Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-31 / 309. szám
1994• DECEMBER 31., SZOMBAT 13 Aranyból, ezüstből, rubinnal Pillantás az Esterházy-kincsekre az Iparművészeti Múzeum dísztermében IV. György angol király ötfontos aranypénze, 1826-ból Egy teremnyi különleges, művészi megmunkálású ékszer, rendjel, kitüntetés, emlékérem, pénz, szentolvasó, óra, serleg. Aranyból, ezüstből rubinnal, smaragddal, gyémánttal, igazgyönggyel és más drágakövekkel díszítve. Ám a kincseknek nem csupán anyaguk, még csak nem is virtuóz megmunkálásuk adja az értékét, hanem kiemelkedő történelmi hátterük. Az, hogy honnan származnak, kinek a rendelésére készültek, kik viselték, milyen alkalommal, s mi módon maradtak ránk. Történelmi múlt Nos, az Iparművészeti Múzeum dísztermében az Ékszerek, érmek, rendjelek — Válogatás az Esterházy- gyűjteményből című kiállítás minden darabja ilyen történelmi múltú műtárgy. Van, amelyiknek pontosan ismerjük eredetét, keletkezésének történetét, mint például annak az applikált ékszerekkel dúsan feldíszített, aranyozott ezüst serlegnek, amelyet Esterházy Anna Julianna kapott Násfa, Ámor hajója ábrázolással, 17. század eleje nászajándékul a lengyel Kazanowski gróftól. A serleget ékesítő ékköves, zomán- cos egykori násfák (függőékszerek) mesteréről, megrendelőjéről és viselőjéről már csak sejtéseink lehetnek. Az ifjú menyasszony, aki Nádasdy Ferencnek, a dúsgazdag nyugat-magyarországi főúrnak adta kezét, Esterházy Miklós nádornak volt a leánya. Esterházy Miklóst illették az első barokk főúr jelzővel, róla mondták, hogy karrierje az utolsó reneszánsz típusú főúri karrier. Protestáns származású szegény nemesből tehetsége és házasságai révén dúsgazdag lett, katolizált és az uralkodó hűséges, a rendi politikát támogató hívévé vált. Mecénás volt Miután 1625-ben nádorrá választották, szinte fejedelmi udvart vitt. Az ő kincstárából származnak az Esterházy-gyűjte- mény első kincsei. Esterházy Miklós fia, az ugyancsak nádori és hercegi címet szerzett Esterházy Pál igazi mecénás volt, irodalom- és művészetpártoló főúr, aki eredményesen gyarapította a családi gyűjteményt. Úgy, hogy az a 17. század végére Európa egyik legjelentősebb és leggazdagabb főúri gyűjteménye lett. Kincstárából számos kegytárgyat, szentolvasót, rózsafüzért ismerünk. S tudjuk, hogy például az ő személyes megrendelésére készítette el a híres bécsi Albrecht Erb azt az ékszerórát, amelyet Szent József és Padovai Szent Antal zománcképe díszít. Az utolsó Bourbon uralkodó — X. Károly francia király — 1825-ből való koronázási emlékérme nemcsak e történelmi esemény ábrázolása révén becses. De azért is, mert a szertartást ábrázoló, sokalakos kompozíción Esterházy II. Pál Antal alakja is feltűnik a londoni, az orosz és a porosz uralkodók követei mellett. Esterházy II. Pál Antal jeles politikus és diplomata volt, húsz éven át a Habsburg birodalom londoni követe. Házassága révén közeli kapcsolatba került a brit uralkodóházzal. Számos angol kitüntetés birtokosa, melyek közül a középkori alapítású Bath rend keresztje és lánca látható a kiállításon is. (Az egykori diplomata 1848-ban miniszterséget vállalt az első felelős magyar kormányban.) Az Eszterházy gyűjteményt megalapozó reneszánsz és barokk ékszerek régi magyar, német, itáliai meg spanyol ötvösök mesterművei. Mára: nincstár Különleges szépségük, díszítettségük egy főúri család pompájáról, gazdagságáról és választékos ízléséről vall. Az éremanyag pedig különlegességei, ritkaságai által jelentős. Egy mai Esterházy fanyarul jegyezte meg, az Esterházy-kincstárból mára nincstár lett. Igaz, a gyűjteményt alaposan megtépázták a történelem — főleg az újkori történelem — viharai. De így, maradványaiban is pompás látvány, igazi műélvezetet nyújt ez az Esterházy-gyűjteményből válogatott és február végéig látogatható kiállítás mindazoknak, akik akár a fővárosban, akár vidéken vonzódnak a történelem ilyen művészi lenyomatai iránt. Normantas Paulius illusztrációja annak mindez ismerős lehet. Csakhogy ez nem az ottani táj, s nem a jelenkori idő. A helyszín itt van, a Kárpát-medencében. Az idő meg mintegy 25 000 évvel korábban, a legutóbbi jégkor negyedik felvonásában, illetőleg az őskőkor fináléjában. És maga a Föld sem az, amilyennek az elmúlt évtízezred alatt megszoktuk. Jó felerészben