Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-17 / 220. szám
12 Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Andre Szabó művei Várrom zéttöredezett perspektívák, ^ olykor mikroszkopikus látás- i b mód, összekuszálódott világ. KJ Andre Szabó (itthon Szabó Endre) munkái gondolkodásra késztetnek. Robbanás Némelyik műve akár egy rejtvény, amelyre nekünk kell válaszolni. A művész 1923-ban született Zajtán, felsőfokú tanulmányait a budapesti iparművészeti főiskolán végezte. 1956 tragikus eseményei után vándorolt el, Belgiumban telepedett le. Szarajevó Q. Elek Emil reprodukciói Rendkívül termékeny alkotó, művészete is szerteágazó. Életmű darabjai számos múzeumban, képtárban megtalálhatóak: így a Magyar Nemzeti Galériában is. A nyíregyházi Korona Szálló egyik termében mostanában helyezték el az egyik hatalmas, Krúdy-ihletésű munkáját. Agytágítás A gesztenyék álma 'Vi Balta László Nagy Tamás felvétele Már ilyen az ember természete: szeret elmeditálni az évszakok változásán. Az idő múlása óhatatlanul visszatekintésre, felmérésre késztet, s ha látjuk: ismét itt a tél, a tavasz — ez azt jelenti, újra elérkeztünk egy határkőhöz, amelynél meg kell állni, hátra és előre pillantani. Csakhogy ebben az évben olyan rohamos egymásutánban követték egymást az események, hogy észre sem vettem a természet örök körforgását, és az ősz beköszöntésére is csak akkor ébredtem rá, mikor az unokám egyszer, az iskolából hazajövet, egy teli zseb gesztenyét borított ki az asztalra. Ettől a pillanattól kezdve magam is vártam az alkalmat, mikor időt szakíthatok egy nagyobb sétára, és csendben figyelhetem az ősznek ezt a különös szertartását: a fényes vadgesztenyék szomorkás, monoton koppanását a földön. Az alkalom azonban egyre késett, s pár nap múlva úgy gondoltam, hogy most már valamivel lejjebb adom, s a városkörnyéki kóborlás helyett lakóhelyemnek azon az utcáján jártam egyet, amelynek két sor öreg bokrétafája egy kisebb gesztenyéserdővel is felér. Fiatal koromban sokszor akadt erre dolgom így ősszel, ámde az akkori impressziókat most itt hiába keresném. Nem csupán azért, mert az egykori hangulatos kis családi otthonok helyén (mennyire sajnálom őket!) kietlen panelházak mere- deznek. A gesztenyék őszi koppanásának süket, annak a legkisebb reménye nélkül, hogy csak egy is a talajba jut, csak egy is kihajt tavasszal, csak egy is ilyen erős gyökerű daliát nevel, mint az itt sorjázó vad- gesztenyék. Mindegy: a fákban él az örök parancs. zenéje is más lett — s csak egy kis gondolkodás után jöttem rá, hogy miért. Azóta leaszfaltozták az utcát, s kemény felületén most nem tompa puffanások hallatszanak; a gesztenyehullás olyan, mint a pergődob éles hangú szólózása. Nézem az aszfaltra záporzó barna göm- böcskéket, és valami furcsa együttérzés ébredezik bennem. Borongva szemlélgetem a sokat látott, vastag törzsű fákat, amint az életfakasztó, meleg föld helyett erre az érzéketlen, merev rétegre hullatják terméDe vajon tudják-e, hogy hiába erőlködnek? Talán tudják is (hisz közismert már, hogy a növények is kifejtenek szellemi tevékenységet), talán tudják is, de itt is érvényes az élővilág szép jelszava, a „dum spiro — spero”. És most, mikor a fák már lassan a lombjaiktól is búcsúzni kezdenek, mikor már fölkészültek a hosszú téli pihenőre — talán álmot is látnak. Álmukban egy-egy gesztenye kalandos útra indul. Valami dupla- kerekű dömper gumiabroncsai közé szorul — s csak ott esik ki, ahol már várja valami jó puha mezei föld. Vagy kivár egy kisfiút, olyat, mint az unokám, aki szereti zsebrerakni a kis fényes jószágokat, azután lassan itt-ott el- hullajtja őket... S az öreg fák álmaiban ezekből az elcsavargott gesztenyékből mezők közepén uralkodó óriás lesz, különleges példány, amely gyorsan túlnövi az anyafát, minden arra járót csodálatba ejt törzsének vastagságával, buja lombozatának csodálatos arányaival. Talán ezt a nem mindennapi gesztenyeegyéniséget látják az én városi bokrétafáim most, őszi szendergésük közben, míg dobpergésszerű hanggal záporzik róluk a termés. Gesztenyék, jó reménységet! Száz éve született Jean Renoir „A világ legnagyobb filmrendezője francia, úgy hívják, hogy Jean Renoir” — jelentette ki Chaplin, Orson Welles és Francois Truffaut. „Persze csak akkor lehet őt megérteni, ha mind a negyven filmjét láttuk” — fűzte hozzá Truffaut. A száz évvel ezelőtt, 1894. szeptember 15-én Párizsban született Jean Auguste Renoir impresszionista festő három gyermeke közül a második volt. Fejlődését nagyban befolyásolta, hogy művészcsaládban töltötte ifjúságát. Édesapjának legutolsó modellje, egy színésznő, Catherine Heuschling