félig szívott cigarettát jó messzire elpöccintette, be a derékig érő fű közé. Felnézett az égre. Mindjárt dél van — gondolta mérgesen —, mi meg csak itt szekerezgetünk ebben a nagy dologidőben, mint valami grófok. Legszívesebben megfordította volna a szekeret, s jól a lovak közé csapdosott volna, hogy minél előbb legyenek már otthon, s ő is láthasson végre a dolga után. De hát ezt nem tehette, bármennyire is kedve lett volna hozzá, hiszen ő ígérte volt meg, hetekkel ezelőtt az apjának ezt a szekerezést. Mikor az öreg előhozakodott volt, hogy szeretné még egyszer beszekerezni a mezőt, ő egyből beleegyezett. Akár most is béfoghatok — ajánlkozott készségesen, mivel hogy nem volt éppen semmi dolga, sürgős teendője. Nem most akarok szekerezni — válaszolta az öreg. — Majd szólok, amikor eljön az ideje. Csak szóljon apám, amikor úgy gondolja — mondta akkor ő, mert úgy hitte, hogy az öreg elfelejti ezt a szekerezést is, mint ahogy mostanában mindent el szokott felejteni, ami körülötte, véle történik. Olyan lett már, mint egy gyermek. Pontosan mint egy gyermek. Ezt is akar, azt is akar, aztán negyed óra múlva már nem emlékszik semmire. Leginkább csak üldögél egymagában, szavát is alig lehet venni, ha szólnak hozzá, csak bólogat, egyébként csak üldögél, néz maga elé, motyogdogál valamiket, máskor pedig összevissza kérdez mindenfélét. Egyébként nem lehet semmi különöset észrevenni rajta. Étvágya jó van, s ereje is. Ha elunja a sok üldögélést, kint matat az udvaron, még fát is aprít, vizet hoz be az utcai csapról, hátramegy a kertbe, felszedi a hullámos gyümölcsöt, s odaadja az államoknak. „Hiába, no, erőst megöregedett már...” Na hát akkor, Józsi, fogd bé a lovakat, mert immár eljött ennek is az ideje — szólalt meg az öreg aznap reggel, amikor felálltak az asztaltól. O hirtelenében nem is tudta, hogy miért kellene befogni a lovakat, s hogy minek jött el immáron az ideje. Az apjának kellett emlékeztetnie a szekerezésre. Lett volna dolga fölösen is. „Mert mikor nincs, ugyan biz a?!”, de azért — igaz, eléggé kelletlenül — kitolta a félvágású szekeret a csűrből, s befogta a lovakat. Azt remélte, kihajt a faluszéli rétre, egy kicsit megfuttatja a lovakat, s aztán kész is a szekerezés. S lám, mindjárt dél van, eltelt jóformán a fél nap, s ők ahelyett, hogy hazafelé vennék az irányt, már mindjárt kiérnek a falujuk határából is. És jól tudja, hiába mondaná az öregnek, hogy forduljanak haza, hiszen eddig már erősen elfáradhatott, meg aztán ez az erős nap sem tesz jót magának, mert válaszképpen az öreg újabb határrész nevével hozakodna elő. Egész délelőtt ezt csinálta. Még csak Pelelikhoz ugorjunk el — mondta a szállásponki dűlőben, még csak a Keringőhöz nézzünk bé, közel van — kérte Verőfényben, s így ment ez dűlőről dűlőre, körbekerekezve az egész nagy határt. Ha innen most Tálaskalibához akar menni, akkor tényleg a lovak közé vágok, s hazáig meg sem állok, az egyszer szentírás! — füstölgött magában. Magában való morgolódásából az öregember hangja rezzentette fel: — Itt álljunk meg egy cseppet, Józsi. A fiatalember szó nélkül fogta vissza a gyeplőszárat. A két ló azon nyomban megállt. Körös-körül végtelennek tetsző mező pompázott, tele millióegy tarka-barka virággal. Ahol megállt a szekér, az úttól jobbra, mintegy ötven méternyire befelé, udvarnyi területen csupa égő vörös vadszegfű lobogott, lángolt a napfényben. Még véletlenül sem volt közöttük bár egyetlen szál másfajta virág sem. Olyan volt ez az udvarnyi folt a tarkabarka mezőben, mint egy hatalmas, elevenen lüktető szív. A fiatalember az apjára nézett. Az öregember tekintete valósággal rátapadt arra a vérvörös foltra, teljességgel itta, habzsolta ezt a vadszegfűs, égő vörös látványt. Teltek, múltak a percek, az öregember meg egyre csak azt a vadszegfűs foltot nézte. Hogy mi a jó fenét tud nézni annyi ideig egy csomó veres virágon, mintha sohasem látott volna még vadszegfűt, a jó fene tudja, hogy esne már belé az egészbe!... —
