Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)

1994-11-19 / 274. szám

TÁRLAT Fotogramok Kovács Melinda: Árnyék III. A z esztergomi Balassa Bálint Múzeumban december végé­ig tekinthető meg az a rep­rezentatív tárlat, mely a IX. Esztergomi Fotóbiennálé anyagát teszi közszemlére Fotogramok összefoglaló cím alatt. A fotogram mibenlétét Mo­holy-Nagy László és kortársai munká­iból ismerte meg a nagyközönség. Az e fogalommal megnevezett alkotás fényképezőkészülék közreműködése nélkül készült művet jelent, amelynek hordozója fényérzékeny felület, és azon kapcsolatteremtés révén (a tár­gyak ráhelyezésével), kontaktmásolás­sal kialakult fényképtípus. A „műfaj" napjainkra igen árnyalttá vált. A rangos biennálén a Nyíregyházi Fotóklubot hárman képviselik: Soltész István, Nagy Tamás (mindketten nyíregyháziak) és Síró Lajos Tisza- újvárosból. Közülük Soltész I. az Al­kalmazott Fotográfusok Kamarájának díját, Nagy T. pedig az Esztergomi Művészek Céhe elismerését kapta fo- togramjaiért. Szegedy-Maszák Zoltán: Camera Obscura Bállá „Aballa” András: Thonet FG 3. Síró Lajos: Törlőpapírkontakt I. Szűcs Tibor: A pályafelvigyázói tan­folyam 13 tanára Napkelet • A KM hét végi melléklete Dal-gyógyszerek mixtúrája Bemutatták az új televíziós sorozat 11 dalt tartalmazó CD-jét és kazettáját Kállai János Sorra érkeznek a legfontosabbak: a Pati­ka című — decemberi premierjére készülő — televíziós sorozat zenébe-szövegbe-lát- ványba álmodói, az örök bizakodás opti­mizmusával megáldott kivitelezői. Az al­kotók. A Magyar Rádió Márványtermének előterében Nógrádi Gábor, a 13+1 részes filmszéria forgatókönyvírói közül az egyik (a másik Kardos G, György) fogadja a családias randevúra, sajtótájékoztatóra invitáltakat. Segítői rendezgetik a ven­dégeknek szánt meglepetés-csomagokat; az ajándékkazetták tornyocskáit, a Pati­ka-fotókat, miegyebet. Mindennek flot­tul kell mennie, ez érezhető a sürgés-for­gásba „ágyazott”, fegyelmezett mozdu­latokon. Bent már terítik a fogadás pazar asztalait Bello mester és társai. Az ext­ra finomságok párolgó illatfelhői belen­gik az elegáns teret. A „márványban” pedig a technikusok ügyködnek. Életre kelnek a daltöredékek: Olyan szépek voltunk, Végtelen út, Szól a dal. A tébláboló várakozásba egyszerre be­nyomul Somló „Arthur” Tamás (a Pati­ka „Old Gold” zenekarának mindenese. Menten félrehúzódik a ruhatár egyik sarkába; kalkulátorával bíbelődik, je- gyezget, dolgozik...Aztán jön Dés Lász­ló, aki a tizenegy „nótát” valami cso­dálatosan ihletett állapotban kiszakítot­ta magából. Végigpásztázza a roskadá- sig halmozott ínyenc fogásokat; fanyar- kás mosollyal kérdezi, csak úgy, önma­gától: — Nincs itt sehol egy normális szendvics? Egyre többen leszünk, s jóval a hiva­talos kezdés előtt megérkezik a sorozat­rendező Koltai Róbert, alias Polacsek Norbert patikus, egykori beatzenész, a sajátos karriertörténet főszereplője. Sötét öltönyben, nyakkendőszorításban, látható­an „komolyra véve a figurát”, kedvesen fe­szengő bizonytalankodással palástolni akarván izgatottságát. Beóvakodik Gerendás Péter, cipeli a tőle elválaszthatatlan gitárt. Mikrofonok belőve. Miért Gerendás énekel? Buta kérdés. Mi­ért ne? Beszáll Somló, Dés szeme és füle rajta van mindenen. Jó lesz, úgy tűnik. Kiderül: Kaszás Attila torka begyulladt, ezért Gerendás... Nem számít. Remeknek ígérkezik minden. És Koltai karjai ölelésre tárulnak. Akiket szeretettel üdvözöl: Kar­dos G. György, Horváth József, Bezerédi Zoltán, Olsavszky Éva. A patikapontos­sággal kiszámított, potenciális