Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-17 / 220. szám
1994■ SZEPTEMBER 17., SZOMBAT Csak belépő a szobrászat Horváth Anna beregszászi szobrász: emberség, magyarság, művészet Kovács Elemér Augusztus végéig tekinthették meg az érdeklődők a 18. nemzetközi éremművészeti és kisplasztikái alkotótelep zárókiállítását, Horváth Anna A szerző felvételei melynek Nyíregyházán a városi galéria adott otthont. Az alkotótelep egyik vendége volt Horváth Anna beregszászi szobrász. Akik ismerik, tudják, hogy Horváth Anna sorsa teljesen összefonódott a városéval... — Szerintem ez természetes dolog, hisz a háború befejezése óta megszakítás nélkül itt élek. És immár a hetvenediket taposom. Először vasúti alkalmazottként, majd a téglagyár csempeműhelyének munkásaként aztán vezetőjeként, színházi díszlettervezőként, kereskedelmi vállalat dekoratőreként dolgoztam. De közben voltam belsőépítész, vezettem a fiatalok művészeti stúdióját. No és természetesen szobrászkodtam. így utólag még inkább látom, hogy a szobrászat csak belépő az emberi közösségekhez. A városból is elsősorban az itt élő emberek a fontosak számomra. Bevallom, nagyon jólesik, hogy ha kint járok, hol egyik, hol egy másik kéz megsimogatja a vállamat. Hogy érzem, gyöngéden büszkék rám, vagy előfordul az is, hogy fensőségesen lekezelnek. Ezért — néhány alkotótáborban eltöltött hetet leszámítva — nem is vágytam, nem is mentem sehová. Mert hiába állnék Párizs főterén a gyönyörű klasszicista épületek előtt, ha nem akadna olyan ismerős, aki rám köszönjön. □ Művészi fejlődése szempontjából sem érezte szükségességét, hogy világot lásson? — Valójában nem láttam Firenzét, nem voltam Miamiban, de jöttek már mindkét helyről hozzám. Csoóri mondja egy helyütt, hogy igazán az tud utazni, aki le tudja életét élni egy szobában. Tele a lakás könyvekkel. Mondom, nem jártam ott, de emlékezetből könnyűszerrel lerajzolom a velencei dózsepalota vagy a reimsi székes- egyház főbejáratát, s tudom pontosan azt is, hogy a sokféle barokk közül számomra miért a cseh a legszebb. □ Tehát igazán nem sajnálja, hogy nem utazhatta be Európát? — Miért szaladgáltam volna Európában? Csak azért, hogy megnézzem, nekem ott mi hiányzik? Nem én utaztam a világban, a világ jött el hozzám. Sokat beszélünk a nehéz gazdasági helyzetről, ám én azt hiszem, hogy saját meg nem valósult vágyaink fantomja gyötör minket leginkább. Pedig — s ezt nem egy aszkéta bölcselőtől tanultam — nem azt kell megtanulnunk, mire vágyunk, hanem elsősorban azt, hogy mit nélkülözhetünk, miért nem kell megfeszülnünk. Ha megtanulom, hogy miről mondjak le minek a fejében, és mit ne adjak oda magamtól — amire szükségem van —, s azzal beérem, akár boldog ember is lehetek. Nem politikai pártokra és szituációkra kell hogy figyeljünk, hanem elsősorban önmagunkra. Saját belső törvényeinket kell megteremteni. Nekem mindig önmagámmal volt a legtöbb bajom. □ Elégedett tehát? — Az életem során mindig többet kaptam, mint megérdemeltem. A jóból is, a rosszból is. A jónak sokáig tudok örülni, a rosszat gyorsan felejtem, hogy ne termeljen a szervezetem mérget. Persze értenem kell, hogy miért jön a keserűség, a panasz, a békétlenség... Eléggé puritán módon élek, de nem minden élvezet nélkül. Az élvezet éppen abban van, hogy tudok időt, energiát megtakarítani a munkára, barátokra. Miközben reggelizem, már fő az ebédem.. □ A munkát említette... — Igen. Mindig is kíváncsi voltam önmagámra, hogy képességeimből mennyire futja. Bár sohasem lettem hűtlen az agyaghoz, ezenkívül annyi mindenfélével kísérleteztem. Éremművészet, grafika, festészet. Hogy csak a legjellemzőbbeket soroljam. A sóstói alkotótelepen például az Európában igen ritka technológiával, a középkorban kialakult viaszveszejtéses bronzöntéssel kísérleteztem. Micsoda élmény: hetvenéves koromra megtanultam viaszba mintázni. □ Jön az ősz, a tél. — Nem zavar. Tavaly például az egyik általános iskolában művészettörténetre tanítottam a kis nebulókat. Nem igazi művészettörténetet, hanem művelődéstörténetet. Megpróbáljuk a gyerekekkel együtt végigkísérni ezt a folyamatot, hogy az emberiség az őskortól napjainkig miként vált alkalmassá arra, hogy létrehozza a saját világát. S ami számomra még izgalmasabb feladat, miként lehet a gyerekeket úgy nevelni, hogy ne csak a civilizációs eszközök mechanikus fogyasztóivá, hanem a generációk ezrei által megteremtett kultúra fogyasztóivá is váljanak. Hogy saját gyökereiket, hagyományaikat értékeljék, felismerjék, megőrizzék. A