Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-17 / 220. szám
1994• SZEPTEMBER 17„ SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Emléküket őrzi a szeretet Váradi Jenő, az ősöket rejtő, szépen rendben tartott temetőben Balogft Géza W&wm * í 5ÜÜ $ x>' m ^ Otthon, az ópályi öreg katolikus temetőben kószáltam a nyáron. Egy védett, mifelénk ritka vadvirág után kutattam, amit a szomszéd gyermekek találtak valahol a temetőárokban. Kis idő múltán azonban már el is feledkeztem a virágról. Néztem a kereszteket, az ismerős, és ismeretlen neveket, s nem sokára azon kaptam magam, jó ideje már egy rég letűnt világban járok. Egy, már csak az emlékeimben élő világban. így, e különös, borongós hangulatban léptem át egy keskeny, térdig érő árkot, és a zsidótemetőben találtam magam. A vén, már lezárt katolikus sírkertben is nagyon régen jártam, ám a zsidótemetőben csak a messzi gyermekkorban. Semmit sem változott. Csak a repedések kúsztak odébb a mohos köveken, s persze a gránitba vésett betűk lettek halványabbak. Vajon mit takarhatnak e számunkra ismeretlen jelek? — tűnődtem ott, fenn a temetődombon, amikor megakadt a szemem egy kis, alacsony sírköven. A nyugati oldalán héber, a keletin pedig magyar felirat: Weisz Ábrahám, élt 67 é- vet. Meghalt 1880. november 17-én. Vajon ki lehetett Weisz Ábrahám? — néztem a földbe süppedt követ. S vajon kik nyugodhatnak a szomszédságában, vajon miképpen éltek ők, nagyapáim, nagyanyáim falubelijei? Ki adhatna feletet erre? Váradi Jenő, az egykori ópályi zsidóközösség utolsónak itt maradt tagja egészen biztos. Elköltözött már ugyan ő is innen, azért nem nehéz megtalálni. A szomszédos Mátészalkán telepedett le, s alig múlik el nap, hogy ki ne motorozna a szülőfalujába. De vajon szívesen emlékezik-e majd, hajlandó-e a múltról beszélgetni? —, állok meg az autóval a pályi községháza előtt, s ballagok át a kövesúton a másik oldalra, hogy faggatóra fogjam az egyedül maradt Váradi Jenőt. Régi iskolatársaim, Váradi Gabi, Sanyi, s Borika apját majd harminc éve láttam utoljára, a beszélgetés azonban oly fesztelenül indul, mintha csak tegnapelőtt találkoztunk volna. — Az én apám is első világháborús rokkant volt, akárcsak a nagyapja, Balogh Feri bátyám — lép ki a nemrég áttelepített rózsabokrok közül, s hogy látja, milyen érdeklődve nézek szét a gyümölcsfákkal teleültetett portán, így folytatja: — Nem is gondolta igaz, hogy nekem ilyen szép kertem lehet? Ne szégyenkezzen, hiszen nem emlékezhet rá, de az én apai felmenőim, ameddig csak követni tudtam őket a régi iratokban, mind földművesek, parasztok voltak. Apám például tizenhét holdon gazdálkodott, neki is, mint a legtöbb pályi gazdának, majd minden dűlőben volt egy kis darabka földje. — Mennyire volt ez jellemző a pályi zsidóságra? — Nem voltunk egyedül a földműveléssel. Ha így, hirtelen visszagondolok rá, legalább nat-hét családról tudok, igaz, voltak köztük olyanok is, akik több száz A faluban nemrég avatták fel a második világégés áldozatainak emlékművét Harasztosi Pál felvételei holdat bírtak. De ők már nem igen tartoztak közénk, a két fiúkat, hiába voltak iskolatársaim, úrfinak kellett szólítani. István úrfi, Lajos úrfi volt a megszólításuk. Háborogtam is a falubeli parasztfiúkkal, Tarr Józsival, Bartha Pistával, meg a többiekkel épp eleget emiatt, de apám leintett minket. Bármilyen furcsa, Ópályi, ez a kis Kraszna parti falucska valóságos iskolaváros volt a két világháború között. Jöttek az itteni felekezeti iskolába nemcsak Szat- márból, s a Nyírből a zsidó gyermekek, de még a messzi Kárpátaljáról, s a Felvidékről is. Volt olyan év, hogy háromszáznál is többen tanulmányozták