sikerben résztársai a rendezőnek. A „mi” (nyír­egyháziak talán ketten, ha vagyunk a szá­lában) Verebes Istvánunk a Vígszínházban próbál, pedig a Gatya-dal szövegével újra csak „robbantott”; szétrúgta a közhely-ba­nalitások ormótlanságait. Hozzánk beszél, érthetően, emberi egyszerűséggel... Aztán elkezdődik a percre megtervezett sajtóankét. Nógrádi a ceremóniamester. Közvetlen és emelkedett egyszerre; érthető: az ő „szülöttét” indítjuk útjára. — Nem ünnepelni szerveztük ezt a randevút —in­formációkat szeretnénk adni a sajtónak, a rádiónak, mindenkinek, akik jó szándékú propagátorként mellénk szegődhet Pati­ka-ügyben. A BMG Ariola Hungary — az ő kiadá­sukban jelent meg a Patika CD és kazetta — magyarországi leányvállalatának ügyve­zető igazgatója Geszty Magdi — tudomá­sunkra hoz néhány „apróságot”. — A BMG profiljába — mondja — na­gyon beillik Dés dalsorozata. Ez az első, általunk piacra dobott magyar filmzene (a sok külföldi produkció mellett). Egye­disége talán abban keresendő, hogy a dalla­mok és a szövegek rendkívül szoros egy­séget alkotnak. Több szám máris erősen „slágergyanús”. A többrétű hangzásvilág lehetővé teszi, hogy igen széles Befogadó réteget célozzunk meg a fülbemászó, gon­dolat- és érzelemgazdag melódiákkal. Dés szintén szót kap. Alapos vázlatát ad­ja a szerzői folyamatnak. Közben anek- dotázgat a jó és a rossz zene mibenlété­ről. Értjük, mire céloz. — Az eklektikusság a Patika muzi­kális megoldásában — jegyzi meg — erény; minden dalnak dramaturgiai funkciója van, azaz: meg kell nézni a so­rozatot, hogy mindez kiderüljön. A szö­vegek felértékelődnek a mű egészében. Nemes István-nal nem most találtunk egymásra. A Nyom nélkül című filmben két dalom textúráját ő írta. Koltai viszonylag szűkszavú, de amit mond, sejteti: még hatalmas munka van hátra a december 5-i tévés kezdésig. — Több, mint hétórás anyagfolyam vágása nehezedik még ránk. De, remé­lem tetszeni fog — szúrja be sajátos mo­sollyal —, főleg az embereknek... Nem a társadalmi gondok megoldására szán­tuk a sorozatot; szeretetet, örömöt, szép zenét akarunk adni — mindenkinek; dal-gyógyszereket, a százezerszer újra­kezdés érdemességének a hitét... A producer, Barbalics Péter a szpon­zorok fontosságát hangsúlyozza. — Nélkülük aligha lehetett volna emelt fővel végigvinni a másfél-két éves folyamatot. Százhúsz közreműködő szí­nész, százhúsz fős stáb, kilencvenmilliós „bekerülés”. A játékfilmes eszközökkel forgatott Patika nem volt olcsó mulat­ság. De — a jelekből arra lehet követ­keztetni — megérte. Mindenki szólt, kérdés alig. Vége a tájékoztatónak. Szól a play back, Szól a dal... Utána már nincs mit tenni: jöhetnek a Bello-költemények! Saláta-szimfóniák, halak, rákok, lazac, kagyló, homáros spa­getti... vörös, fehér borok, rozé, pezsgő, al­makoktél... A lélek jóllakatása után a gyo­mor örömeinek felszabadultsága. A techni­ka észrevétlenül „leszerel”, Koltai siet va­lahová, a többiek sem torkoskodnak hosz- szadalmasan. (Az otthoni csöndességben betolom a kazettát a magnóba. Mit mond­jak? A Vigyázz rám-ban minden benne van, amit esetleg még nem „adtam ki” ma­gamból, magunkból, valamennyiünkből...) Barbalics Péter producer, Somló Tamás „min­denes” és Koltai Róbert rendező a sajtótájékoz­tató előtti percekben A szerző felvétele PÁU GÉZA: Hát ilyen ez a világ... Jó lenne, ha valaki megmondaná, mielőtt bevégzem ezt a földi életem, ki vagyok én tulajdonképpen. Itt állok a nyolcvanadik év küszöbén, három felnőttkorú gyermek­kel, öt unokával, legalább két életre való