Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-03 / 286. szám
io _______: TALLÓZÓ ;> - , m&ísmm mmmmmsm® Vasy Géza Amikor a kisebbségi sorsban élő magyar nemzetiségek huszadik századi életének szomorú tényeit, elkeserítő statisztikai adatait vizsgáljuk, viszonylag ritkán szoktunk kitekintő összehasonlításokat tenni, s ha mégis, általában megmaradunk a legnemesebbnek látott nyugati példák, a svájciak, a finnek említésénél, pedig nemcsak ellenpéldák vannak a mi nemzetiségeink sorsára, hanem párhuzamosságok is megfigyelhetők. Leginkább talán a németségé. Ezért is különösen érdekes Beke György elemzése a novemberi Tiszatájban. A Búcsú a szászoktól annak a romániai németségnek a sorsát vizsgálja, amelyik a két világháború közti időszakban a németek harmadik legnagyobb kisebbsége volt, nyolcszázezer fölötti létszámmal. Ma ez a szám néhány tízezernyi. A szászok — több évszázados autonómiájukból kiindulva — azt hitték, hogy azt a román államban is megtarthatják, ezért csatlakoztak ahhoz önként. Ok jutalmul kapták körülbelül ugyanazt, amit a magyarok büntetésül. Nem tudom, költői avagy ördögi-e az a kérdés, ami óhatatlanul felvetődik az olvasóban: azok a szászok — és svábok — jártak-e jobban, akik hátrahagyva szülőföldjüket és minden vagyonkájukat, kivándorolhattak — fejpénz ellenében — a kapitalista Németországba, s ott konszolidált életet teremthettek maguknak, vagy azok a magyarok, akik idáig többségükben megmaradtak még szülőföldjükön, de akikre — ha csak valami csoda nem történik, ám az errefelé nem szokásos — szintén a távozás vagy a beolvadás kényszere vár néhány évtizednyi távlatban. Még egy fontos történelmi figyelmeztetése van e cikknek: a kisebbségek igazán soha nem ismerték fel egymásrautaltságukat a gyakorlati politizálás szintjén. Ha a szászok úgy látták hasznosab bnak, szembefordultak a magyarokkal, például az első világháború után, s ha a magyarok úgy látták jobbnak, elítélték a szászokat, például a második világháború után. A német diaszpórának persze könnyebb — egy nagyhatalom áll mögöttük. Mégis tragédiát jelképez a bánsági Lenauheim — a költő szülőfaluja ez — története. Kétezer lelkes sváb falu volt ez. A hetvenes évek elején néprajzi kiállítást létesítettek itt: 51 bánsági falu népviseletét készítették el a falvak diáklányai e babamúzeum számára. 1990 őszén már egyetlen sváb sem élt e faluban, a múzeum sem működött, utolsónak gondozója távozott. Beteljesedett Teutsch erdélyi száz evangélikus püspök első világháború végén mondott aggodalma: „ha Magyarország tönkremegy, mi is elpusztulunk, s elvész népünk és egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége százados történelmünknek és jövőnknek”. Az Illyés Gyula hagyatékát olyan lelkiismeretesen gondozó Kortárs novemberi számában a költő kiadatlan verseiből olvashatunk négy terjedelmesebb darabot. Igazi meglepetés ez, hiszen Illyésnek posztumusz verseskönyve, s egy éve összegyűjtött verseinek három terjedelmes kötete is megjelent. Magyarázatot nem kapunk rá, miért maradtak eleddig kiadatlanok e munkák, hiszen esztétikai okok ezt nem indokolták. A legvalószínűbb az, hogy az igen gazdag Ulyés-kézirat- anyagban rejtőztek idáig ezek az írások, s rejtőznek talán még mások is. Ugyancsak a Kortárs közli Kiss Anna Bagolyasszonyka én című reflexív lírai szövegét, s közbeékelve kilenc hozzá írott Nagy László-levél fotókópiáját. A költő nemrég megjelent naplója e kapcsolatról szinte semmit se árult el, így e levelek életrajzi szempontból is fontosak, de azért is, mert Nagy László levelezéséről szinte semmit nem tudunk. Napkelet • A KM hét végi melléklete ____________________1994- december 3., szombat Vendégségben Nobel-díjasainknál Harsdnyi János és Oláh György Los Angeles-i interjúja a KM számára Esik Sándor Szent Lucia napján, december 13-án Skandináviában a fény visszajövetelét ünneplik. Három nappal előtte, azaz 10-én két magyar embernek is lesz oka az ünneplésre Svédországban. A Királyi Akadémián ekkor adják át Oláh Györgynek a kémiai, Harsányi Jánosnak a matematikai Nobel- díjat. A két tudós tiszteletére a közelmúlt napokban Los Angelesben, a magyar főkonzulátuson rendeztek fogadást, ahol ott volt a kint élő magyarság színe-java. A fogadás forgatagából vontam félre őket egy exkluzív interjú céljára a a Kelet-Ma- gyarország számára. Minkét hazánkfia előzékenyen, és meleg szívvel válaszolt kérdéseimre. Először Harsányi professzort kérdeztem. □ Professzor úr! Az Ön játékelmélet-kutatásainak lényegét sokan próbálták már otthon közérthető nyelvre lefordítani, és megértetni a hétköznapi emberekkel, de kevés sikerrel. Tegyünk most még egy kísérletet. — Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy magát a játékelméletet Neumann János és Morgenstern Oszkár ezelőtt ötven évvel kiadott könyvükkel alapozták meg. Úgy gondolom, hogy ez az évforduló is közrejátszott abban, hogy a Nobel-díjat éppen nekem ítélték, és éppen most. Magukról a játékokról pedig... Mindenki, aki játszik valamilyen játékot, az ismeri annak a szabályait. Buta dolog volna anélkül leülni sakkozni, hogy ne ismernénk a lépéseket. □ Éppen ez az, ami miatt úgy gondolhatnánk, hogy valamennyi résztvevő felől nézve egyformán sok vagy kevés a bizonytalanság, azonosok az esélyek... — Nem így van. Ha például a kártyásokat nézzük, vannak közöttük akik inkább meg tudják figyelni milyen lapok forognak, hiszen a figurák és lapok száma véges, sőt nem is olyan sok. Amit a kezében tart, afelől biztos lehet, a letett és felvett lapokból pedig jól lehet következtetni az összes többi helyére. Aztán vannak más tényezők is. Az ellenfél személyisége, stílusa, pénzügyi helyzete, és még sok minden más. □ Ön veszélyes ellenfél lehet Las Vegasban... — Sok matematikust kitiltottak már onnan, én még nem próbáltam szerencsét. □ Visszatérve az Ön kutatásaira: miként lehet hasznosítani a való életben mindazt, ami a játékelméletben kutatásai által vált nyilvánvalóvá? — Neumannék könyve ezzel addig jutott el, amit Ön is említett, vagyishogy minden játékosnak azonos mennyiségű információ van a birtokában. Ahogy már mondtam is, ez sem a játékban, sem az üzleti életben nem így van. Az üzleti életben az a „játékos” a nyerő, aki a legtöbb információ birtokában van. És ha a játékban, valamint az üzletben egyaránt így van, akkor ez matematikailag modellezhető. Ha modellezhető, akkor pedig egy-egy résztvevőnek a viselkedése, sőt nyerési esélye is elég jól kiszámítható. □ Hol alkalmazzák majd először az ön által megtalált törvényszerűségeket, mit gondol? — Az árverések elméletében máris használják, mégpedig elég nagy sikerrel. Az amerikai kormány két fontos árverést csinál most, az egyik az olaj mezők elosztása. A szárázföldön már alig van esély új mezők felkutatására, ám a szárazföldi talapzatokon nagy a valószínűsége, hogy olajat találnak. Azokat a területeket, amelyeket az előzetes kutatás erre alkalmasnak talált, árverésen értékesítik az olajtársaságoknak, hogy koncesszióba vegyék. A kormány a legtöbbet ígérőnek adja a parcellákat. Itt már lehet alkalmazni a módszeremet, vagyis azt, hogy hogyan jár legjobban a kormány. Kiderült, hogy a múltban úgy árvereztek: senki nem tudta, a másik menynyit ígért. A kormány úgy gondolta, egymillió dollár körül kap majd parcellánként. A számítások kimutatták, hogy lennie kellene még ennél többet ígérőnek is. És valóban azzal, hogy közölték, hol tartanak, millió fölötti ajánlatok is befutottak azoktól, akik nem is licitáltak, mert úgy gondolták: biztosan felül vannak már jóval a millión. Volt olyan árverés, amelyen tízmillió is befolyt ezek után. □ Tud ön arról, professzor úr, hogy a magyarországi olajmezők kutatási jogát nemrég amerikai társaságok vásárolták meg? Mit gondol, alkalmazták az ártárgyalásokon az Ön elméletét? — Semmit nem tudok erről. A magyar kutatással, a kollégákkal