Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-11 / 60. szám
1995• MÁRCIUS 11., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Felkészítés a farkastörvényekre Meg kell próbálni egyedül a talpon maradást Az alapítvány központi épülete, mellette (baloldalt) az átalakított csűr A szűk kis szoba falai már úgy magukba szívták a dohányfüstöt, hogy akkor is árasztják a keserű szagot, ha odabent épp senki sem dohányzik. A szomszédos ágyakon ketten ülnek, jöttünkre felpattannak, mintha valami bűnt követtek volna el — pedig csak magnót hallgattak. Le kellene most hozzájuk ülni, oldani a zavarukat, de sokan vagyunk, kevés az idő, így csak a harapófogóval kihúzott mondatokból lehet lassacskán összerakni történetüket. Angéla a nyíregyházi GYIVI-ből került ide, szinte a Nyírség Jóléti Szolgálat Alapítványának bejegyzésekor. Munkavállalóként kezdte, nyáron szezonmunkát végzett, télen a konyhában segített. December óta azonban már nem alkalmazott, hanem hallgató: tizenegy társával egyetemben egy életvezetési és mezőgazdasági pályaorientációs alapképzésen vesz részt. Mellesleg menyasszony, vőlegénye, Imre, bevonult, három nap múlva lesz az eskütétele, arra készülnek jó páran az alapítványtól. — Mit ad nekem ez a hely? Hát otthon is, meg munkahely is. Persze tisztában vagyok vele, hogy itt nem maradhatunk örökké. Majd szerzünk valami lakást Imrével, meg a tanfolyam után jó lenne viszszamenni a konzervgyárba dolgozni, ott már voltam szerződéssel négy hónapot. A klubhelyiségben A szerző felvételei A vőlegény barátja, Józsi csak mosolyog. O december óta van itt, annak idején többedmagával jelentkezett Tiszadobról erre a helyre. A kérdésre, hogy mi lett volna vele tizennyolc évesen az alapítvány nélkül, csak a vállát húzigálja: „Hát... mehettem volna épp apám mellé kőművessegédnek Várdába. Csak az a baj, hogy mi nemigen egyezünk”. — Ez a legfőbb gondja ezeknek a gyerekeknek! Amilyen könnyedén, szinte félvállról vették a múltjukat, most azt képzelik, ugyanezt tehetik a jövőjükkel is — dr. Szokol István fogorvos, kuratóriumi tag, s nem utolsó sorban szociális tereptanár, az imént fejezte be az életvezetésről tartott klubfoglalkozást. Mint mondja, legfőbb gondja az értékrendek helyretétele, hogy az amúgy könnyen befolyásolható volt állami gondozottak maguk tudják eldönteni, mi számukra a legfontosabb. — Ha a GYIVI-ből kikerülve nem használják ki azt az első egy-két évet, hogy megkapaszkodjanak, elveszett emberek lesznek. Ezért igyekszünk mi a legalapvetőbb életvezetési kérdésekkel, a tisztálkodástól kezdve a köszönésig megismertetni őket, miközben — ha nem is magas fokon, de legalább segédmunkás szintjén — mezőgazdasági alapismereteket is megtanítunk nekik. Szokolék, s az alapító tagok közül még ketten az alapítvány közvetlen szomszédságában építkeztek. Esténként, amikor már nincs odakint a tanyán sem az ügyvezető igazgató, sem a mezőgazdasági oktató, ő s a gondmok felügyel a fiatalokra. Mivel a gyerekek mindhárom házba bejáratosak, modellértékűek lehetnek számukra az itt élő családok. Természetesen a faluban is gyakran megfordulnak, bár gyalogolniuk, jobb esetben biciklizniük kell másfél kilométert, míg Orosra érnek. — Ez a legfőbb szórakozásuk — Demjanovich Emil ügyvezetővel körbejárjuk a tanyát, bekukkantunk a legkisebb zugba is, hisz jelentős érdeme van abban, hogy mindez ilyen lett, amilyen — miközben egy régi csűrrel indultak. Nincs mit tenni az elszigeteltség ellen, de néha úgy érzem, hogy szélmalomharcot vívok, amikor hiába ajánlgatom a pingpongot, vagy hogy beviszem őket a Júlia fürdőbe, s helyette inkább a falusi presszót választják. Öt és fél ezer forintot kapnak kézbe minden hónapban, ebből kell ruházkodniuk, megoldani személyes szükségleteiket. Tessék elhinni, némelyikük annyira nincs tisztában a pénz értékével, hogy