tapasztalattal, s ott tartok, hogy egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kér­dést. Ki vagyok én? De nem mondok telje­sen igazat, ha azt állítom, csak mostaná­ban, életem vége felé fordul elém a legvá­ratlanabb helyzetekben a kérdés. Ki vagyok én? Felkapaszkodott senki, hazaáruló, faj- gyalázó, a magyarságra szégyent hozó bi­tang, avagy a dolgozókat egykor kizsákmá­nyoló tőkés, netán a Kádár-rezsim hűséges kiszolgálója, avagy egyenesen nem más, mint kommunista...? Nem véletlen és nem önkényes a sorrend. Ha nagy szavakat akarnék használni, úgy fogalmaznék, a mindenkori történelem osz­totta ki nekem ezeket a címeket, minősí­téseket. Én igazában egyiket sem akartam, bár, valójában úgy istenigazából egyik ellen sem tiltakoztam. Először a 30-as években, akkor éreztem, hogy a senki földjén járok, sehová se tartozom, amikor kereskedőse­gédként dolgoztam az egyik menő magán­üzletben, s véletlenül rajta felejtettem a sze­mem a tulajdonos lányán. Először a rangi­dős segédúr adta tudtomra, nem valami ta­pintatos módon: márpedig a Matildka kis­asszonyról ne is álmodjak, mert én egy fel- kapaszkodó senki vagyok. Mit akarok én? El is ment a kedvem a kisasszonytól, s et­től az érzéstől még akkor sem tudtam sza­badulni, amikor egy másik, hasonló nagy, neves üzletbe kerültem. Mostmár nyugod­tan mondhatom, szerencsémre ott is volt egy igen csinos, melegszemű kisasszony, a Hirschler úr lánya. Itt már első segéd vol­tam, de ez nem jelentett sokat, így is föld­résznyi távolságokra voltam a Hirschler kisasszonytól, aki egyre szívesebben beszél­getett velem, egyre jobban kereste a barát­ságomat. De dolgozott bennem a félelem, nagyon tartózkodó, zárkózott voltam, s amikor a kisasszony — nem árulok el tit­kot, a későbbi feleségem — randevúra hí­vott, többször is kitértem a bizalmasabb együttlét elől. De úgy látszik, éppen ezzel hódítottam meg a leendő feleségem. Nem akarok senkit se untatni egyébként a történelemkönyvekből ismert tényekkel, de nemsokára életbe léptek az úgynevezett zsidótörvények. S hiába volt már születé­sekor kikeresztelkedve a feleségem római katolikusnak, később ez nem sokat számí­tott. Az apósom viszont, mintha csak a jö­vőbe látott volna, még a törvények megje­lenése előtt rábeszélt, hadd hagyja rám tel­jesen törvényes módon az üzletet és az idő­közben létesített ruhaüzemet, amely ak­koriban a hadsereg számára is gyártott al­sóneműt. így lettem igazában akaratom és szándékom ellenére üzlet- és gyártulajdo­nos. Még a megbélyegző sárga csillag viselé­sének elrendelése előtt úgy határoztam, elbújtatom a feleségem a Bükk egy távoli kis falucskájában lakó iskolatársamnál, aki már akkor ugyan a fronton volt, de a fele­sége — mintha csak egy rokon érkezett vol­na —, nagyon kedvesen fogadta a felesé­gem. A szomszédok, falubeliek annyit tud­tak róla, hogy erdélyi menekült. Amikor a nyilasok átvették a hatalmat, sorra indították a marhavagonokat a sze­rencsétlen, kiszolgáltatott emberekkel Né­metországba, naponta bevittek a parancs­nokságra. Hol van a feleségem? Hol búj­tatom? Hazaáruló, nemzetgyalázó, bitang vagyok, ezt mondták. Magam sem tudom, miként úsztam meg, hogy az oroszok is el­vigyenek, de sikerült. Pedig micsoda kalan­dos utazással hánykolódtam községről köz­ségre, városról városra, hogy megkeressem a feleségem. Két hónapig mentem, gyalog, lovasszekéren, orosz teherkocsin, de odaértem, és a feleségem ott várt. Majd­nem elájult a meglepetéstől, no meg attól, 112 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom