Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-15 / 244. szám
12 Napkelet • A KM hét végi melléklete Déry Tibor centenáriuma TÁRLAT Lukács Tibor képei Lukács Tibor: Portré — Twix M indig izgalmas a pillanat, amikor egy új művész — legyen az költő, muzsikus vagy festő — jelentkezik a nyilvánosság előtt, vállalva a közönség megítélését. Lukács Tibor a nyíregyházi Vásárhelyi Pál Szakközép- iskola egykori diákja nemrégiben rendezte meg Nyíregyházán—hajdani alma materében — az első önálló kiállítását. A publikum színe elé lépett művész tudatosan támaszkodik a kollázsmontázs ismert technikájára. Az in- dusztriális társadalom kulturális hulladékait — újságpapírt, prospektusokat — használja fel művei megkom- ponálásakor. A tépett, szabdalt újságfoszlányokat rendezi el a képmezőben, gyakorta mint faktúrateremtő elemet. Lukács Tibor: Üzenet A tárlat legérdekesebb műcsoportját a különös portrék adják. Érdekes, a hagyományosabb stílusú festményekhez szokott szemeknek talán meglepő látványt ígérnek az iskola olvasótermében kiállított képek, melyek közül néhányat bemutatunk lapunk tárlatában. Lukács Tibor: Virágzó fák Harasztosi Pál reprodukciói Vasy Géxa A következő bő évtized megint nagy centenáriumi sorozatot hoz az irodalmi életben. Húsz éve kezdődött meg a Nyugat első nemzedékére az emlékezés, s ezt most követi a második nemzedéké. Azokról van szó, akik gyakorlatilag a húszas években kezdték a pályát, s néhány kivétellel igen korán, a harmincas években be. is érkeztek, országos hírnévre tettek szert. Közülük a legidősebb az a Déry Tibor volt, aki 1894. október 18- án született Budapesten, nagypolgári családban, s aki legidősebb létére talán a legtovább kínlódott azért, hogy neves íróvá válhasson, hiszen erre — igaz, részben politikai okokból — csupán 1945 után kerülhetett sor. Akkor viszont tüneményesen gyors volt az ismertté és elismertté válása: 1948-ban már ott volt az első Kossuth-díjasok között. Ami Déry életrajzából leginkább szembeötlő, az természetesen művészetére is jellemző. Jómódú polgári származása ellenére — vagy éppen azért, mert a jómódot megtapasztalva érzékennyé vált a nélkülözők sorsára is —, igen korán baloldalivá vált politikai nézeteiben, művészként pedig avantgárddá. Az első világháború idején bácsikája gyárában dolgozva tisztviselősztrájkot szervezett, majd lelkes híve lett a tanács- köztársaságnak. Inkább érzelmi forradalmár volt, mint annyi nemzedék írótársa, így nem a kényszer vitte önkéntes emigrációba. A két világháború közti évekből sokat töltött külföldön, s ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy testközelből ismerje meg nem csak a nyugateurópai — főként német — munkásmozgalmat, hanem a kor új művészeti törekvéseit is. Munkásságának első szakasza negyvenedik évéig tartott, s meghatározza a kereső, a kísérletező jelleg abban is, hogy a legkülönbözőbb műfajokat kipróbálja, abban is, ahogy főként az expesszionizmus és a szürrealizmus áramába merül. Bár tény, ma már irodalomtörténeti legenda, hogy 1933 karácsonyának estéjén Bécs egyetlen akkor is nyitva tartó kávéházában kezdte el írni JÁNOSI ZOLTÁN: Ha elképzelem az Istent, amint eltöpreng azon, hogy az egyes szabolcs-szatmár-bere- gi íróemberek milyen fához hasonlítsanak, azaz milyen ág sarjadjon ki majd szimbólumként a lelkűkből, bizonyos vagyok benne, hogy Bessenyeinek a tölgyet adná. Krúdy Gyulának a fűzfa, Móricz Zsig- mondnak pedig a bükk volna az ég és föld közötti jele. Váci Mihály az akácot kapná — vagy a jegenyét, a csontkemény szil vagy gyertyán Ratkó Józsefet illetné. Hogy ebben a szegről-végről rokoni körben Katona Bélának milyen fát juttatna az Úr, abban sincs kétségem. Katona Béláé a diófa lenne, a hűség, az adni akarás fája. Ha megkérdeznénk most tőle, bogy hol őrzi ő azt a diófát, biztosan nem árulná el nekünk, mégis a legpontosabban tudnánk a választ: a szívében. Méghozzá nem csak egyetlen diófát, hanem egy egész ligetet, egy dióerdőt, valahonnan a Szamos árteréből. Magyarország e szögletének tehát — minden bizonnyal — ő az egyik leggazdagabb diótulajdonosa. És ez nem akármilyen érték — még eszmei értelemben sem. A diófákban ugyanis: Európa lakik. Vagyis a diófa az egyik legeurópaibb fa. Már perzsiai őshazájában is az volt, amikor a mi földrészünket még geográfiaiig sem jegyezték. Mert ott, már akkor az tesA befejezetlen mondat című nagyregényét, s ezzel kezdetét vette egyrészt második pályaszakasza, amely körülbelül 1956-ig tartott, s ami még ennél nyilván sokkal fontosabb: tehetséges íróból jelentős alkotóvá vált. Bár e tényt egészen 1947-ig, az említett regény első megjelenéséig szinte senki sem tudta néhány baráton kívül. Társadalompolitikai szemlélete, mondandója miatt ugyanis ez a mű kiadhatatlannak bizonyult abban a korszakban, s ezt az alkotó írás közben is pontosan tudta. Művének ugyanis