amint zsebre vágta, eltűnik vele, aztán egy óra múlva visszajön pénz nélkül: hóna alatt két zsák kóla, hozza, mert épp azt kívánta! A pénzzel gyűlt meg a baja Misinek is. Misi jólelkű, jóképű fiú, enyhén értelmi fogyatékos, és ha zavarba jön, rettenetesen dadog. Épp emiatt nem sok dolga akadt még a lányokkal, hát nagyon megörült, amikor egy idősebb nő foglalkozni kezdett vele. Mint később kiderült, a „barátnőnek” csak a fiú pénze kellett volna, egy napon megjelent a GYIVI-ben azzal, hogy Misi megbízta, hozza el onnan az összegyűlt családi pótlékot. A fiúnak persze tudomása sem volt a dologról, mint ahogy sokminden másról sem. Nehéz fejébe verni a tudományokat — az ellenben biztos, olyan kitartó természetbúvárral, mint ő, ritkán találkozni. Nem nyomasztja a tanyasi élet, délután négy után, amikor elkövetkezik a szabadfoglalkozások ideje, nekiindul a határnak, s lesi, hol, miféle élőlény bukkan fel. Állatokban pedig nincs hiány! Az ide érkező autók alig tudnak végigdöcögni a kilométeres földúton, olyan ugrándozást, csaholást rendez a közelben legeltető juhász két kutyája. A tanyán is van persze kutya, néha még több is a kelleténél: az ügyvezető nevetve meséli, egyik este kiment szétnézni, mi újság a gyerekekkel. Idegen kutyaugatásra lett figyelmes, hát a bentlévők bevallották, hogy hozzájuk szegődött a faluból hazafelé jövet egy kölyök németjuhász, nem volt szívük elkergetni. Reggel aztán az volt az első dolguk, hogy visszavigyék a kutyát, hisz senkinek nem hiányzik a lopással való gyanúsítás. Jó hírükre egyébként is vigyázni kell, a faji előítélet a legkisebb vétség elkövetése esetén könnyen minősít: persze, mert cigány... Épp ezért a tanfolyam indulásakor Demjanovich Emil felkereste a polgármestert, s még azt is felajánlotta a látogatása során, hogy összeállít egy listát a gyerekekről, ne érje esetleg váratlanul a falubelieket egyegy ismeretlen arc feltűnése. A létszám egyelőre teljes. Nincs hely, ahová pótágyat lehetne betenni, hiába szeretne a GYIVI egy-egy újabb, nagykorúvá vált, de otthontalan, munkanélküli fiatalt elhelyezni. Az alapítvány központi épülete azonban úgy készült — a tervező minden tiltakozása ellenére, az igazgató elgondolása alapján —, hogy a rendezvények lebonyolítására alkalmas, reprezentatív nagyterem fölött ki lehetne alakítani hat minigarzont. Na, nem olyan igazit, csak épp akkorát, hogy lakói általában jól érezzék magukat benne, de hetente egyszer azért eszükbe jusson, hogy „szűk már nekem ez a hely, el kéne innen menni”. A tizenegy hónapos tanfolyam után ugyanis már csak fél évig maradhatnak itt a fiatalok, utána át kell adniuk helyüket az újaknak, s megpróbálni egyedül talpon maradni a farkastörvények által uralt Életben. Bartha Andrea a km vendége Visszaadni az önbizalmat Nagy István Attila Lanstyák István harmincöt éves, Losoncon született. Az ősei nógrádiak és gömöriek, bár a család „őstörténete” nyelvi szempontból rendkívül bonyolult. A rokonsága a határ által szétválasztott területen él. A nagyszülei évtizedekig hontalanok voltak, mert Nógrád déli részében születtek, s ezért gondjaik voltak Trianon után. — Nem nagyon lehet többféle identitást vállalni, legalábbis a mostani kiélezett helyzetben — mondja. — Nem tudom elképzelni, hogy egy ember egyszerre tudjon magyar és szlovák lenni. Vagy fáj nekem Trianon, vagy örülök neki. De a kettő egyszerre nem megy... Mindenkinek el kell dönteni, mit akar. Nálam ez úgy alakult, hogy magyar lettem. Talán azért, mert magyar az anyanyelvem. Az édesapám jobban beszélt ugyan szlovákul, mégis eldöntötték, hogy kicsi koromban előttem csak magyarul beszélnek. Három gyerekem van, két lány és egy fiú. Ők már teljesen egynyelvűek, a szlovákot idegen nyelvként tanulják. Dunaszerdahelyen lakom, itt a lakosság nyolcvan százaléka magyar. Debrecenben