Európát is jégpáncél fedi vastagon. A jéghatár alatt tundrás sávok, hideg sztyeppék, kikerülve a halott magashegyeket. Lentebb terjedelmes tajgaövezetek, erdős vadonok. Fenyvesek közt, nyíresek közt zuzmószőnyegek. És ahol a zuzmó, ott a rénszarvas. Mintha mondjuk, a Lappföld költözött volna le ide, Közép-Éu- rópa közepére vagy Észak-Szibéria, azzal a hidegégövi növényzettel, s a meglepően gazdag faunával. Közben Délnyugat-Eu- rópában is hasonló a helyzet. Ez a L’age du renne, a rénszarvas kora. Időszámításunk előtt 27 000 körül új nép tűnt fel itt, a Duna mentén. A Don mellől jöttek. Ott főként mamutra vadásztak, itt rénszarvasra specializálódtak. Rendszerváltás ez is a javából. Aztán így lettek ők a rénszarvasok népe. Huzamos ittlétük lenyomata sok helyütt megmaradt. Ezek alapján mindennapi életük nagyrészt rekonstruálható: íjas vadászok, nemzetségi társadalom, félig letelepült, síkvidéki-dombvidéki életforma, kúpsátorok, cölöpvázas kunyhók, faluszerű kicsi telepek, sokféle szerszám, ékszer és csontból faragott szobrok. S elsősorban a rénszarvasra alapozott megélhetés és életmód. — A régészek a keleti gravetti kultúra népének nevezik őket. Aztán jó tizenkétezer évvel ezelőtt lassan, fokozatosan véget ért a jégkor. Az a hatalmas jégtakaró részben elolvadt — a vízözönök korszaka ez —, részben visz- szahúzódott a mai helyére. Nyomában a hidegégövi zónák is egyre északabbra kerültek, a zuzmószőnyegekkel együtt. A rénszarvasok mentek a zuzmó után, a rénvadászok mentek a csordák után. Mentek? Szivárgás volt ez inkább, nem vándorlás. Eltarthatott vagy két, két és fél ezer évig. Időszámításunk előtt 7000 körül jár már az idő. A szarvasok népe kezd arcot ölteni, Észak-Európa nyugati részein, s legészakibb sávjában már ott vannak a lappok ősei, tőlük keletebbre a különféle finnugor törzsek elődei. Ott, amerre a rénszarvasok járnak. Miközben délről, délkeletről különböző indoeurópai népek kezdik benépesíteni Európa szabaddá vált többi térségeit. Nekünk meg a jelenleg egyre nehezebb féken tartani a gondolatainkat. Tény, hogy a vogulok, osztjákok között vagy a Lappföldön néhol még ma is lehet éppen olyan rúdsátrakat s cölöpvázas kunyhókat látni, amilyenek nyomaira a gravetti kultúra maradványai közt bukkantak a régészek. De az életmód, a kultúra, maga a civilizáció is alapvetően ugyanaz volt itt, még a közelmúltban is. Az a szókincsmaradvány pedig, amelyik a finnugor népek mindegyikével közös, határozottan a kőkorszakok, a jégkor, a történelem előtti történelmünk nyelvezetének emlékeit, nyomait őrzi, az akkori életet és környezetet tükrözi vissza. Nyelveink köl- tőiségének őskori gyökereivel együtt. Tudom, nem egyetlen népi kohó volt akkor sem, s rénvadász népség is többféle alakult egész Eurázsiában. És nemcsak finnugorok voltak köztük. De Európában s az Urál mellett nem volt más és ma sincs más a rénszarvasok mellett. Napjaink egyik legnagyobb felfedezése az, hogy semmi sem úgy van, ahogy volt. Tehát a történelmet is újra kell gondolni. MÚZSA Petőfi Sándor Az év végén Indulsz, pályavégezett év, Menj... de várj, ne menj magad, Sötét van a másvilágba’, Jó lesz egy kis égő lámpa: Vidd magaddal dalomat. Megpendítem, régi lantom, Megpendítem húrjaid; Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál... megpróbálom, Tudnál-e még valamit? Ha valaha szépen szóltál, Most legyen szép éneked; Légy méltó neved híréhez, Tedd még ünnepibbekké ez Ünnepélyes perceket. És ki tudja? tán utósó, Legutósó lesz e dal; Tán ha téged most leteszlek, Többé majd föl sem vehettek, Hangod, életed kihal. A hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal írok költeményeket. Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, ami benned van, Szólj vadul, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vígan. Légy vihar, mely haragúban Ősi tölgyeket szakít, Légy szellő, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezők fűszálait. Légy tükör, melyből reám néz Egész, egész életem, Melynek legszebb két virága A múlandó ifjúság s a Múlhatatlan szerelem. Adj ki minden hangot, lantom, Ami benned még maradt... A nap is, midőn lemégyen, Pazarolva földön égen Szétszór minden sugarat. S szólj erősen, lantom, hogyha Már utósó e dalod; Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok. Debrecen, 1848. (december végén)