az az alapgondolata, hogy a magyar valóságban is két osztály kibékíthetetlen küzdelme a meghatározó: a polgárságé és a proletárságé. Marxista, s kissé ortodox módon az e regény, ugyanakkor a legmagától — értetődőbben alkalmazza azokat a regénytechnikai fogásokat — kijárva elsősorban Franz Kafka és Marcel Proust iskoláját —, amelyeket az ortodox marxista esztétika elítélt. Központi hőse, ez az önéletrajzias elemeket sem nélkülöző polgár otthagyja osztályát, s a munkássághoz szeretne tartozni, ámde ott érthetően gyanakodva fogadják. Lényegében a senki földjén él. tesült meg benne, ami később Európa emblémája lett. Az adni akarás, az értékóvás és a hűség példázata. Ezért lehetett, s lehet egyetlen szem dióban is jóval több humanitás — még a huszadik században is —, mint több tonna emberi agyban. Ezért lebet a diófa — európaibb az embernél. Bizonyos vagyok abban, hogy Európát a diófához hasonlatos emberek teremtették meg — s ők mosdatták s mosdatják ki újra meg újra a vérből és a könnyből. Ők takarítják el a csontokat és oszlatják el a füstöt. Ők mentik tovább az értékeket, s teremtik meg a harmóniát, elsimítva minden elvakultságot, gyűlölködést. Pedig a diófaemberek mind nagyon szegények. Nemhogy gyűjtenének, de önmagukat osztják szét, a tehetségüket, erejüket. Balassi Bálintnak otthona nem volt, Ady Endrének háza, Petőfi Sándornak még sírja sincs. Mégis ők: a szegények rendelkeznek leggazdagabban az adni tudás képességével. Ez az ő nagyszerű ajándékuk az Istennek és a történelemnek. Mert mindig a legszegényebbek mentik meg a világot. Katona Béla glóriátlan szentjei — a költők és az írók — tudták ezt a legjobban Déry írói aggályait 1945 után egy időre elnyomja. A végül is félbemaradt Felelet című nagyregénye a győztes szocialista forradalomig szerette volna elvezetni hősét, a Rákosi kor drasztikuma azonban ráébresztette az írót arra, hogy ezzel hamis képet adna, s vétene az igazság ellen. Elveti a hamis pátoszt, a torzulások ellen fellépő reformerekhez csatlakozik írói tekintélyével is, újabb munkáival is. Epikusaink közül ő lesz a legelső, s máig egyik legnyíltabb bírálója a személyi kultusz éveinek (Niki, Szerelem stb.). Ezért abban a „köszönetben” részesült 1956 után, hogy 9 évi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Második írói korszakát az ötvenes évek közepén írott elbeszélések zárják le, a harmadikat ugyanezek készítik elő, s a börtönben írott G. A. úr X-ben című regény teszi egyértelművé a váltást, amelynek lényege egyrészt a nagyrealizmusnak a Feleletben vállalt eszközeitől való eltávolodás a huszadik századi modernizmus felé, másrészt pedig ezzel szoros ösz- szefüggésben a cél- és fejlődéselvű társadalom- és történelemszemlélet fokozatos visszaszorulása, a szkepticizmus, az irónia felerősödése. Aki hajdan az osztályharcot vélte perdöntőnek, egyre inkább úgy látta az ötvenes évek közepétől, hogy fontosabb az ember és ember, az ember és az emberi természet közti küzdelem, a hatvanas évek végétől kezdve pedig mind többet foglalkoztatta az is, hogy az emberi természet és a földi természet közt mily szomorú harc folyik, mekkora önpusztítás. Nem a politizálást adta fel tehát, hanem a feladatokat látta máshol és másként. A fiatal Déry Tibor a hazai avantgárd egyik jellegzetes alkotója. Az érett író a nagyregény és a realizmus egyik legnagyobb hazai mestere. Az idős alkotó egyesíti a két pályaszakasz erényeit: a klasszikus modernségnek epikában talán legfontosabb hazai életművét hozta létre, egészen 1977- ben bekövetkezett haláláig dolgozva, s ezzel nagymértékben utat is törve az újabb nemzedékek számára. errefelé. Ők voltak itt mindig a legnagyobb adakozók. Az áldozat értelmét is egy „másokért csatázó”, diószemű ember, Ady Endre fogalmazta meg legszebben, a magyar sors és a nembeli ember magasságából így kiáltva: „Elvész az Ország, ha elfogytak az aszkéta szívek.” De országos érvei mellé azonnal odatette a maga legszemélyesebb indítékát, alázatát is: „Mert így gyönyörűbben szerettem” — mondta. Katona Béla is gyönyörűen szeret minket. Hetvenedik születésnapján nekünk illett volna megajándékoznunk őt, emlékkönyvvel, összegyűjtött írásainak kiadásával. De ő volt a figyelmesebb, a gyorsabb. A diófa természetes mozdulatával terítette elénk a megye irodalmi topográfiájának első kötetét, a Nyíregyháza hagyományát feldolgozó könyvet. S meginvitálta így az irodalomnak e földhöz kötődő, holt és eleven művelőit, szerelmeseit is, mondván: ünnepeljünk együtt! Á maga ünnepét így az irodalom ünnepévé avatta. A diófára alkalmazható, az emberi világ háláját a legpontosabban kifejező szó: humanista. Katona Béla viszont nemcsak jó humanistának, hanem szorgalmas diógyűjtőnek is bizonyult. Gyűjtötte, szedte, rendszerezte az értékeket. Itt egy elfeledett író, Déri Tibor Archív felvétel Példázat a diófáról
