Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-26 / 280. szám
12 Napkelet • A KM hét végi melléklete táriat Szobrok Mészáros Gábor: Női fej zobrok címmel nyílt tárlat Mészáros Gábor keramikus, . iparművész alkotásaiból, a nyíregyházi Városi Galériában. A kiállításon a fiatal művész 1992-től készült munkái—többek között a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban készült izolok és torzók — is láthatók. A kerámia örök téma, magába foglal mindent a letűnt korszakokból. Mi emberek is mindannyian benne vagyunk ezekben a szobrokban. Az alkotásoknak tükrözniük és sugározniuk kell az élet ismeretét. Azt az bölcsességet, amit évezredek óta az emberiség magába szívott. A tárlaton egy folyamat darabjait tekinthetik meg a látogatók, amely véglegesen csak a halállal záródik le — vallja a keramikusművész. A bemutatott tárgyak árulkodnak a tartalom, forma és technika hármasának egységéről. Mészáros Gábor: Maszk Mészáros Gábor: Idolok I. Mészáros Gábor: Idolok II. Harasztosi Pál felvételei Derkovits, a rézkarcoló A magyar képzőművészet egyik legnagyobb alakja száz éve született Kádár Márta Derkovits-év az idei. A magyar képzőművészet egyik legnagyobb alakja éppen száz esztendeje született (1894. április 13-án) és hatvan éve halt meg, 1934. június 18-án. Az alkalomhoz méltó kiállítást csak szülővárosában, Szombathelyen rendeztek. Ezért örvendetes, hogy mégsem múlik el az év anélkül, hogy Budapesten ne emlékeznének meg kiállítással a művészről, mert a Petőfi Irodalmi Múzeumban december végéig megtekinthetők Derkovits Gyula rézkarcai. A kiállítással egy időben mutatták be a közönségnek a Derkovits rézkarcaiból összeállított grafikai mappát, Körner Éva szerkesztésében. Derkovits életművében a grafika, azon belül is a rézkarc különleges jelentőséggel bír. Amikor a rézkarc, mint műfaj kiteljesedett a reneszánszban, Goya munkásságában egyúttal az igazság kimondásának a lehetőségévé is vált. Amolyan képzőművészeti publicisztika volt. Ez a szerep tért vissza az első világháborút követő években. Olyan művészek művelték, mint Kmetty János, Szobotka Imre, Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos és Derkovits. A szegény asztalosmester fiának, Derkovits Gyulának hiába volt művészi tehetsége, apja mesterségét kellett tanulnia. Hogy ebből a kényszerből kitörhessen, önként jelentkezett katonának az I. világháborúba. Súlyosan megsebesült, bal keze megbénult, egész életére kiható tüdőbajt szerzett. 1916-ban Budapestre költözött és asztalos munkát vállalt, miközben esti iskolákon tanult rajzolni és festeni. Komolyabb ismereteket Kernstok Károly esti iskolájában szerzett. A húszas években már művészi sikerei voltak. Két (elveszett) képét kiállította a Nemzeti Szalonban. Rézkarccal éppen tíz évig foglalkozott, 1920 és 30 között. Előbb festői, majd rendkívül finom vonalas hatásúak ilyen jellegű munkái. Művésztársai közül többen is felkarolták a tehetséges, de nyomorúságos sorban élő Derkovitsot; Kmettytől a rézkarc technikáját tanulta, Szobotka műtermet biztosított számára. A húszas évek fordulóján a rézkarcművészet hirtelen fellendült Magyarországon — írja Körner Éva. — Együttesen volt ez következménye a történelmi és szellemi korszakváltásnak, generációváltásnak — és közönségigénynek is... Már 1920-21Felkelők (a Dózsa-rézkarcsorozatból) ben alighogy leálltak az attrocitások, megjelentek a tiszta ethosz jegyében a halottakat sirató és az élőket a szenvedések útját átvezetni hivatott, az ideális lét mitologikus képét felvillantó művészmegváltók. Uj generáció verődött össze. Ők voltak az elhivatottak — ez jelent meg számos rézkarc önarcképműben... A művészpróféta hivatástudathoz az idők változásával leginkább Derkovits maradt hű. A légkör lágyulása egyedül őt nem puhította meg. Időközben megjárta Bécset, 1923 és ’26 között élt ott. Festett, rajzolt, kiállított. Míg korai rézkarcai Cezanne és Mareés és a korai kubizmus hatását mutatják, s némiképpen a német expresszionizmusét, a bécsi évek alatt ez utóbbi hatás foko- zódóan érzékelhető Derkovits munkáiban. Izgatott nyugtalanság hatja át kompozícióit és témáit. Az alakok magatartásában és helyzetében a lelki szenvedés, szenvedély jelenik meg, utalva a magyar valóságra, háborúra, nyomorra, fehérterrorra. Pestre hazatérve még szorosabb kapcsolatba kerül művészete a társadalmi