Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-31 / 309. szám
Napkelet • A KM újévi melléklete 1994. DECEMBER 31., SZOMBAT Szót kaptam a SzenátusBBHI Nyíregyháza (KM) — A fotó Washingtonban készült, látszik is a helyszín: Egyesült Államok * Szenátus. Jó, hogy felírták a mikrofonok alá, nem kell bizonygatni, hol szorítom olyan erővel a jellegzetes asztalkát, mintha soha nem akarnék mellőle ellépni. Mentségemre szolgáljon, hogy én először (s lehet, hogy egyben utoljára...) álltam ott. Akiket gyakrabban látnak e helyen, valahogy magabiztosabban célozzák meg a mikrofonokat: Bili Clinton, Warren Christopher, vagy, hogy egy másik — amerikai — magyart mondjak, Tom Lantos. Velük ellentétben én véletlenül kerültem oda: a White Halion tett látogatás közben benéztünk delegációnkkal a szenátus sajtókonferencia-termébe és a soron következő tájékoztatóra vártunk. Nevezetes hely, a világpolitika sok száz jelentős eseményéről szóltak nyilvánosan először itt, a csillagos-sávos amerikai lobogóval övezett egy négyzetméternyi helyen — maga a kép szinte minden tévénézőnek ismerős. Gyakran huszonnégy órás ügyeletet tartanak itt a riporterek, hiszen bármikor megjelenhet a szóvivő vagy egy másik korifeus, netán maga az elnök és váratlanul is elhangozhat olyasmi, ami a híradók első híre lehet, vagy vezető helyen közlik a lapok. Bérelt helye van itt a nagy tévétársaságoknak, a világlapoknak, közvetlen távközlési vonalak futnak innen a nagy szerkesztőségekbe. Nem volt szerencsénk: ottjártunkkor senki nem akart nagy horderejű döntést bejelenteni — sőt még kicsit se. Vendéglátónk, Joe Keenan, a sajtófőnök helyettese — barátságos, jó humorú újságíró — azt ajánlotta, ha már ilyen eseménytelen ez a nap Washingtonban, foglaljuk el mi a mikrofonállást — persze legföljebb egy emlék- kép-készítés idejére. Nekem például any- nyit sikerült mondanom: „A Kelet-Ma- gyarország munkatársa az amerikai szenátusban bejelenti...” Mit mondjak: nem ugrottak fel izgatottan a világlapok ügyeletes tudósítói, a CNN, a Sky kamerái sem kezdtek el berregni rögtön. Egyetlen vaku villant — az is az én gépemé volt... Szocreál-röhögőgörcs Györke László Különös koszorúzás Elek Emil Csípős hideg volt ezen az október végi reggelen. A hétvégi fotóügyelet egyik eseményére a nyíregyházi Hősök temetőjében került sor, ahol az elesett olasz katonák emlékére a követség koszorúját kívánták elhelyezni. 1 Az esemény időpontja előtt már jó tíz perccel megérkezett egy diplomáciai rendszámú Volvo, benne két személy. Az előre jelzett időben kiszállt a kocsiból egy úr és egy hölgy, koszorút emeltek ki a csomagtérből és elindultak a temető bejárata felé. Itt zárt kapura találtak. Rövid várakozás, töprengés után — a hideg szélben — úgy határoztak, hogy a kapura akasztják a koszorút, és távoznak. A fotós feladata a koszorúzás megörökítése lett volna, de ezt így mégsem lehet... Nehezen értettük meg egymást, mivel a vendégek nem tudtak magyarul, én meg olaszul. A helyzet mindenki előtt világos volt. A Budapestről érkezett idegenek az olasz követség katonai attaséja és felesége volt, akik értetlenül álltak a zárt kapu előtt. Csúfosnak tűnt a helyzet. Mondják, hogy egy ügyes ember (fotós) minden helyzetben fel kell, hogy találja magát. így tettem. A vaskapu támasztó pálcáját kiakasztottam, a rögzítő vasat felhúztam, így a kétszárnyú kapu kitárult előttünk. Az idegenekkel körbejártuk a temetőt. Kerestünk néhány olasz feliratú sírkövet, majd az obeíiszknél elhelyezték a kegyelet koszorúját s közben elkészült az eseményfotó. Választottunk Balázs Attila felvétele Kezdő újságíró koromból való a sztori. Annyit még hadd tegyek hozzá: nem nálunk történt az eset. Tőlünk