Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-19 / 274. szám
1994• november 19., szombat Napkelet • A KM hét végi melléklete Gyűl náluk a sok mosatlan, szennyes ruha, hideg ételt esznek társaságom van, nem unatkozom. Egyébként a munkám is lefoglal, anyámékhoz naponta benézek... — Lányok? — Akadnak. Én monogám vagyok, nem kedvelem az alkalmi kapcsolatokat, akiket ismerek, azok szeretnék rám varrni magukat, mert jól keresek. Az ilyenből nem kérek. Ha lesz egy olyan lány, akit elképzeltem magamnak, akkor elgondolkodhatok valamilyen kapcsolaton. — Netán házasságon? — Egyben már kudarcot vallottam. Azóta rokonszenvesebb az élettársi kapcsolat, azt valahogy jobban óvja az ember, mert könnyen felbontható. Majd meglátjuk... — válaszol tűnődő szemmel. Negró a fekete labrador már ott szűköl az előszobában, itt az esti séta és szalászás ideje. Pál ráteszi a nyakörvet, elkísérnek jó darabon. Utam a hajléktalanszálló előtt vezet el. Eszembe jut, hány elvált férfinak ad menedéket ez az épület éjszakára és a Segítőház pár hónapra. Vannak, akik saját lumpen életmódjuk, nemtörődömségük áldozatai. Egyszerűen a kisujjukat sem mozdítják önmagukért. Különös, hogy ilyen „kivert kutyaként” jó nekik. Ők a hajléktalan szállók állandó lakói, az ingyenkonyhák kosztosai. Ám azok valóban sajnálatra méltók és támogatásra szorulók, akiket a válás nincstelenné, fedél nélkülivé tett. Egész életükben tisztességesen dolgoztak, ám a válóperrel — igazságtalanul — szinte mindenüket elveszítették. Újrakezdeni nekik a legnehezebb, legtöbben tartásdíjat fizetnek. Ami megmarad, abból legfeljebb szegényes albérletre és kosztra futja. Kivált kegyetlen az életük, ha még munkanélküliekké is váltak és gyermekeik — szégyenből, megvetésből, rosszindulatú rokoni ráhatásból — megtagadják őket. Nekik csak a társadalom segíthet a válás után talpra állni. De segít egyáltalán? Úgy tűnik, csak abban reménykedhetnek, hogy a szeszélyes Fortuna egy magányos asz- szony vagy nagyobb nyeremény formájában rájuk kacsint. Tóth M. Ildikó S zemüveges, fejebúbján kopasz férfi ül a bárpultnál. Mereven próbálja tartani magát, mint azok, akik titkolják a világ előtt, hogy többet ittak a kelleténél. Nem is csodálkozom rajta, egy neves cég menedzsere. — Még egy vodkát, jéggel — mondja botladozó nyelvvel. Új szivarkára gyújt, pedig még az előző is ott füstölög a hamu- zójában. A fiatal mixer kitölti az italt, közben finom tapintattal megjegyzi: — Ez már az ötödik mérnök úr. Hívok taxit... A férfi bámul, majd bólint. Egyszuszra felhajtja a vodkát, remegő ujjakkal fizet. Engedi, hogy a hamariban odaintett ajtónálló karonfogva segítse az utcára. Mostanság elég gyakran jár ide. Hallgatag ember, de egyszer kiöntötte a szívét a mixernek. — Augusztusban vált el — árulja el a fiatalember. — Az asszonynak ítélték a lakást, a gyereket. Próbálok vele beszélgetni, de most teljesen ki van készülve. Tudom, mi ez, egyszer már én is elváltam, csak a lakás az enyém volt, gyereket még nem akartunk. Ezt a szerencsétlent teljesen kiforgatta a felesége, most albérletben lakik... Ahogy elnézem, kell neki jó pár hónap, amíg talpra áll. — Ha addig nem lesz alkoholista maguknál... — Csókolom, nekem ki kell szolgálni a vendéget. De a mérnök úr nem bírja az italt. Ha most hazamegy, kiad magából mindent és majd napok múlva jön újra. Higgye el, nekem jó szemem van, látom, kiből lesz alkoholista. El fog múlni nála ez az időszak... Bár igaza lenne, mert sok férfi (a nők egy része sem kivétel), az italozásba menekül és vagy abbahagyja, vagy csúszik tovább lefelé a lejtőn. Á válást — kivéve ha közös akarattal, megegyezve döntötték el, nem a kényszer szülte — mindenki megszenvedi. Á férfiak jobban, mint a nők. Ugyanis egész addigi életük érzelmileg, anyagilag is felborul és kezdhetnek mindent élőiről. A lakást többnyire ők hagyják el. (No persze sok önző