Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-03 / 286. szám
1994• DECEMBER J., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete S óstófürdőn, ahol megáll a kisvasút, ösvénnyé szűkülő út vezet a sűrűbe. Egy tipikus Felső-Tisza vidéki falu rejtőzik ott, száz-kétszáz éves portákkal teli: a Sóstói Múzeumfalu. 1970-ben kezdték építeni és tizenöt éve nyitották meg az első részét a közönség előtt. A megye különféle tájegységeinek népi építészetét bemutató skanzen azóta a leglátogatottabb múzeumunk, s bár csak esztendőnként hét hónapig tart nyitva, 50 ezernél is többen keresik fel. A szatmári Erdőhát, Rétköz, Bereg, Nyírség és Nyíri Mezőség jellegzetes szegény-, középparaszti és kisnemesi házait mentették át ide a megye 34 településéről, s velük eltűnt idők hangulatát, amiket már csupán néhány porta és öreg tulajdonosaik őriznek már. Ezek a házak némán, formáikkal, berendezéseikkel mesélnek a falaik közt élt generációk sorsáról. Oly valósághűen rendezték be, hogy az az érzésünk, mindjárt betoppan az istállóból a gazda, a szatócsboltból a gaz- dasszony, ahová petróleumért szaladt... A faluból még a kutyák sem hiányoznak. A szelíd, porban, tornácon heverő korcs ebek is a múzeum „munkatársai”. A millióhoz tizenhat ló is hozzátartozik, egy magánvállalkozó tartja itt a gyerekek nagy örömére, akik szívesen ülnek a hátukra. A faluközpontban harangtorony magas- lik fel: az eredetileg 1757-ben Tivadarban épített, de 1937-ben lebontott rekonstrukciós mása. Sportos eleganciái ú, dalmoso- dó ember filmezi buzgón, majd leengedve a kamerát, németül szólítja a mellette nézelődő csontos testű nőt. Aztán rögtön magyarul hívja a skanzen térképét fürkésző testvérét. — Bátyus, menjünk a cigánykunyhókhoz, Inge sose látott még olyat! A nyugati végen, a két rétközi porta és a leendő temető között, ahol a sajátságos szatmári és beregi fej fákat állítják fel, szívet szorító látvány fogad: a földbevájt kunyhó, cigányul burgyé, aminek csak a teteje emelkedik ki a talajból. Piricsén a „C lakások” megépítéséig még laktak ilyenben. Közelében szalmás sárral tapasztott falú, kissé emberibb hajlék, eredetije Nyírvasváriban áll. Pár lépéssel arrébb náddal fedett szín, alatta vályogok, vályogvető formák szimbolizálják az egyik jellegzetes mesterséget. Az asszony ször- nyülködve bámul, ha tudná, hogy hányán laknak mostanában is ilyen körülmények között! Az országban a sóstói az egyetlen olyan szabadtéri múzeum, ahol a cigányság életmódját és lakáskultúráját bemutatják. De nemcsak különleges látványosságokkal szolgál, elmúlt korokat, életmódokat, hangulatokat idéz. Tanít is, különösen a városi gyerekeket, akik sose láttak kürtöskandallót, boglyakemencét, berakott sport, dikót, guzsalyt, kútágast, négy póznán felle mozgatható szénatartót (aborát), aszalóházat... Az idős emberekből meg előhozza a régi, édes gyermekkori emlékeket. A kismesterségek épületébe, a mézeska- lácsos, kalapos, kerékgyártó, kádár, szíjgyártó, suszter- csizmadia-, és kékfestő műhelyekbe galambősz hajú, görbe hátú néni kukucskál be egy hétéves forma kisfiúval együtt. A suszterműhely előtt elbeszéli, hogy az ő szülőfalujában volt egy jókezű cipész. Csibukos Janinak hívták, mert felesége örökös szidalmai ellenére se vette ki soha a szájából a hosszú szárú pipát. Mosolyog, de a kalaposműhely előtt meg- fényesedik a szeme. — Tudod Gergő, mi szerettem volna lenni? — Mi, dédi? — kérdi a kisfiú. — Masamód — sóhajt fel elrévedve. — Mi az? — Aki a néniknek csinál kalapokat — feleli és hagyja, hogy a gyermek sietős kíváncsisággal húzza a hívogató kirakató mézeskalácsos műhely elé. A múzeumfalu folyamatosan gazdagodik, idén nyáron a két cigánykunyhót és augusztus 20-án a pócspetri házat adták át. Tizennégy lakóháza van; és közösségi épületek, mint a Barabásról áttelepített (ott lebontott, itt ugyanúgy újra felépített) iskola, a kocsma és szatócsbolt, a