valamivel keletebbre. Épp úgy, mint most, szilveszter közelgett, s ugye ilyenkor valami könnyedebbet, esetleg humorosat kellett írni. Ez így, önmagában még nem lett volna gond. Igen ám, de nekem nem akárkiből kellett humoros történet(ek)et kicsiholnom! A feladat: Mariska nénit, az élenjáró fejőnőt kellett humoros oldaláról bemutatnom. Hiszen akkortájt bárki nem szerepelhetett pozitíve a pártsajtó hasábjain. Pláne nem ünnepi számban! Nosza, irány az élenjáró kolhoz élenjáró tehenészeti telepe. Mint rendesen, az „interjú” felszedését nem a fejőgép mellett kellett kezdeni, hanem az irodában. Az elnök, miután előadtam jövetelem célját, küldött a párttitkárhoz, mert hogy ő foglalkozik ilyesmivel. Bemutatkozás után mondom Mariska néninek: — Tessék nekem elmesélni egy humoros történetet, olyat, ami magával megesett. Mariska néni rám nézett: — Maga újságíró? Na, hát vállaltam, hogy minden tehéntől ötezer liter tejet fejek. Mégpedig első osztályút. — Ne erről tessék most beszélni — szólok közbe halkan —, hanem valami vidám, életből vett történetet meséljen el. — Maga, ugye, újságíró. Na, hát a borHogy miként titulálnak bennünket, mezei újságcsinálókat szerte e hazában, arra sok példát tudnék említeni — szépet, dicsérőt, fricskásat, lekezelőt, okosat és agyatlanbutát, hízelgőt, bántót...Minek folytassam? Bizony, mi tagadás, még az éhenkórász jelző is el-elhangzik olykor. Sietős a dolgunk, leggyakrabban még a szíves invitálás meghallgatására sincs elég időnk. így aztán csak álmodozunk a hidegtálas, salátás, süteményes, kólás-pezsgős ülő-álló fájásokról. Történt pedig, hogy meghívtak bennünket N.-be, egy nagyobb eseménysor záróestjére. Nosza, nekiduráltuk magunkat a fotós kollégával, jóllehet maga az „aktus” meglehetősen későn kezdődött, s köztudott: az éjszakába nyúló tudósításokat csak valami egészen elszánt skribler-fajta képes mosolygósán és dalolva végigcsinálni. Nos, megérkeztünk a tettheiyre. Már a belépés pillanatában észleltük: valami hi- bádzik a kréta körül. Valahogy nem nyüzs- gött eléggé a helyszín, túlságosan kietlennek találtuk a nagytermet, mintha már utána lennének a „dolognak”. Mit ne mondjak? Utána voltak... De, hát júszaporulatom kettővel lesz több a tavalyinál. És az összesét egészségesen felnevelem egyéves koráig. — Mikor nevetett utoljára? — szólok megint közbe. — Tudom én, ki maga. Szóval, jövőre a tehenenkénti hozamom legalább 5500 liter lesz. — Szereti-e a humoros történeteket? Szokott-e ilyeneket olvasni? Vagy a tévében meg szokta-e nézni, a rádióban meghallgatja-e a kabarét? Milyen fajta humor tetszik magának? Ki a kedvenc humoristája? . Mariska néni kicsit elgondolkodik, majd kiböki: — Mind jó, de tán a Riska a legjobb. Azt borjú kora óta nevelem, nem is adtam oda a borjúgondozónak. Az már a második évben hétezer liter tejed adott. Kezdek zavarba jönni. Mariska néni, úgy látszik, csak a munkájáról akar, tud beszélni. Hadd mondja, hátha valami kisül közben a dologból. Biztatólag nézek rá, hogy folytassa csak. — Újra kihívom Boriskát szocialista versenyre. Várok. Hadd mondja tovább! De Mariska néni csak megpaskolja a Riska farát és hallgat. Ahogy telik az idő, egyre kínosabb a csend. Aztán váratlanul megszólal mellettem a párttitkár: — Mariska néni! Most ne erről tessék beszélni, hanem arról, amit az újságíró elvtárs kérdezett. — Hát azt nem mondta a titkár elvtárs, hogy erre mit válaszoljak... mi sem most szálltunk le a hathúszasról. Szolid példálózgatással tudakoltuk a biobemutató menüjét, melyet, mint egészen tiszta magyarsággal megfogalmazták: mi legfeljebb már csak a nyomtatott kártyáról kóstolhatunk végig — a szemünkkel. Mégis maradtunk, mi több, vakuzsong- lőr