Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-10 / 292. szám
1994■ DECEMBER 10., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Egy téli tiszai éjszakázásnál nincs szebb gyönyörűség E lmúlt az ősz. A messzi északról jött szelek földig teperték a fákat, alkonyaikor pedig nagy varjúseregek tűnnek fel a város fölött. Ilyentájban én már majd’ mindig az ablak előtt ülök, nézem a kinti fényeket. S közben szidom a Tiszát. Egyik áradás a másik után..., pedig még október végén is gyönyörűen evett a márna, a süllő. Ám azóta csend, s néma szitkozódás. De most megszólal a csengő, a postás áll az ajtóban. Táviratot nyom a kezembe. Rémülten szakítom fel a kópertát, ám elég csak rápillantanom, hogy mosoly terüljön szét az arcomon. „Megindult a menyhal. Nyilas László, Milota.” A postás csak áll, s bámul a színeváltozásomon. — Valami baj van? — kérdi gyanakodva. — Semmi. Csak megindult a menyhal. — Mi...? — toporog elképedve szegény, hiszen mit tudja ő, mióta várok már erre az üzenetre. Honnan tudná, hogy a téli éjszakák titokzatos vándorainak kedvéért mit meg nem tenne a megszállott horgász!? Tessék, hogy vannak őrültek, akik még télen is, ráadásul éjjel a Tisza mellett ücsörögjenek? — tehetik fel sokan, joggal a kérdést. Vannak bizony, nem is kevesen. A megyében vagy tízezren vagyunk rendes, okmányokkal, engedélyekkel felszerelkezett horgászok, s legalább ennyien azok, akik titokban űzik a halat. Igaz, a horgászok jó része októberben leteszi’a lantot, sokaknak azonban éppen a fagyokkal jön el az igazi idejük. Ez már azonban a vég, mondják legtöbbször a legközelebbi hozzátartozók is. Pedig egy téli, tiszai éjszakázásnál alig van nagyobb gyönyörűség a földön. Nincs semmi más, csak a sötétség, s a nagy, súlyos csönd. Minden apró rezdülést meghall ilyenkor az ember. A lámpafénytől megriadó bagoly suhogását, az avarban bujkáló egér szöszmötölését, a messzi, fagymentes öblökben éjszakázó vadkacsák múló hápogását. Látni persze nem lát semmit, csak a két, mozdulatlanul álló bot végét. De hol vagyunk még ettől! Először is meg kell szervezni a horgászatot, a szállást. Nem is olyan egyszerű ez, végül csak két, hétpróbás menyhalazó jöhet számításba. A horgászberkekben országszerte ismert Szabó Ferenc Nyíregyházáról, s dr. Szentpéteri József Hajdúnánásról. A doktor úr egyébként még csupán negyvenöt éves, de túl van már a harmadik infarktuson is, így aztán éli az életet. Minden percét a vízparton tölti, s ő tartja vagy ötféle halnak az országos csúcsát. Az övé volt a legnagyobb menyhal is, de tavaly egy csengerújfalui horgászbarátunk letaszította a trónról. O is a Felső-Tiszán, valahol Szatmárcseke alatt fogta, ott, ahová mi is igyekszünk. Gyönyörű, szikrázó napsütésben autó- kázunk Tiszakóród felé, ahol majd az éjjeli szállásunk lesz, s mi másról is beszélgetnénk, mint a menyhalról. Rengeteg jelzője van, leggyakoribb a titokzatos. Szinte kizárólag télen, akkor is csak éjszaka lehet horogra csalni. Az egyedüli tőkehalféle, amely hazánkban él, igaz, nálunk csupán három-négy kilósra nő. Csak elméletben persze, mert az eddig kifogott legnagyobb példány súlya 2 kiló 73 deka, a Szentpéteri doktoré, mellyel sokáig vezette a ranglistát 2,45 -ös volt. Össze sem lehet hát hasonlítani mondjuk a harminckilósra megnövő ponttyal, vagy a mázsát is elérő harcsával, ám a húsa utánozhatatlan. Valamikor, amikor még rengeteg volt belőle a Tisza mentén, közismert volt a mondás: Finomabb, mint a hízott lúdé... A nap hatalmas, vérvörös korongja igencsak tünedezőben már, mikor a kóró- di szállásunkra behajigáljuk a hálózsákokat, s rohanunk a helyi rezidensünkhöz, Bartha Jánoshoz. Hol lenne azonban, horgászik valahol lent a Tiszán. A Tisza persze nagy, úgy elbújhat ott az ember, hogy egy megyényi zsan- dár sem igen talál rá. Mi azonban tudjuk, merre lehet. Vagy a Nagy-Bukó fölött, vagy a Kincstáréban. A Kincstáré egy hatalmas kanyar, az egész Felső-Tisza legnagyobb lan- gója, három akkora visszaforgó- val, hogy elférne benne egy kisebb falu. Félig összevágott, félig már felfagyott földúton bóklászunk, a kocsi dülöngél, mint a részeg ember, s már azon vagyunk, hogy gyalog folytatjuk az utunkat, mikor a gáton hirtelen feltűnik egy Trabant, s kisvártatva kiszáll belőle Jancsi barátunk. Két kisebb domoly- kó, vagy ahogy erre nevezik telény csapkod a vedrében, s arcunkra hervasztja a mosolyt: — Egy héttel korábban kellett volEgy régebbi menyhalazás dokumentuma Mán László és a