fülpösdaróci mintájára rekonstruált tűzoltószertár... Hat porta teljesen berendezett, azaz a gazdasági épületek is megtalálhatók körülötte. A házakkal, ha lehet, átmentik a bútorokat, a régi használati tárgyakat — mázas csuprokat, korsókat, tányérokat, abroszokat stb. — gyűjtik mindenfelé. A tizenöt éves jubileum számvetésre késztet. Dr. Páll István igazgatótól azt kérdem, mit valósítottak meg az elképzeléseikből? — Szegény ember vízzel főz — mondja kesernyésen, de nem panaszkodva. — Olyan kevés az ellátmányunk, hogy abból a fenntartásunkra sem jut elég, nemhogy a falu továbbépítésére. Látható, hogy még háromnegyed részben sincs kész. Emiatt kénytelenek vagyunk kompromisz- szumokat kötni önmagunkkal és helyet adni olyan programoknak is, amik nem feltétlenül tartoznak egy múzeum profiljába, és rengeteget pályázunk. Évente két és Hangulatos falukép A pócspetri ház belseje a jellegzetes karospaddal Az eltűnt idők őrzője Népi építészetünk emlékei a Sóstói Múzeumfaluban Balázs Attila felvételei A rekonstruált tivadari harangtorony, mellette lesz a kisdobronyi templom fél millió forint a költségvetésünk, aminek egy részét a megyei önkormányzattól kapjuk, kétszázezer forintot az Országos Műemlékvédelmi Hivataltól, csakhogy tőlük tizenöt éve is ugyanennyit kaptunk. A bevételeinkből és ezekből gazdálkodunk, azért minden esztendőben gyarapodunk egy épülettel. □ Miket terveznek még? — A legfontosabb, hogy az orsószerűen kiszélesedő faluközpontot teljesen kiépítsük, olyan teret akarunk kialakítani, ami más szabadtéri múzeumban nem található meg. A harangtorony mellé építjük fel a régen Bereghez, most Kárpátaljához tartozó Kisdobronyban vagy száz éve elpusztult templomot. Ezt az eredeti, XVII. századi tervrajzok alapján rekonstruáljuk. Mivel most nem jutott rá elegendő pénzünk, ez a jövő évre marad. A Csaro- dáról áttelepített református parókia építését már elkezdtük, reméljük, készen lesz a jövő tavaszra tervezett, április elsejei nyitásra. Ilyen nagy, ötszobás, kamrás, pincés épületünk nincs még a Sóstói Múzeumfaluban... Emellett a nyírségi kisnemesi házat is szeretnék bemutatni, amit Jármiból hoznak ide. A kétoldalról tornáccal kerített, téglából rakott, kerek oszlopokkal díszes épület a legszebbek közé fog tartozni. Kisvárdán megvásároltak egy kovácsműhelyt, ami a faluközpont nyugati végébe, a tar- pai és a tirpák porta közé kerül. Nagyhalászból egy nagy deszkamagtárt telepítenek át, s a cigánykunyhókból hiányzik még a harmadik, ami módosabb, nagyobb. Ezt Nyírpilisen mérték fel, itt szeretnék a teknővájó és kanálkészítő mesterséget is bemutatni. Készítenek majd egy szabadban álló sütőkemencét, amivel teljessé válik a cigány lakáskultúrát reprezentáló gyűjtemény. Rekonstruálni tervezik még az 1930-as években Nyíradony- ban állt szárazmalmot, mert mára csak Tarpán maradt egy mutatóba. Ezek talán két-három éven belül már láthatók lesznek a skanzenben. Mivel mindig a leghamarabb elpusztuló lakóházak megmentése a legfontosabb, utána hozzákezdhetnek a körülöttük jellegzetes kisebb gazdasági épületek (istálló, csűr, disznóól, stb.) áttelepítéséhez. S talán sikerül egyszer az is, hogy tipikus fafajtákat telepítenek a porták köré; van hátul egy kis gyümölcsösük batula-, sóvári alma, kormos körte fajokkal... Ha közeli és távlati elképzeléseik megvalósulnak, a Sóstói Falumúzeum nemcsak azért lesz különleges, mert a keleti régióban kívüle csak Opusztaszeren van skanzen, míg a nyugati országrészben Szentendrén, Szombathelyen, Zalaegerszegen és Szennán is. Hanem olyan épületek együttesét mutatja be, amire Magyarországon nincs más példa. A Felső-Tisza vidékén ugyanis keveredik egymással a hegyvidéki, alföldi és erdélyi építészeti stílus, a porták órányi autóútra teljesen különbözőek. Ezek itt ötven méteren belül együtt láthatók, átmentve a pár évtized múlva talán már végképp eltűnt múltat a jövendőnek. Tóth M. Ildikó