barátom telefonláni kért enegedélyt a ház „asszonyától”, s teljes nyugalommal tárcsázta az otthonát: — Anyukám, melegítheted a lecsót — búgta a kagylóba —, nemsokára hazamegyek; már farkaséhes vagyok... És ekkor történt a csoda! Szívósságunkat siker koronázta: két csinos leányzó hatalmas tál egzotikus körözöttel libegett oda hozzánk. Kétszer sem kellett mondaniuk, hogy lássunk neki, izibe! Mivel a munka érdemi részén ekkorra már túlvoltunk — mert azért éhséges várakozás ide vagy oda, az „anyagot felszedtük” — alaposan hozzáültünk a gyomorrengés-csillapító keveréknek. A lakmározás csúcsát még nem sejtve, bepakoltunk rendesen. A meglepetést vagy a ráadást — valami mézből-dzsemből- tésztából-dióból készített fantasztikus „elegy” volt — így már csak nassolgatni voltunk képesek. Hát, mit rebegjek: kike- nekedtünk — amúgy biomódra. A két éhenkórász Bombariadó a szerkőben mmmm ... NyeKi csőn Az év utolsó havában a magyar politikai élet prominens személyiségét várta vendégségbe a szerkesztőség. Azon a napon a munkahelyre érve a személyi számítógépem szokatlan, éles sípoló hanggal fogadott. Bár nem szokásom, de azt hittem, véletlenül bekapcsolva felejtettem az előző napi munka végeztével, s az éjszaka a gép teljesen begerjedt. Gyorsan kihúztam még a hálózati csatlakozót is, de a sípolás nem szűnt meg, sőt! Először csak a szobatársak borultak ki az egyre hangosabb és idege- sítőbb sivítás miatt, dél körül már minden kollégán az idegroham jelei mutatkoztak, s az egész szerkesztőség a titokzatos hang lázában égett. Magyaráztuk a radiátor rezonanciájával, a szerkesztőség riasztóberendezésének meghibásodásával, a monitor, majd az alapgép gerjedé- sével, de bármit is mozgattunk el a helyéről, a hang forrása mindig a szobában maradt. Néhányan a végén már a számítógép állványát kiáltották ki bűnbaknak, hogy az okozza valamilyen megmagyarázhatatlan módon a most már valóban az őrület szélére kergető hangot! A neves politikus érkezésének óráról órára közeledő időpontja miatt már a bombariadó gondolatával barátkoztunk, amikor megoldódott a rejtély. Pár héttel korábban hírügyeletesként átvettem egy becsületes megtalálótól egy nagyothalló készüléket, amelyről (miután borítékba csúsztatva az állvány polcára tettem) teljesen megfeledkeztem. A borítékra aztán rádobáltunk egy halom papírt, s egy bizonyos súly után a készülék rövidre zárt. Délután kettőkor szűnt meg az elképesztő sípolás, lélegezhetett így fel a szerkesztőség, s úszták meg a kollégák maradandó károsodás nélkül az esetet. Szőke kétszázért Nábrádi Lajos A munkanélküliségről és a vele szorosan összefüggő térségfejlesztésről készült a riportom Tiszabecsen. A helység egyik prominense javasolta, hogy sétáljunk ki a határra. Megtörtént. Életemben először útlevél nélkül átléptem a valaha vasfüggönnyel védett határt. Csodaszép környezetben a Batár patak jelenti a határt. Kísérőm mint egy idegenvezető szenvedélyesen beszélt, közben átmentünk a hídon, s nem lőttek ránk. Ám odalépett hozzám egy 2 méteres ukrán, és valamit súgott a fülembe. Éppen akkor a kísérőm valamelyik kérdésére igent mondtam. Tíz perc múlva a hídon innen egy alacsonyabb ukrán lépett hozzám és ezt súgta: — Ahogy megbeszéltük, átjött. Kétszáz. Nem szőke, hanem igazi. Azt hittem, barna lányt ajánl nekünk kétszázért. Erélyes visszautasításomra kísérőm lefordította nekem a tolvajnyelvet. így: — Valakivel összetévesztenek. Az illető 200 liter olcsó gázolajat rendelt. Az áru nem szőkített, nem hígított, hanem valódi. Egyébként karcsú szőke is van itt kétszázért. írásaiból kimaradt Ami a mum—iHinmnnnniinmMMg mmmwmmmm mm Marik Sándor MM sfsmsSí m vxí" <4 sas MM ÁH IM t £ - - — — «tanai janos