a Talmudot Weiszberger Izrael irányításával. Az iskola a mai nagybolt helyén állt, s a lányos apák versengtek azokért a vőjelöltekért, akik itt végeztek. Mert itt nem csupán a tudományokból készítették fel őket, de tisztességre is nevelték valamennyiőjüket. — Sosem zördültek össze az itt születettekkel? — Itt, Pályiban...? — néz ránk megütközve Váradi Jenő. — Elmondok maguknak egy példát. Amikor fel kellett tűznünk a sárga csillagot, a helyi görög katolikus pap, Thurzán Pál, aki addig nem különösebben barátkozott velünk, nap mint nap karonfogva sétált a rabbinkkal fel s alá a főutcán. így tiltakozott a megalázó rendelet miatt. Megmenteni persze ő sem tudott senkit, de legalább jelezte a hatóságoknak, hogy a kisemberek között nem létezik gyűlölet. Nemcsak a házigazdánk, de a szomszédok is egyöntetűen állítják, a két közösség tökéletes harmóniában élt egymás mellett. A messziről jött iskolások például a helyi parasztgazdáknál kaptak kvártélyt, s a krumplit, a húst, a paszulyt, a tejet is tőlük szerezte be a Talmudot tanító iskola konyhája. Emellett persze a helyi zsidó közösség tagjai szekerekkel járták a környéket élelmet gyűjtve, s a reformátusok, a katolikusok ugyanúgy adakoztak, mintha csak a saját fiaiknak gyűjtöttek volna. Pályiban mintegy húsz zsidó család élt, negyvennégyben koncentrációs táborokba hurcolták őket is, ahonnan csak nagyon kevesen tértek vissza. Nem sok hiányzott, hogy odamaradjon Váradi Jenő is. Igaz, ő nem Auschwitzban sínylődött, hanem kicsit keletebbre, a Szovjetunióban. Negyvennégy tavaszán péksegéd volt Pesten, mikor megkapta a SAS-behívót. — Tulajdonképpen akkor már így próbáltak bennünket megmenteni a koncentrációs táborok poklától..., szóval bevonultam munkaszolgálatosnak — emlékezik. — De nem sokáig ástam az árkot, mert egykettőre fogságba estünk. No, gondoltuk, nemsokára mehetünk haza. Mekkorát tévedtünk! Majd csak valamikor negyvenhétben kerültünk haza. Megkérdeztük persze, hogy bennünket miért nem engednek. Ha mi magukkal kivételezünk, akkor a magyarokban felébresztjük az antiszemitizmust, ez volt a válasz. — A Váradi-Weisz családból hányán pusztultak el negyvennégyben-negyvenöt- venben? — Rajtam, s az öcsémén kívül mindenki. Még apámat is, aki első világháborús kitüntetett katona volt, elvitték, s a nyolcvankét esztendős nagyanyámat is, aki messze földön híres csontkovács volt, s nyugodtan mondhatom, mindenki tisztelte, szerette. Az ő férjének a nagyapja, így az én ükapám volt Weisz Ábrahám, akinek megtalálta a sírját a nyáron. — Mennyien jöttek haza az elhurcoltak- ból? — Húszonketten. Ma pedig egyedül vagyok, s már én is csak félig pályi, hiszen Mátészalkán élünk. — Hová lettek a többiek? — Szétszóródtunk. Ki Amerikába, ki Izraelbe..., ötvenhatig nagyjából még együtt voltunk, de akkor szedte mindenki a sátorfáját. Már az én gyermekeim közül is az egyik Kanadában, a másik Pesten, a harmadik pedig..., Sándor a temetőben. Az asztalon szőlő, körte, meg aranyfényű, saját termésű bor, s azt kérdem halkan: — Jenő bácsit mi tartotta itthon, Szat- márban? Sokáig nem szól semmit, majd kézen fog, s kivezet bennünket a hátsó udvarba. Egy nagy, kiszáradt akácfára mutat, melyen hatalmas gólyafészek. — Már elrepültek, de az öregek az idén is felneveltek bárom fiókát. Mióta az eszemet tudom, mindig itt költenek... Mit gondolnak, őket mi hozza vissza mindig? A KM VENDÉGE Konok, ős nem legyint Szőke Judit S5 £ IHM 88» Nem minden konok ember Krámor, de minden Krámor konok— talán kicsit furcsa első hallásra a kifacsart mondás, de hogy van valóságtartalma, az hamarosan kiderül. Dr. Krámor Katalin általános szakorvos, vállalkozó