végeztem az egyetem magyar-angol szakán 1983-ban. Pozsonyba aspiránsként kerültem, aztán ottragadtam a Comenius Egyetem magyar tanszékén. Először összehasonlító nyelvészettel foglalkoztam, most pedig a kétnyelvűség a kutatási területem. Itt most hatszázezer ember szenved ettől. Mind a két nyelvre szükségük van, de gondjaik is vannak. Ha a kutatási eredményeim hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a kétnyelvűség ne jelentsen olyan óriási gondot, mint most, ha mindkét nyelv megőrződhet a maga kiművelt állapotában, akkor már nem éltem hiába. □ Függ-e a mindenkori politikai helyzettől Szlovákiában a magyar nyelvészeti kutatás? — Szlovák részről nem biztosítják ennek a kutatásnak az intézményi hátterét, nem finanszírozzák. Szerencsére azt nem akadályozzák meg, hogy különböző forrásokból előteremtsük a szükséges pénzt De ha arra gondolok, hogy Szlovákiában minden tizedik állampolgár magyar, akkor azt mondom, ez nincs jól. Most, amikor erőltetik a kétnyelvű iskolákat, akkor ez azzal jár, hogy szűkül a magyar nyelv érvényesülési köre. Jól tudják, hogy ha korlátozzák a nyelv használhatóságát, akkor fokozatosan leépül, s úgynevezett konyhanyelvvé válik. S akkor a magyarul beszélők önként akarnak megszabadulni tőle. Mert ha az anyanyelven nem lehet matematikáról, fizikáról beszélni, akkor a romlás folyamata megállíthatatlan. □ Mi a helyzet most Szlovákiában a kétnyelvűséggel? — A jelenlegi nyelvtörvény úgy rendelkezik, hogy ahol a lakosság létszáma meghaladja a húsz százalékot, ott szóban használható a magyar nyelv a hivatalokban. A nyelvtörvény gyakorlata azonban nem egészen ez. Megszületett a táblatörvény, amely kimondja, hogy a település nevét magyarul is ki kell írni. Igaz, hogy így kiírva jóval kisebb méretben van, ami azt sugallhatja, hogy a két nyelv nem egyenértékű. O Ez a szembenállás csak a magas politika szintjén van meg, vagy a hétköznapokban is tettenérhető? — Vidékenként más a helyzet. Dunaszerdahelyen a szlovákok alkalmazkodtak a helyzethez. Nem háborodnak fel, ha magyarul szólítják meg őket az üzletben. Ahol a magyarok kisebbségben vannak, ott mindenféle előfordul. □ Ha létrejön a magyar-szlovák alapszerződés, nem változtat ezen a helyzeten? — Az alapszerződés nem változtat meg semmit, mert a szlovákoknak rossz a lelkiismeretük. Érzik, hogy a trianoni Lanstyák István Harasztosi Pál felvétele békeszerződéssel olyan területekhez jutottak, ahol korábban egyáltalán nem éltek szlovákok. Ezen az alapszerződés sem fog változtatni. Én nem vagyok irredenta, de nagyon sok időmbe került, amíg megérttettem a gyerekeimmel, hogy fogják már fel: Szlovákiában élnek. Miért, amikor itt mindenki magyarul beszél? Állandóan ezt kérdezték. □ Beszéltünk az intézményi háttérről. Milyen lehetőségek vannak arra, hogy a magyarok műveljék, használják anyanyelvűket? — A magyar tannyelvű általános iskola mindenütt elérhető. Középiskola kevesebb van. A szakmunkásképzőben nagyon rossz a helyzet, mert a szakmákat szlovákul oktatják. Felsőfokon pedig csak szlovákul lehet tanulni. Segíthet a tömegtájékoztatás. A televízió szerepe nem jelentős, de a rádióban több mint harmincórás az adásidő. □ Erdélyből és Kárpátaljáról sok értelmiségi települt át az anyaországba. Mi a helyzet ebből a szempontból Szlovákiában? — Sajnos, nagyon sokan áttelepülnek azok közül, akik diákokként azért jönnek Magyarországra, hogy öt évig anyanyelvi környezetben legyenek. □ A nyelvész kutatja a nyelvet. Hogyan kerülnek vissza az eredmények a mindennapi gyakorlatba? — Főképpen az új tankönyvekben van lehetőség a megmutatásukra. A másik a nyelvművelés. Bár ez nem olyan hatékony, de már az is eredmény, ha néhány emberre hathatunk. Fontosnak tartom, hogy visszatérjen az emberek nyelvi önbizalma, mert azt szlovák és magyar oldalról egyaránt nyirbálják.
