Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-26 / 280. szám
1994■ NOVEMBER 26., SZOMBAT Az otthont kereső hűség Vázlatok a kreativitásról • Csorna Judit a nyitott színházat szereti Matyasovszki József Prózai színésznő létére csodálatosan énekel. Hanglemezt készít, december közepén Temesváron televíziós koncertet ad, jövő nyáron pedig bizonyára várja a Nemzetközi Cimboratábor. Legutóbb színházat csinált vak gyerekekkel, Nyíregyházán pedig „osztályfőnöke” lett néhány színészelőképzős növendéknek. Ragaszkodó típus, mégis volt már, hogy elüldözte őt a színház, amihez végtelenül hűséges volt. Most azt vallja, végre egy nyitott színházra, tehetséges társulatra talált. Eljátszotta az Othello Emíliáját, a Koldusopera Kocsma Jennyjét s ő alakítja az Itt a vége... Lady Miltonját. Nemsokára Hauptmann A bunda című művében Wolffnét próbálja. Csorna Judit — reméljük — hazaérkezett. □ Az első évad három bemutatóját követően jó ideje nem hallottunk Önről. Hová lett a szemünk elől Csorna Judit? — A műsortervnek megfelelően az én munkám most kezdődik el, s ebben nincs semmi rendkívüli. Igaz, nehezen vagyok meg színpad nélkül, de ez az időszak kiválóan alkalmas a feltöltődésre. A Milton felújításáig Pesten voltam, előadásokra jártam, s az ottani lakásomat szépítgettem. Jelenleg két feladat vár rám, szeptembertől a stúdiósok képzésével bíztak meg. A bundának pedig már megkezdődtek a próbái. Ami pedig a távolabbi terveket illeti, úgy tudom, Mohácsi János ismét számít rám a Bál a Sayoyban szereplői között. □ Anélkül, hogy rangsorolnánk, melyik volt Önnek a legkedvesebb az elmúlt évad három feladata közül? — Egy színésznek mindig az a legkedvesebb, amit éppen játszik. Egyébként pedig még nem gondolkodtam erről, s valójában nem is tudnám azt mondani, hogy egyik vagy másik. Kocsma Jennyt egyszer már játszottam kb. 8 évvel ezelőtt Debrecenben. Érdekes dolog újból találkozni egy régi szereppel. Az a Koldusopera teljesen más előadás volt. Valószínűleg a nézők most is azt a Kocsma Jennyt várták, aki közönséges és harsány, öltözködésében, de mint jelenség is eléggé triviális. Olyan, mint amilyen üzletet vezet. De az én Kocsma Jen- nym egy nagyon zárt személyiség, sokat tapasztalt, sok mindent megélt asszony, aki valamikor az érzelmek rabja volt, de annak az időnek már vége. Neki már csak az üzlet számít. Csorna Judit Elek Emil felvétele □ Nyilvánvalóan sokat jelentett a színháznak, hogy Mohácsi János megrendezte a Miltont. Mit jelentett és jelent a színésznek részt venni ebben a nagyszerű produkcióban? — Dolgoztam már jó rendezővel de ez a munka mindenképpen egy tanulmány volt számomra. Jókai eredetijét elolvasni önmagában egy megpróbáltatás, s ebből született egy olyan nagyszerű átdolgozás, amit sok dramaturg megirigyelhetne. Azt a színházat szeretem, ami hagyja a színészt gondolkodni, s ami nem egy az egyben, hanem alkotó módon közvetíti a szerző gondolatait. Már az Othello is ilyen szellemben jött létre, s az Itt a vége... próbáin ugyanígy szabad teret kapott — ami a színész munkájában nagyon fontos — a kreativitás. Nagy szükségünk is volt rá, hiszen Mohácsi János nem rajzolta le, nem mondta meg pontosan ki milyen legyen. Nem is tudtuk mindjárt letapogatni, mi a szándéka, mi lesz ebből. Nem volt itt három olvasópróba, mint általában, csak egy, s máris mentünk a színpadra. Olyan volt, mint egy izgalmas kísérlet, aminek a végén valami fantasztikusra találtunk rá. □ Ebben az évadban hat színészképzős növendéket vett a pártfogása alá. Mit jelent Önnek, hogy pedagógiai szerepkörben adhatja át mindazt a tudást és érzékenységet, amit a színházról felhalmozott? — Kicsit gondom volt ezzel, hogy színészutánpótlást neveljek, úgy érzem: én erre alkalmatlan vagyok. Azt gondolom, az én alapvető feladatom kizárólag annyi, hogy azt a néhány fiatalt nyitottságra és őszinteségre ösztönözzem. Mondják ki, amit gondolnak, ne akarjanak „nappal”. Őszinték és nyitottak legyenek, ne a rosszat tanulják meg