szerző felvételei Mit meg nem tesz két ilyen kis halért az ember! ? na jönnötök — mondja. — Most, ebben a hidegben megállt, de tíz napja vastag, fekete gilisztával kilósokat is fogtunk. Honnan vegyünk azonban most, e kutya hidegben vastag iszapgilisztát? Örülünk, hogy nem fagyott még be a vödrünk, s ha az öklék zöme ki is múlt, néhány kishalban azonban még pislákol az élet. Az autót az ártéri erdő alatt hagyjuk, s nekivágunk a dzsungelnek. A kezünkben lámpa, vödör, szák, haltartó, meg egy seregnyi bot, csoda-e, ha lépten-nyomon beleakadunk valamibe. A neheze azonban még csak ezután ön. Le kell ereszkednünk egy mély szakadékba, majd közvetlenül a folyó partján fel kell kaMi azonban annál jobban. Orosz páncélos katonák vastag, párnázott vattanadrágja feszül mindannyiunkon, de már így is vacog a fogunk. — Nem kéne rakni egy kis tüzet? — nézek feléjük úgy hét óra tájban, de ügyet sem vetnek rám, mert Szabó Ferinél kapás. Megremeg a botja, megbillen a zsinór, s néhány pillanat múlva kiemel egy halat. Nem nagy ugyan, jó, ha harminc deka van benne, ám hal, s menyhal! Az esztendő első menyhala! Sőt, hogy tavaly egyetlen egyet sem fogtunk...! Csen- d e s pasz- k o d - nunk egy majd’ tízméteres ho- m o k f a 1 o n , hogy újból learaszolva elfoglaljuk a végleges helyünket. Néhány napja egy tisztes áradás látogatott ki a partra, a vizes földet, az avart most vékony jégréteg borítja, minduntalan attól rettegek, hogy valamelyikünk bezuhan a vízbe. A folyó pedig itt vagy négyméteres... Ők hárman azonban ügyet sem vetnek a nehézségekre, mire melléjük botorkálok, már javában szerelnek. S csillog a szemük a gyönyörűségtől: — Ilyen csoda nem létezik — mondják. — Majd akkor áradozzatok, mikor visszafelé mászunk — morgom, s magukra hagyom őket. Vagy háromféle ólmot is kipróbálok, végül egy féltenyérnyit kötök fel, az talán helyben tartja az öklét. Szerencsére itt nem akadós a fenék, nem kell a beszakadástól félni, mely a menyhalazók rossz álmaiban gyakran előfordul. Mert aki mínusz tíz fokban, elgémberedett ujjal, gyér lámpafényben egyszer megpróbált már horgot felkötni, az igazán tudja, mi a magyarok istene. Tökéletes a sötétség, mire nyugodtan hátradülhetek a horgászszékemen. Csak a két botot, meg a víznek iramodó zsinórokat látom, behunyom a szemem, szondázom a csöndet. Egyetlen surranást, zörre- nést se hallani, csak a partnak simuló hullámok monoton hangját. Megállt az idő, s mi lassan teljesen beleolvadunk a nagy, téli éjszakába. Mire kinyitom a szemem, kis híján lefordulok a székről. A két botot egy vékony pókfonál köti össze, s az apró mester is feltűnik a fényben. A nagy pókász, Herman Ottó biztosan megmondaná, hogy mit kereshet itt, e komor hidegben a parányi jószág, szemmel láthatólag cseppet sem fázik. ö r ö - műnk szétterül a folyó széles hátán, s mire eléri az én botjaimat, megrezdül az egyiknek a spicce. Még mindig az iménti halnak örvendezek, s csak akkor kapok észbe, mikor felcsattan a társak hangja. — Alszol...? Kapásod van! Elkéstem persze. Bánatosan tekerem ki az üresen maradt horgot, s újabb öklét húzok rá. Most már a többiek biztatnak, hogy menjük fát gyűjteni, mert megvesz az isten hidege. Én azonban csak lógatom az orrom, próbálom legyűrni a vacogásomat, s azzal vigasztalom magam, még mindig jobb, mintha kiültem volna vaddisznólesre. Mert ott moccanni sem lehet, nem hogy tüzelni, beszélgetni, cigarettázni. Ül az ember fent, a deszkatákolmány tetején, s fülel a csendben. Órákon, fél éjszakákon át. A disznó meg persze nem jön. Nekünk legalább már van egy, s mit látok, szép komótosan kezd eldülni a jobb oldali botom. S nemcsak dől, de már a zsinór is feszül, s mikor bevágok, egy gyönyörű, erős rúgás lent, a mélyben. És kihúzok egy menyhalat...! Szégyen, nem szégyen, kis híján megcsókolom, s ezzel az én részemről kész a mai horgászatnak. Megyek fát gyűjteni, s rakunk akkora tüzet, hogy tán még a túloldali mezőváriak is látják. De így is csak fél tízig bírjuk. Lilára fagyva esünk be a házba, jégverem az, nem is ház, de bennünket szemernyit sem zavar. Másnap még beköszönünk Milotán Nyilas Lacihoz, s ha már itt vagyunk, leugrunk a Tiszához. Úgyis régen láttuk. Jó tizenkét órája. Az ártér füvét vastag dér fedi, s furcsa, nyiszogó hangok jönnek a víz felől. Zajlik a folyó, szobányi jégtáblák úsznak a hátán. A meteorológia azonban enyhülést mond, mához egy hétre tehát ugyanitt... Csak kibírjuk addig a Tisza nélkül! Balogh Géza X Menyhalak nyom