szinte kiüríti: legalább ennyit mentsen meg abból, amit „megszerzett”. Az így elvitt tárgyak valamiféle bosszúkielégülést, kárpótlási élményt adnak az elrontott házasságért, csalódásokért.) Nincs „elvált férfi-modell”, mégha a férfiak válás utáni élete általában hasonló is. Típusok vannak, mindenki a személyisége szerint alakítja elváltán a sorsát, vagy hagyja magát sodortatni az árral. Kétségtelenül nagyon nehéz a férfiaknak talpra vergődni a válás után. Sándor, a 37 éves villanyszerelő visszaköltözött a szüleihez. Édesanyja mos, főz, takarít rá. A mama nagyon haragszik a volt menyére, nem is titkolja: „Tönkretette a fiamat” — Tönkretette a fiamat, a fizetése felét oda kell adnia tartásdíjra! Azóta összeállt egy gazdag vállalkozóval, minek neki az a pénz? — Mama, az a gyerekeké — csitítja Sándor. — De ellened neveli őket! Micsoda dolog, hogy két hetente egyszer elviheted, a te gyerekeid! Miket mond rád, hogy lusta voltál, pedig te építetted azt a lakást...! — hadonászik a fakanállal. — Na és, neked mikor lesz saját lakásod ennyi pénzből? A sovány, bajszos férfi suta bocsánatkérő mozdulatot tesz. Bár édesanyja a Balázs Attila felvételei kis bérből, keresetből élő elvált férfiak egyik igazán nagy problémáját emlegeti föl, jobb, ha abbahagyjuk a társalgást. Ő és a volt neje közti viszony, ami kihat a gyermekekkel való kapcsolatra is, láthatóan végképp elmérgesedett. Sejtem, a mamának jó része volt benne. Holott, lehetne továbbra is normális emberi viszonyt fenntartani — legalább a gyermekek érdekében! Szerencsére vannak ilyenek is, az elvált felek új családjaikkal összej árnak, sőt barátok lettek. A válás után azok a férfiak, akik nem támaszkodhatnak a rokonságukra és nem tanulták meg ellátni magukat, valósággal összeomlanak. Gyűl náluk a sok mosatlan, szennyes ruha, köröm közül hideg ételt, konzervet esznek, vagy hordják valamilyen konyháról. Komfortérzésük — amit a házasság nyújtott és minden férfinak nagyon fontos — hiányzik. Ezért többnyire gyorsan társat keresnek, aki érzelmi, szexuális igényük mellett ezt is kielégíti. Ilyenkor még érthetően ódzkodnak a házasságtól, inkább élettársi kapcsolatot létesítenek. Ebben az első perctől igyekeznek minden jó tulajdonságukat megmutatni — például szerelnek, javítanak, barkácsolnak, segítenek bevásárolni — hogy az élettársuk ne adja ki az útjukat. Mert különösen a „negyvenszázalékos”, vagyis tartásdíjat fizető férfiak egyáltalán nem olyan kapósak, mint a független elváltak. Zoltán fél éve él a vénlánynak számító Máriával. Moziban ismerkedtek meg, pár hetes randevúzás után az átlagos külsejű, de csípőficamos lány a lakásába fogadta. — Hová mentem volna, a válás után annyi pénzem maradt, hogy ágybérletet váltottam egy néninél — mondja a szőke, kiugró ál- lú fiatalember. — Megszerettük egymást, igaz? — vonja magához kedveskedve a szerényen mosolygó lányt. — Jövőre tervezzük az esküvőt. Anyagilag is jobban kijövünk, összete- szük a pénzünket. Mária rokkantnyugdíjas, nekem a kislányom után havi háromezer forintot kell fizetni, szóval, nincs sok... Mária csak bólogat, időnként végigsimít a baján. Mintha maga sem tudná, merre fordul majd a sors, jó férj lesz-e Zoltánból, vagy csak a lakás kell neki...? Nem kevés elvált férfi dönt viszont úgy, hogy egyelőre független marad. A huszonkilenc éves Pál közös megyegyezéssel bontotta föl a házasságát a feleségével. Nem marakodtak, a szép kertes házat két másfél szobás lakásra cserélték. Négyéves kisfiúk kedve szerint él kettejüknél. — Diákszerelem volt a miénk, de együttélve két év kiderült, hogy mégsem illünk egymáshoz — magyarázza pipára gyújtva a szakállas, barna fiatalember. — Anikó, a volt feleségem a válóper alatt megtanított főzni, mindent elmagyarázott, így nem szorulok rá senkire. Élvezem a függetlenséget, eszem ágában sincs újra megnősülni. Sokat utazom, olvasok, nagy baráti