háziorvos Tiszalökön. Éppen húsz évvel ezelőtt az oszág egy távoli pontján, miközben a gyerekei játszottak, odakuporodott melléjük újsággal a kezében. Ahogy lapozgatta, hajtogatta, figyelmes lett egy hirdetésre, mely arról szólt, hogy Tiszalökön körzeti orvost keresnek. Holott életében soha nem járt erre, tanulmányaiból azért arra halványan emlékezett, hogy itt van vízi erőmű. Ahol pedig vízi erőmű, ott munkahely (mármint a mérnök férjnek) — villant át az agyán, nem sokat teketóriáztak, azonnal meg is hányták-vetették az ötletet. Telitalálat volt. Mindkettejüket jószívvel fogadták. Nekik is tetszett a környék, szimpatikusak voltak az emberek, megfelelőek a feltételek, miért is ne telepedtek volna le? Itt ragadtak. Ennek tehát immár éppen két évtizede. S Katalin doktornő része lett a településnek, az meg az ő és családja életének. Praxisa kiterjedt, s a megbecsültség, az őt övező tisztelet nemcsak az orvosnak szól, hanem Krámor Katalinnak, a közéleti személyiségnek, aki részt vesz minden megmozdulásban, akinek szívügye a szakmája, s családja mellett a szűkebb pátria. És ez nagyon fontos annak a szakembernek, akinek a betegei az utcán is ismerősei, már majdnem barátai. Pályázatokon szerzett és szerez berendezéseket, eszközöket, s a számítógépet partnerül fogadta, hogy több idő juthasson a páciensekre. Ahogy őszinte szemmel, szavakkal vallja, számára a gyógyítás több mint kezelés. Jobban is szereti a gondozás fogalmát, hiszen a háziorvos inkább házibarát, vagy méginkább lelki atya, néha siratófal... Minden esetben végighallgatja a nekiszánt problémákat, legyenek azok bármilyen természetűek. Úgy tapasztalja, bizonytalanná váltak az emberek, s igényelnek valakit, aki előtt, ha történetesen levetkőznek, a gondjaikat is levethessék (elmondhassák őszintén, hogy ez a gyógyszer most bizony drága lesz). Legalább arra a kis időre. Kedvesen emleget egy nénit, aki a menyére panaszkodva fogalmazta meg ezt a gondolatkört mély bölcsességgel és tömören, mondván: fogd a bugyrodat, lányom, menj ki vele a piacra, s add oda valakinek... A doktornő vevő ezen a piacon, de elad példabeszédeket, vigasztalást. De teheti is, mert családi élete kiegyensúlyozott, munkabírása jó, stressztűrő képessége átlagon felüli — ezen tulajdonságok nélkül nem is igen lehet ezen a pályán megmaradni. Az empátiát és a tapintatot meg csak részben tartja veleszületettnek. Tanítani is kellene azoknak, akik emberekkel vannak napi kontaktusban. Katalin doktornő az átlagtól eltérő módon került a pályára. Mindenki humán foglalkozásra szánta. Mások évekig tudatosan készülnek az orvosi hivatásra, addig ő... Negyedikes gimnazista korában gondolt egy nagyot, hogy valami mást szeretne tanulni, mint addig. S döntött: orvos lesz. Konok kitartással felkészült, s végig is csinálta a kemény egyetemi éveket. De humán Dr. Krámor Katalin érdeklődését megőrizte. Konok 2, azaz Péter fia a pécsi egyetem közgazdasági szakát választotta, mert kinézte magának azt az egyedülállóan korszerű, sok tanulást, de nagy lehetőségeket magában rejtő képzési szisztémát. Nagyobbik lánya építészmérnök hallgató, aki besétált az egyetemre. Konok 3, a kisebbik lánya, Gyulán egészségügyi főiskolás, akit hiába próbáltak másfelé terelgetni, érvelve, hogy két felsőfokú nyelvvizsgával, ugyebár... A doktornő élete megbízatásokról és szolgálatról szól, mert mi más az, ha valaki nem legyintésre termett. Le- gyinteni ugyanis nem lehet úgy, hogy közben az ember, sóhajokat hallgat, vagy vérnyomást mér. Csak akkor, ha a kéz, a szív és az ész elfoglalt, akkor teremnek hasznos dolgok, alkotó életek. Szóval ilyen konokfélék. Balázs Attila felvétele
