Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-10 / 292. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Oskar Kokoschka litográfiái A z expresszionizmus című esz- szé- és dokumentum kötetben olvashatjuk: ha egyetlen és kvalitásos expresszionista festőt kellene megneveznünk, Kokoschka lenne. A XX. század eleji avantgarde irányzatok egyik legjelesebbjének tehát immár nemigen szükségeltetik klasszikus értékűvé emelkedett életműve mellé sok „értelmezge- tés Az expresszionisták új fogalmakkal, elsőül a „ belső látás ”-éval gyarapították a művészetelméletet. Karin Michaelis dán írónő egyszer egy fiatal lány portréját látta meg az osztrák művésznél. A kép csupa fekete folt, nyugtalanság. Kokoschka ezt azzal magyarázta, hogy a modell zilált egyénisége, „belső arca” ilyennek mutatkozott előtte. Igaza volt: a művészi megformálásnak túlzó, kihangsúlyozott eszközökhöz kell folyamodnia, hogy a kiegyensúlyozatlanságot kellően visszaadhassa, az alkat lényegét kifejezhesse. A tárlatunkban most közszemlére tett litográfiák mint a lényegkifejezés produktumai vallanak nagy egyéniségekről a fenti ars poetica szellemében. Maria Orska (1922) Margitai Ági örök mosolya A színész egy másodpercig sem élhet a múltjából — vallja a művésznő «««sä 'w/, m r bsJózsa Agnes Sok-sok emlékezetes, jelentős színpadi és filmszereppel Margitai Ági sugárzó lénye jelen van akkor is, ha már ötödik éve vidéken játszik. — Nekem most a színpadot Miskolc jelenti. Mindig utazom, hiszen olyan életformát választottam, amelyben otthont Budapest és évente egy nagy feladatot, szerepet a miskolci színház jelent. Szakmailag nagyon jó, és nem érzem, hogy fárasztana. Ezt tartom természetesnek s egészségesnek, mert viszonylag kis társulatban mindig másféle feladattal és másféle emberekkel találkozhatok. Most például az idei színházi fesztivál fődíjasával, Kamondy Zoltán író-rendezővel dolgozom a Salomén. Az alapdarab Oscar Wilde műve, amelyet a rendező átdolgozott. A világ akárhogy változik, az eredendő nagy szenvedélyek történelmi időtől és helyszíntől függetlenek. Olyan szerencsém van, hogy kiváló emberekkel dolgozhatok együtt a zeneszerzőtől, a kosztümtervezőig, a koreográfusig: Melis Jánossal, Bozsik Yvettel, s ez számomra külön érték és öröm. Amíg ezt az örömöt érzem, addig utazom. — Pedig ez a lakás marasztal, nem? — Igen, ez a bázisom, s életem nagyon fontos helyszíne. Egy barátom, aki évek óta ismer, azt mondta: környezetében ez az egyetlen lakás, amely huszonnégy év óta semmit sem változott. Én, aki mindenben szertelen vagyok, egy munkáért fölrúgom az egész életem, ebben valahogy konzervatív vagyok, ragaszkodom ezekhez a bútorokhoz. A bőrgarnitúrát most nemrégen húzattam át, harmadszor kapott ilyen színárnyalatot. Kicserélem a padlószőnyeget, de ugyanazt a fajtát vásárolom. A bútorok ott állnak, s felújítgatom őket, ha valami aprócska bajuk esik, de nem változtak. — Gyönyörűek a képek és az aprócska tárgyak is... — Ez a nyugalmat jelenti, a feltöltődést, ahol szeretek lenni. A biztonságot a soksok változtatásban. Azt a festményt Kínából hoztam, egy kisvárosban vettem a művésztől, aki félig bénán festett. Ha erre a képre nézek, az egész varázslatos este eszembe jut. Azt a képet ott Balázs Jánostól még a putrijában vettem. Voltam nála párszor és nagy szerencsémnek tartom, hogy ezzel a fényesen tehetséges és bölcs emberrel beszélgethettem. Szemethy Imre és Gross Arnold barátaim, és rajzaikat is úgy nézegetem. Azt a naív üvegfestményt Erdélyből hoztam, azt a lámpát Franciaországból, s ha ránézek, mindig eszembe jut a történet is. — Akkor sokat utazott. — Rengeteget. Sokfelé és sokszor. Többször voltam Amerikában, Kínában és Európa szinte minden országában jártam. A kíváncsiság, a megismerés hajtott, az, hogy néz ki a világ másutt, hogy élnek, hogy laknak az emberek, milyen a természeti és a tárgyi környezetük, milyenek a szokásaik. Ez érdekelt, ez szórakoztatott. Most, sajnos, már nem engedhetem meg magamnak, hogy annyiszor menjek, amennyiszer szeretnék, de utazni utazom. — Hogyan sikerült kívül-belül így megtartani magát? — A hobbimból élek, és ez iszonyúan nagy adománya az életnek. Én azt csinálom, amit szeretek. Mindig voltak és vannak barátaim, akik segítenek. A barátság számomra nagyon fontos. A munka is. Én, ha változtattam, mindig szakmai okból változtattam. Igényes vagyok, elsősorban magammal szemben. Nagyon akarom, hogy ne folyjak szét. Mindig kedvem van valamit tanulni. Már nagyon korán felismerhettem: a színész egy másodpercig sem élhet a múltjából. Mindig izgalmas feladatokra vágyom. Most tragikusan élem meg az ország helyzetét. Én még élek, de látom, hogy körülöttem az emberek egyre nehezebben. Ezért