Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-15 / 244. szám
Aranybánya a Nagyhegyen Amatőr kincskeresők keresték fel a Beregszász környéki barlangokat A fúrótorony A z, hogy a Beregszász környéki hegyek aranyat rejtenek, időről időre fontos beszédtémává válik a város lakóinak körében. Ennek nyomán például a hetvenes évek elején a Kuklya-környéki barlangokat a hétvégeken zseblámpával, kőműveskalapáccsal felszerelkezett kincskeresők keresték fel rendre. Ami a beregszásziak számára emberemlékezet óta nyilvánvaló, az a geológusoknak a nyolcvanas évek elejére vált bizonyossá. Az akkor felszínre hozott minták alapos vizsgálata ugyanis bebizonyította, a Nagyhegy gyomrában levő ásványi anyagok tartalmaznak annyi nemesfémet, ami a termelést gazdaságossá teszi. — Akkoriban szenzációszámba ment, hogy immár a Szovjetunió európai részén is lesz aranylelőhely — emlékezik vissza Hozsik Nyikolaj, a Kárpátaljai Geológiai Expedíció főgeológusa. — S bár az elszakadási törekvések már érzékelhetővé váltak a birodalomban, a központ nem sajnálta az energiát és a pénzt az új lelőhely feltárására. Két-három év leforgása alatt 35-36 millió rubelt fordíthattunk a jelenleg kilenc kilométer hosszúságú barlang- rendszer kiépítésére, illetve a különböző környezettanulmányok, műszaki tervdokumentációk elkészítésére. A főtechnológus szerint, ha a Szovjetunió széthullása két évvel később következett volna be, ma Beregszásznak egy működő aranybányája van... — Ahhoz még lesz egy-két szava a közeli falvak népének — vallja Kovács Pál, a nagymuzsalyiak szószólója. — Ne feledjük, a hetvenes években a megye akkori vezetői a közelünkben egy foszfát salakgyárat akartak építeni. Ám olyan erős környezetvédelmi mozgalom bontakozó- dott ki, hogy az átadás előtt álló objektumon be kellett szüntetni a munkát. Azóta sincs ott semmiféle mozgás. Széles, kátyúkkal szabdalt kövesút vezet fel a Nagyhegyre. A szerpentines részeken erősen túráztatni kell a motort: dagasztják a kerekek az erdei utakról, a közeli szőlőtáblákról felhordott sarat. — Nincs az a pénz, amiért mégegyszer rászednél erre az útra — sziszegi fogai között a volán mellett ülő fotós kolléga. — Felőlem akár gyémántbányába is szólhat a meghívás. A felvonó környékén néhány ócska barakk. Fegyveres őrség, kutyák, ilyesmi egyelőre sehol. — Pedig ránk férne — fogad Szavic- kij Pável üzemvezető. — No nem az arany megőrzése miatt. Majd így folytatja: — A minap egy hat-hét fős suhanc- csapat ereszkedett le e főaknán és megpróbálták elemelni a lenti áramellátást biztosító rézkábel egy részét. Azért nem kellemes dolog, mikor az emberre 150 méteres mélységben hirtelen ráborul a sötétség. S még az okát sem tudja az áramszünetnek. Szóval, azóta jobban nyitva tartjuk a szemünket, hisz akkor is egyik bányászunk éberségén és határozott fellépésén múlott, hogy a fiatal gazfickókat sikerült eredeti szándékuktól eltéríteni... Miközben fent, a torony tetején a pompás kilátásban gyönyörködhetünk, kollégám oldalba bök. Látom már: közvetlenül alattunk két reflektort is irányítottak a tőlünk 80 méternyire levő transzformátorházra. Mint megtudjuk, azért ez a nagy óvatosság, mert tegnapelőtt éjszaka valakik a transzformátort akarták kibelezni: a benne levő réz miatt... Sisak a fejbe, bányászlámpa a derekunkra kötött szíjra, s irány a mélység. — Úgy emlékszem, az osztankí- nói tv-torony 550 méter magas — tart szóval bennünket a kísérőnkül szegődött Sza- vickij Pável. — Nekünk pedig ugyanennyi lépcsőfokot kell megtenni lefelé... Tessék a korlátba kapaszkodni. A főakna kiépítése szovjet technológia szerint történt. Kétméterenként vasabroncs öleli félkörbe a meny- nyezetet, a köztük lévő teret a szőlőkben használt betonágasokkal rakták ki. (Gyorsan utánaszámolok: a tárna kiépítése akkor kezdődött, amikor Gorbacsov nevével fémjelzett alkoholellenes kampány nyomán a szőlőültetvények tucatjait számolták fel a környéken is. Ide kerültek hát az oszlopok.) Semmi sem tart örökké, így jó fél óra múlva lent vagyunk. Az itt szűkebbre szabott vájatokat 40-50 méterenként neonlámpa halvány fénye világítja meg. Enyhe kéngázszag terjeng, bányászlámpák fénye verődik vissza néha a sziklafalon. Ilyenkor meg-megállunk, bicskánkkal megkaparjuk a