tart- ja-e kapcsolatot? — Közvetlen kapcsolatom csak Kor- nay János barátommal van, aki mostanában egy évet a Harvard Egyetemen tölt, egyet otthon. Feltételezem, hogy a jövőben szélesednek majd kapcsolataim az otthoni kollégáimmal. (Részt vett a fogadáson a The University of Arizona magyar származású professzora, Szidarovszky Ferenc is, akivel az interjúk után volt még alkalmam egy kötetlen beszélgetésre. Azért tartom fontosnak ehhez az interjúhoz kapcsolva zárójelben utalni az általa elmondottakra, mert szűkebb hazánkból vett példával illusztrálta Harsányi professzor tételeit. Szidarovszky professzor egyébként ugyanazt a területet műveli, amit a kitüntetett. Szóval elmesélte, hogy otthon a kertészeti egyetem tanáraként matematikai módszerekkel mutatta ki a nyolcvanas évek közepén, hogy a szovjet-magyar gazdasági játszmában eleve vesztesként ültünk asztalhoz. Tétele bizonyításához Nyíregyházán, a konzervgyárban gyűjtött anyagot. Akkoriban már nem kellett diszidálnia, ám állását elvesztette, és Tucsonban kötött ki. Azóta is ott kutat Arizona egyik legszebb vidékén. Csak Harsányi professzor megtisztelő meghívására érkezett az Angyalok városába, még aznap éjjel visszarepült.) Oláh György professzor saját tudományának rejtelmeiben ugyancsak jó szívvel igyekezett beavatni. □ Professzor úr! Amikor én az egyetem padjait koptatva a kémiát tanultam, valahogy úgy tűnt, nem sok felfedezni való van már hátra. — Minden generáció azt mondja, hogy már minden érdekeset megcsináltak, de amikor elkezdi az ember a kutatást, rájön, hogy szinte még a kezdetén van a dolgoknak. Én nem hiszem, hogy a tudományt abszolút mértékben lehet értékelni. Mindig történeti távlatban kell gondolkodni. Ma 1994-ben egy bizonyos ponton vagyunk. Két-három nemzedék múlva mosolyognak majd rajtunk utódaink, oly messze kerülnek e ponttól. Az én területemen, a szénvegyületek kémiájában, százötven éve sarokpont, hogy négy atom kapcsolódhat egy szénatomhoz. □ Ezt eddig én is így tudtam. — A mi kutatásunk megmutatta, hogy lehet ötöt is. □ Dehát négy vegyértéke van... — A vegyértéken azt értjük, hogy két elektron kapcsol össze két atomot, de az a két elektron három atomot is összekapcsolhat. Tehát egy ötös koordináció is létrejöhet a szénatommal. A meglévő nyolc elektron öt, vagy hat atomot is kapcsolhat egyidejűleg. Anélkül, hogy mélyebb részletekbe mennék, hadd összegezzem: a telített szénhidrogének kémiájában sok alapvetően új dolgot lehetett elérni. □ Ezek közül mondana néhányat? — Ha benzint vesz a kocsijába, minél magasabb oktánszámút tölt annál nagyobb hatásfokkal ég el a motorban. Igen ám, de az ólomszennyezés ma már nemigen fokozódhat tovább. A miáltalunk megismert kémiai folyamatok által azonban ólom nélkül is fokozható az oktánszám, így a környezet terhelése enyhül. □ Mi ennek az útja? — Az egyenes szénláncokat át kell alakítani olyanokká, amelyek elágaznak. Ezt izomerizációnak hívjuk. Ezeket a változásokat savas katalizátorokkal tudjuk elérni. Az én kémiám talált olyan savakat, amelyek a kénsavnál akár milliószor is erősebbek lehetnek... — ... pedig a kénsav számít szinte az etalonnak, a savas hatás szempontjából. Nem véletlenül hívják vitriolnak. — ... szóval ezek a savak ennyire erősek, és gyökeresen megváltoztatják a benzint alkotó szénhidrogének szerkezetét. — Ehhez a savazáshoz otthon kellemetlen képzetek fűződnek. Nem tudom van-e arról információja, hogy miként kezelik a dízel olajat Magyarországon? — Hallottam hírét, de meg kell mondjam, annak semmi köze ahhoz, amit én kutatok. — Még egy hazai kérdés: milyen kapcsolatot tart az otthoni kutatással? — A szegedi egyetemről fogadunk fiatal kutatókat, éppen a közelmúltban voltak kint hárman is. Nagyon nagy örömmel segítek a hazai kutatáson, még ha csekélyek is azok az eszközök, amelyek rendelkezésemre állnak. Oláh György Harsányi János, a mikrofont kezében tartó szerzővel Zsoldos Barnabás felvételei