igazságtalanságokkal, a kitaszítottak, a szegények életét ábrázolja. Dózsa fametszetsorozata után elkészül néhány rézkarc is e témából, az 1930-as vérbe fojtott munkástüntetésről szólván. Az ismeretlen katona című rézkarca talán valós látvány megörökítésére, talán a millenniumi emlékmű per- sziflázsa, ám mindenképpen a korabeli társadalmi látlelet. A harmincas évek rézkarcai stilárisan is eltérnek a korábbiaktól, nem olyan indulatosak, nem olyan sűrűk a vonalak, finomabb a maratás. Élete utolsó négy évében nem gyakorolta a rézkarcolást. Az összegzést festészeti eszközökkel teremtette meg. Kaszafenő (a Dózsa-rézkarcsorozatból) IÁSZFÓFFY CSABA: Jégverés Háromszéken A végső évszak, napok közeledte nem rémít, legfeljebb időnként elkeserít; bár tudom (hiszem), hogy emberi módon kell megélnem azt is, mint annyi mindent, bukdácsolások s szenvedések sorát. Az viszont félelemmel tölt el, hogy gyermekeim is ugyanúgy... Sőt: ama lázgörbébe semmi beleszólásom nem lehet. A szabadságom úgyszólván előbb véget ér — legalábbis az, amelyik által vagyok. A kapott szabadságban sok a közös. Ezért aztán egész nemzetségem s környezetünk esetleges eltűnése végképp megfoghatatlan metamorfózisnak tűnik. Pedig a csók-, a föld- meg a sírszerződésben hinni kell — ahogy a költő (Mécs László) mondja; csak a papírszerződések kétesek. Ki ne tudná ezt, akire kutyaszorítóban rávigyorog a rém. De most nincs politika számomra, nincs alattomos (boszniai!) halál. Még költészet sem igen, csak az „evilági időjárás”! A nap sugarai simogassák testem, hadd higgyek valami eredendő jóban, ami nem a kényszerű emberi megbékéléssel rokon. Igen ám, de hirtelen ránktör a nagyidő: úgy látszik, haragszik az ég is a sok mí- melés, közöny, oktalan halogatás láttán. Hiába színlelném az alvást, elér a kiadós zuhé, pillanatok alatt még a lépcsőn felejtett kicsorbult csésze is előléveí tele hivalkodik, majdhogy ki nem löttyen belőle. A rőtrozsda pókháló sem gabalyodik tovább: sárszürkén, viaszsárgán halálba fúl. A keleti ég alján még tompa fénybe hulló színek. A vihar erejének kitéve, az el nem múló, „örök pillanat” (amiért élsz) ki- tapinthatatlan törésein át elönt a veszélytudat. Reményiknél olvashatod: „A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben / Tovaúszott a Libanon felett. / Zúgásában ezer fa reszketett, / Ordító erdőn ment harsogva át, / Csak egy fa érthette meg a szavát.” Ilyen áldásos napon nem kell fölöslegesen óbégatni, hogy: „Istenem, elszárad a testem-lelkem fája, gyógyíts meg engem!... Reccsenés után a törött ág látványa, majd feldönt a szél. Mégis, amíg fellátsz a torony zátonyára, nincs benned elnémult harang — te döntőd el, mi legyen, mielőtt a fűbe harapsz. Aztán az esőszálakból szőtt halvány napsütésben a várakozó lebegés; nem verettél át vasszegekkel, könnyűnek tetsző kacagással veszitek számba a jeges sárlében turkáló jószágot. A kapuszárnyon egy csibetoll libeg. Az ázott mezőbe veszett virágok helyett át kéne nyújtanod* valakinek az emlékezetedben megőrzött töredékeket. Sziromfoszlányok, nem zörög tokjában a mák a nagy égi tusa után. Bámulod a vihar tépései nyomán keletkezőt; az elalvó fájdalom észrevétlenül hozza el a feledést. El nem rohadni mindjárt a kezdetén. Egyelőre aszalt egres s aszott tréfák a terített asztalnál. Megint fülledt a délután. (Ki néz itt még ük vagy déd után?) Ma túl erősnek tűnik a gravitáció: nehezedre esik felállni. Csak a tömény hatása — csaknem olyan tömény, mint a történelem. Lentről, fentről a rongyszőnyeg alól, a hiúból — kiáltás vagy csak rekedt sóhaj: „Az ádámcsutkámon jártok!” Jól van, nem gyártok nektek vicceket. * * * Árulás (volt már), önpusztítás (volt s van). Akár a ragya nyomai: a züllésé. Ez valami új (?) A táj mindenesetre segít, hogy el ne csüggedj. Bénult idegekre zúdul az elevenség. A nyár, mint „öreg hadfi”, kukoricabajszával, napraforgótányér-orcájával tekint feléd. Jól esik bámészkodni ilyenkor, a testet gyógyítani legalább. Vagy a képzeletet is? Hunyd be szemed, s a csűrök nem ásítanak üresen (a Lajos bácsiéké sem). Az alágyüremlő felhők az Olt völgyében elfedik a szennyezett vizet. Kénes, szénsavas kigőzölgés föl a gerincedig. Gyógyítaná lelkedet is — ha csak köszvény kínozná. Hiába édesítgeted kávéházban a hamis törvények paragrafusait. S a menekültek üzenete is Adriák és óceánok felől —