tanácsolta az eredetileg keramikusnak készülő Jeannak, hogy filmrendező legyen. Első feltűnést keltő filmje a Zola-regény alapján 1926-ban készült „Nana” volt. Kulcsműnek számít az 1934-ben forgatott „Toni,” egy vendégmunkás drámája. Luchino Visconti, aki akkoriban rendező- asszisztens volt, Renoirban az olasz neorealizmus atyját látta. „Azt akartuk elérni, hogy a publikum azt higgye, egy láthatatlan kamera lefilmez egy konfliktust, anélkül, hogy a szereplők észrevennék” — írta Renoir 1976-ban, amikor a Tónit újra műsorra tűzték. Nem tartozott egy párthoz sem, de a „Lange úr bűne” című filmben (1935) élesen támadta a kizsákmányoló kapitalizmust. A háború előtti filmjei közül mestermunkának számít az 1938-ban forgatott „Állat az emberben,” amelynek főszerepeit Jean Gabin, Simone Simon és Fernand Le- doux játszotta. 1958-ban egy brüsszeli nemzetközi zsűri a valaha forgatott tizenkét legjobb film közé sorolta Renoir háborúellenes filmjét, a „Nagy ábránd”-ot, amelynek fontosabb szerepeit Erich von Stroheim, Jean Gabin és Pierre Fresnay játszotta. Ebben a filmben Renoir leleplezi a háborút, amely arra kényszeríti az embereket, hogy feladják magasabb rendű céljaikat az úgynevezett nemzeti lojalitás miatt. „A világ minden demokratikus emberének látnia kellene ezt a filmet” — kommentálta annak idején az akkori amerikai elnök Franklin D. Roosevelt. Renoir 1941-től kezdve az Egyesült Államokban élt. Egyik utolsó jelentős munkája az 1954-ben bemutatott „Mulató a Montmartre-on,” amely a híres párizsi szórakozónegyed életét elemzi. 1970-ben metsző öngúnnyal így foglalta össze munkásságát: „Megelégedtem azzal, hogy szemfényvesztő legyek, mert másra nem voltam képes.” A magát szemfényvesztőnek gúnyoló Jean Renoir 84 éves korában halt meg 1979. február 12-én Beverly Hillsben. A „poetikus realizmus mesterének” 100. születésnapjáról Párizsban, New Yorkban, Velencében és Moszkvában ünnepélyesen emlékeznek meg, Montpellier-ben szeptember 15-19-ig nemzetközi konferenciát rendeznek műveiről. HUZRIK ANNA: Két műalkotás története Tamás fest A terasz kövére csüccsen le. Hosszú kamaszlábai útban vannak, ezért megpróbálja törökülésbe maga alá húzni. Nem igazán boldogul vele, úgyhogy kezeivel segít. Megfogja bokáját, és egyszerűen behajtogatja előbb a bal, majd a jobb lábát. Úgy bánik velük, mint különleges eszközökkel, melyekre időnként elengedhetetlenül szüksége van. Komótosan veszi ölébe a nagy rajztáblát. Rajzlapot helyez rá és rögzíti mind a négy sarkát. Keze ügyébe helyezi a festékeket, ecseteket és a vízzel telt edényt. Nézi a sarokba beállított csendéletet. Barna, hasas köcsögben három labdaszerű virág. Az egyik majdnem fehér, a másik sötétlila, a harmadik pedig egy különös lilás-rózsaszínű árnyalat. Közöttük jól megnőtt, telitett zöld levelek, a háttér egy kék selyemfüggöny, a köcsög alatt egy vörös terítő. Nézi a csendéletet, s szemgolyójának vibráló, akaratlan mozgását igyekszik megállítani, tekintetét a kompozícióra összpontosítani, hogy hunyorgó látómezejére rávetődjenek a tónusok. A vastagabbik ecsetjét mártja vízbe, és viszi a festék sárga gombjára. Karján apró görcs fut végig, egészen az ecsetig, s szétkenődik két- három színen. Újra kezdi: most sikerül, felvázolja a köcsögöt, majd a viráglabdákat. És Tamás fest. Dacára a meg-megvonag- ló végtagoknak, az akaratlan fejmozdulatoknak, s a szembogár homályos látomásainak. Húzza ecsetjét a papíron. Keni, keni önfeledten a színeket, nyelve kibújik a szája sarkában, mint kisgyermekkorában, amikor először tett két kockát egymásra. Ujjperecéi kifehérednek az erősködéstől, homlokán gyöngyök születnek. Szinte látom hogyan töpörödik össze egészen apróra, hogyan tapintja ki a formákat, hogyan bújik be a szirmok közé, szívja be illatukat, s fest le mindent mit lát, amit érez. Tamás fest. Fest és boldog. Egy órára megfeledkezhet fogyatékosságáról, fájdalmakról, konduktorokról, orvosokról... Az alkotótáborban készült munkákból kiállítás kerekedett a tanévnyitóra. Sete-suta képek, szőttesek, origamik. A kedves vendégek megtekintik a műveket. Őszülő halántékú elegáns úr sétál hátratett kezekkel. Arcán langyos protokollmosoly, agyában „unom már” gondolat. Tekintete érintés nélkül siklik el Tamás képe fölött, pedig az ragyog, ragyog mint egy Mária- üveg. A fotó — Mutassam meg a mellem is? — Na végre, megjött az eszed! Barokk háttér előtt, lámpák és reflektorok kereszttüzében ült, egy antiknak tetsző pompázatos kereveten. A barna és arany háttér, a meleg fények kiemelték a ruha ekrű színét. Szigorúan, állig felgombolt öltözetét lágy csipkék, habos fodrok tették romantikussá, még kézfejére is