követ. Pedig csak az imént hangzott el kísérőnk szájából a magyarázat: az arany itt nem tisztán, hanem különböző fémekbe ágyazva található. Tehát nem kell attól tartani, hogy egy súlyosabb aranyrög a cipőnkre koppan... Villamos targonca húz el lassan mellettünk. Erősödik a zaj, közeledünk a mostani fejtés helyszínére. Lábunkkal néha belebotlunk a kiálló talpfákba, meg egy vastag csőbe: ezen juttatják el a sűrített levegőt az ügyes kis bányagépekhez. Itt vagyunk. Bojkó Sándor vájár jöt- tünkre kikapcsolja a légkalapácsot, s nyomban azt kérdi, kitisztult-e az idő fent. Ugye reggel, amikor lejött, még esett, s műszak után gombázni készül. Hja, hogy voltaképpen mi az ő munkájuk? A vájatokba befúrnak, gyutacsot helyeznek a lyukakba és robbantanak. Naponta négyszer is. A leginkább kotrógépekhez hasonlító bányagéppel pedig a csillékre rakják a törmeléket. Egy műszak alatt 35-40 köbmétert termelnek ki. Az ügyeletes geológus itt helyben dönti el, hogy a felszínre került ásvány hová is kerül: amiben kevés a fém, az a meddőhányóba, a többit egy üres téren gyűjtik össze. Ha egyszer beindulna a feldolgozás... Búcsúzunk. „Jó szerencsét!” A raktárnál rövid pihenőt tartunk. Kísérőnk hátát a robbanóanyaggal töltött egymásra rakott ládáknak veti, úgy gyújt rá. — Mi is cigarettázhatunk? — Nyugodtan — legyint halálos nyugalommal az arcán egy fekete legény, a raktáros. — Ez itt — rúg bele az egyik ládába — „így” sohasem robbanna fel. Elektromos gyutacs, magasfeszültség no és „csipetnyi titok” kell hozzá, hogy ez az anyag mozgásba lendüljön. — Akkor nem is tart tőle, hogy „valakik” szemet vetnek erre a robbanóanyagra? A fiú jóízűen nevet. Hogyan?! A plasztikbombák és másegyebek korában? Jó másfél éve annak, hogy az illetékes belügyi szervektől főnökeik fegyvert kértek a robbanószert szállító autó kísérői számára. A hatóság embere azt válaszolta, hogy a bűnözők fantáziáját jobban izgatná a fegyver, semmint a rakomány. A mai aranyásók: beregszászi bányászok Alekszandrov Borisz és a szerző felvételei Amely nevetségesen kevés — 2-3 százaléknyi — trotilt tartalmaz. Újra nekivágunk a lépcsőfokoknak. Közben az üzemvezető elmagyarázza, az imént bejárt vájatok voltaképpen a leggazdagabbnak ígérkező erek mentén készültek. Év végére véget ér a feltáró munka, indulhatna a termelés. Csak az a gond, hogy ehhez legalább 20 millió dollár befektetés szükséges. A darálóüzem, a maró- és derítőüzem, valamint az infrastruktúra kiépítéséhez, az ide települő szakemberek és családtagjaik elhelyezéséhez még legalább további 50 millió kellene... Ukrajnának erre nincs pénze, így csak egyetlen megoldás jöhet számításba: ha külföldi tőkét vonnának be a vállalkozásba. Az elszámolás pedig mondjuk úgy történne, hogy az arannyal együtt kibányászott többi fémet — cinket, rezet, ólmot, ezüstöt, ónt — a külföldi vállalkozó kapná. Fontos lenne, hogy a termelés a legrövidebb időn belül beinduljon, mivel egy bányát nem lehet csak úgy lekonzerválni... Tíz esztendő leforgása alatt előreláthatólag 50 tonna színaranyat adna ez a lelőhely. Ennyi a készlet. — No és az oly sokat emlegetett környezetvédelmi szempontok. A környezetvédők legsúlyosabb érve, hogy a mosás során a Mengyelejev-táblázat valamennyi anyaga felszabadul... — Svájcban vagy Svédországban már régóta nem úgy teszik fel a kérdést, hogy valamely technológiai folyamat mennyire környezetszennyező — hangzik a válasz. — Hanem így: mennyi pénz kell ahhoz, hogy a gyártás során minimálisra csökkentsék a környezetszennyezést. Természetesen a kitermelt kőzet darálása, mosása, a dúsítás szintén zárt ciklusban a legújabb technológia szerint történne... Végre újra kint a napfényen. Nézzük az alattunk elterülő, most enyhe párába burkolózó várost. — Itt haladt volna el a terelőút — mutatja karjával az üzemvezető —, amott azon a helyen épült volna az új vízmű, mert hogy el ne felejtsem: az aranybánya építési tervébe azt is bevették, hogy a város réges-rég elavult és leromlott csatornahálózatát és vízrendszerét teljesen felújítják. Ha ez két-három évvel ezelőtt megvalósul, akkor most, koleraveszély idején, sok beregszászi polgár nyugodtabban hajtaná nyugovóra fejét. Kovács Elemér Napkelet • A KM hét végi melléklete 1994. OKTÓBER 15., SZOMBAT