tőlünk. Mindenki vállalja magát olyannak, amilyen, hogy kevesebb legyen a hazugság. Jelenet a Koldusoperából. Csorna Judit partnere Gados Béla Harasztosi Pál felvétele előbb-utóbb: tornyok zsoltár-füstje s me- szesgödör-sírhalom. Nézd inkább asszonyodat, mint térül meg, barnultan, élénk kedvvel a kertből. Ölében egy kosár karós paszuly s petrezselyem zöldje. Lépteinek lágy ritmusát hallgasd, föl ne zaklass százados emlékeket! vértanúkat, lapuló hajdúnépet, bujdosó fejedelmeket lát lappangani alkonyat után az iskoláskorú lány is, akit vonatozás közben megkörnyékezett a türelmetlen hangú idegenség: öröklött gyanú s rémület. Várospalánkon innen mostanában vérszom- jat nem a medve kap. Zavaros álom, fejed a fülke műanyag párnáján ringatózik, rázkódik: katonai őrség riaszt fel, berúgják a konyha ajtaját, s egyenként vagdossák falhoz a festett kanosokat, cseréptányérokat... A vajdasági menekült szemében nyoma sem volt rémületnek, midőn az utcára kivonszolt alvó csöppségekről beszélt, s a leégett házfalakról, romokról. Akiket nem tuszkoltak be az autóba, azok attól a naptól fogva a kukoricásban aludtak. Az ördög vett kegyében... Isten veled, hazánk. A bosnyákokat karóba húzzák, ajgyanús magyarokat csak vízbe fojtották. Ó, az útitárs, szerencsére háborús veterán, még a partizánháborúból — mondta. — Nem mindenki vádlott. Azért aki csak teheti, elzarándokol valahová... Te egyelőre anyád szülőfalujába zarándokoltál el, gyermekem, a természettel társalogni. Tiltott himnuszok és a titkosszolgálattól ((SRI) védett szerencsejátékosok földjén ez is valami. El, az ózonos ég alá, ribizlit, málnát szemelgetni, bízván abban, hogy nem mindenki szereplője a történelemnek. S nem emlékezve oly időkre, amikor a meszelt istenhajlék falai között is visz- sza kellett fogni a lélegzetet, midőn némelykor a buja bojtorján s a nagy útilapuk közé is elkísért a látcső. * * * Lassú beszédű Jani mesél ’87-es történetet, miközben két csupor málélisztet meg kukoricaszemet mersz ki a reád bízott majorságnak. „Részegen kiabáltam faluhosszán, úgy fogtak le... Mert ezek a gazemberek tönkretettek!” Ha a kerítés mögött feltűnt a palacsintasapka (de lehetett civil is), tanácsosabb volt lehasalni az esővízbe, sárba, sárgán, mozdulatlanul, mellkasod alá fojtott reménységgel... Ha visszanéz: mögötte latyakos út, idegenektől kikénysze- rített csapás: csak rágondolva is asztmásán dohog, mint kiöregedett mozdony. Karácsony Benő-kötetet adok a lányom kezébe: „Az ember gyarló, és mi ráadásul éhesek is vagyunk...” Törődtek velünk azóta, igaz. Sok sehonnai, dilettáns!... A világ egyensúlyát ki fogja helyrehozni? Ne hidd, hogy duhaj bőség lesz itt egyhamar, tele hambárak, lányom! Álmos vé- rűekkel, letarolt lelkűekkel vegyít a holnap; az is számít, ha dacosan emeled föl olykor fejed, mint jégeső után friss hajtásait a partszegély. Négy-öt esztendő, lám, elégnek bizonyult, hogy sok agy begyepesedjék. Legendás idők! — maholnap ezt írja a krónikás a Ceausescu-éráról is, amikor még lobbanékony volt a vérünk? Hát még a fantáziánk. Szólhat a száj. De ha kiderül a száj mögötti SEMMI — nincs honnan lelkiismeretet venni. Illyefalva, 1994. augusztus 21. MÚZSA Őszi pillanatok Szőke Kálmán: Bosnyák ősz Famagasságban kékszilva villan. Futóbab néz vissza a kertből: pirospaprika kúszik az ereszig. Messzire kerülve a cukorrépa aknamezőit, szőlősorok megszedett nemzetei menekülnek a dombokon át. Csanády János: A tölgyes Erdő suhogása, eső suhogása most már örökké, örökké, csontok töretése, ízek ropogása térdig kopott lábak száraz kopogása most már örökké, örökké, égből futó szálak örök suhogása betyárjárta vadon öreg zokogása, a tölgyes, a makkos foszforeszkálása most már örökké, örökké, hajt az ordas bánat, s az angyal-bocsánat, arany tallérjait nyugalmasan várhadd, hulló falevéllel hull a hulló alkony, könnyteli a szemed, könnytelen az arcod most már örökké, örökké. Nagy Tamás illusztrációi ....... __________________________________ _____■-