kell nekünk, színészeknek még inkább örömöt, meg lelkierőt adni, szórakoztatni. Az emberek egyre nehezebben tudják megvenni a színházjegyeket, s ennyi pénzből meg a színház nem tud működni, de annál inkább kell csinálni, s ki kell találni mindent, hogy működhessen tovább. Miskolcon a fél város munkanélküli, és mi telt házakkal játszunk. Ez nagy dolog. Hogyne örülnék, ha érzem, hogy szükség van ránk. MTI-Press felvétel THIERY ÁRPÁD: Boldog már nem leszel A fiú tegnap óta csak lézengett a felforgatott lakásban. A külső szobát átrendezték, az ágyak szétszedve, az ebédlőasztal a folyosóra szorult, a ruhásszekrények a sarokban lapultak. Időnként benézett a ravatalon fekvő apjához. A festmény még mindig a földön hevert. Tegnap délelőtt zuhant le. A keretben maradt akasztó zsinórja teljesen ép, mintha a képet gondosan leemelték volna, a szög elárvultán meredezett a falból. A haldokló öreg Győző váratlanul felült az ágyon, csontsovány kezével a kép helyére mutatott. Felfoghatatlan, szörnyű pillanat volt. — Hozzá ne nyúlj! — kiáltott az anyja. Fölöslegesen, mivel kicsi Győző meg se mert moccanni. A festmény az anyját ábrázolta, fiatalon, gondtalan mosollyal. Az idő azóta valahogy megállt. Nem voltak emlékek. Úgy tűnt: minden, ami már megtörtént, a jelen pillanatban játszódik. Például váratlanul betoppan az apjához az iskolába, hogy együtt mehessenek haza, öreg Győző sietség nélkül, mondhatni, bandukolva halad az utcán, kalapemeléssel, hangos köszönéssel üdvözölve az ismerősöket. Kicsi Győző illendően biccentget mellette, kissé ügyetlenül, mégis boldogan. Gyors növekedésnek indult kiskamasz, a karja hosszú, a lába vékony. Rá se lehet ismerni arra a tejfehér szőke, elálló fülű, túltáplált kisfiúra, akit pár éve az udvaron a játékai közé ültettek, és a fényképész kívánságára magához ölelte a kutyáját. Azóta lefogyott, a haja megsötétedett, arcáról eltűnt a gyerekes vigyorgás. Tegnap óta csupán egyszer figyelt föl a világra: az ajtóban az osztályfőnöke állt, mellette a padtársa feszengett. Bejelentették, hogy a temetésen részt vesz az egész osztály. A szomszéd udvarban váratlanul nagy erővel felbődült a gépzene, harsogása betöltött minden zugot. Keep smiling. Divatos dal. Kicsi Győző rémülten fogta be a fülét, és a kerítéshez rohant. A vendéglős szüreti mulatságra készült. Locsolták a kertet, színes lampionokat szereltek, kipróbálták a hangszórókat. Az udvaron át haragosan közeledett Ida néni, aki a rokonságból elsőnek érkezett a halálhírre. Mulatságos külsejű vénkisasszony. Magas szárú cipői valóságos gólyalábak, vonalzószerű tartása csupa gőg, arca az évek óta fogyasztott fröccsöktől szederjes. Megragadta a kerítést. A korhadt léc hegye letört. — Kapcsolják ki azonnal ezt a szörnyűséget! — kiabált. A szomszédban senki se figyelt rá. Eltelt egy perc. Talán már kettő. Ida nénit felbőszítette a kudarc. — Hét halottamat temettem el, de ilyen disznóság még nem történt velem! Kicsi Győző mellette állt. Mintha csak most vette volna észre az unokaöccsét, magához rántotta. — Mutasd a szemedet! Kicsi Győző gyanútlanul odatartotta az arcát. — Egy csepp könnyet se hullatsz az apádért? — szörnyülködött. A fiú lehorgasztotta a fejét. — Nem tudok sírni... A vénkisasszony szeme tágra nyílt a döbbenettől, kelletlenül fintorgott, mint akinek förtelmes bűz csapta meg az orrát. Fölháborodva robogott be a házba. Méltatlankodása kihallatszott a konyhából: — Egy csepp könny nem sok, de ez a megátalkodott kölök annyit se hullajt az öcsémért... Az anyja szelíden mentegette: — Pedig nagyon szerette az apját... Kicsi Győző sohase sírt mások előtt, mindig csak elbújva az udvarban, szokott helyén, a cipőnagykereskedés raktára mögött engedte szabadjára a fájdalmát. Hiába hívták, keresték, kiáltoztak utána, kisírt szemmel soha nem jött elő. Robajjal nyílt a kapu. A vendéglős érkezett. Húsos, szuszogó férfi. Sötét öltönyét sebtében kapta föl, fekete nyakkendőt is kötött. Megállt a lakásajtó előtt, kihúzta magát, majd bekopogott. Kicsi Győző távolabb ácsorgott a folyosón. — Bocsásson meg asszonyom — hajolt meg a vendéglős —, nagyon sajnálom, ami történt. A zenét kikapcsoltattam, de a szüreti bált már meghirdettük, nem halaszthatom el. Az asztalokat lefoglalták, a tombolajegyek elfogytak... — Ne folytassa, szomszéd úr! — szakította félbe az özvegy fáradtan. A gyászruha kiemelte arcának fehér szomorúságát, a szeme kisírva. Legszívesebben becsukta volna az ajtót. A vendéglős nem tágított. Tolakodás nélkül, a gyászhoz azonban mégis valahogy illetlenül bámulta az özvegyet, aki most is szép volt, noha hiányzott arcáról az illatos púder, szájáról a diszkrét rúzs, Ezra Pound (1964) Max Reinhardt (1919) MTI-KM-reprodukciók