barlángrajzokkal kezdjük, s a különböző stíluskorszakokon át eljutunk Beregszász stílusjegyeket őrző épületéig. Nem kevésbé érdekes egy szakma (kovács, asztalos, cipészmesterség stb.) fejlődésének a végigkövetése. Nagyon egyszerű módszerrel dolgozom. Állok a táblánál, rajzolok, s közben mindenféléről mesélek. A tanulók előtt rajztömb, s olykorolykor egy-egy rajzhoz két-három szavas magyarázatot írunk. □ Mostanában sokan elhagyták, elhagyják ezt a várost... — Mindig is azt vallottam, hogy további sorsunk alakulása elsősorban rajtunk múlik. Nem is a mindennapi betevő jelenthet majd gondot, hanem hogy sikerül-e nemzeti létünkben megmaradni. Ez pedig szerintem elsősorban attól függ, menynyire ismerik fel a kárpátaljai magyarok saját értékeiket, menynyire tudatosul bennük, hogy ezeknek az értékeknek az ápolásáért, a gyarapodásáért érdemes itt maradni. Egyúttal annak is rögződnie kell az elmékben, hogy a fennmaradáshoz éppen ezeknek az értékeknek a gyarapítása a leginkább célravezető út. És nem a hangoskodás, a hazafias érzelmek állandó fennen hangoztatása, annak görcsös bizonyga- tása, hogy „ki a magyarabb magyar”. Emberség, magyarság, művészet valamint lokálpatriotizmus számomra egymást kiegészítő, egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Tánc ráborult egy hímzett kézelő, dúsan redőzött szoknyája alól pedig alig kandikált ki cipője orra. Haját laza hullámokban tűzték fel, arcára természetesnek ható, halvány smink került. Ha valaki megkérdezi, hogy mit kell reklámoznia, nem is tudta volna. A ruhát, a pamlagot, netán egy parfümöt, esetleg hajfestéket akarnak többet eladni... Nem érdekelte. Valahogy az utóbbi időben nem tudta követni az eseményeket, szétestek gondolatai. — A balt szeretném! — Nekem teljesen mindegy. Lassan kezdi el kigombolni a ruhát... A sűrű sorban felvarrt üveggyöngygombok olvasóként görögtek ujjai között. Érintésére, mintha varázsütésre tennék, nyíltak szét, s tették minden szem prédájává, előbb a törékeny nyakat, majd a kulcscsont finom vonalát és nyitott rést a két mell halmai között. Felnyúlt, lazán átbuktatta bal vállán a ruhát, s az mint szilaj szánkó ha átjutott a hegytetőn, lecsusszant egészen a könyökhajlatig, szemérmetlenül felfedve a bal mellet. A jobb oldali rejtve maradt, elbújva csipkebodrok közé, de a bal az kitárulkozott, teljes anyaszült valójában mutatta meg magát. A sötét mellbimbó langyos nedveivel telten bukkant elő, aztán úgy döntött, mégiscsak szégyellnie illene magát, megpróbált összehúzódni, megkeményedett és dacos-piszén meredt a világba. Tudta, hogy szép. Büszke is volt rá. Alányúlt, ujjaival megsimította, enyhén megemelte és lenézett rá. Duzzadt ajkai egy fájdalmas, önmagába forduló mosollyal húzódtak szét picit, zöld szemeit pedig köd vonta be... — Ennyi! — kurjantott elégedetten a fotós. Érezte, hogy jól sikerültek a felvételek, hogy remekművek születtek, arra csak akkor jött rá, amikor előhívta őket. — Régóta modell ez a csaj, de ilyen jó még sosem volt — dörzsölte össze kezeit. A legjobb magazinhoz vitte el a képeket, és meg sem lepődött igazán, hogy az egész sorozatot megvették. A következő szám már a címoldalon hozta le az egyik fotót. Ám amikor a lap a strandokra került, a modell már a műtőasztalon aludt. Testét lepel takarta, csak bal melle és annak környéke maradt szabadon. Körötte gépek sziszegtek, monitorok viliództak, s zöldbe burkolt alakok sürögtek. Egyikük megszólalt: — Amputációhoz felkészülni! 13 MÚZSA Töredékek Nagy István Attila: A csoda szomjúsága Üldögélsz a töltés oldalában: előtted a mozdulatlan folyó, amely azonban halad, öntudatlanul, élettel gazdagon. Nézed a folyót, a múltra gondolsz, messzi városokra, ahol fiatal lányok lábait simogatja a víz, amikor belelépnek, hogy messzebb, a jövő felé vessenek vágyakozó pillantást. Szép arcukat elviszi a folyó, s most formát kap a széttörött álom, amint behunyod a szemed, hogy a kép rád találjon. Kihajt bennünk az elvágyódás, nem csupán a csoda szomjúsága, s itt a töltés oldalában üldögélünk a jövőre várva. Kállai János: (dallam-töredék) kicsi bárányom számban tartalak melengetlek könnyed szárítgatom almot terítek majd alád ne fázz lefektetlek mellém fekete hajnalon ne rúgd lábacskáddal sajgó szemeimet láthassalak a vak sötétben is sárga szalaggal ékítem nyakadat aranyeső lesz és kikerics szeretlek akárhogy dadogom elrejtem neved bundád bokraiba titkomat megőrzik hajlongó füvek játszottam én vesző amíg lehetett a biztos embert óvó pásztorodat vágyom tarts meg bojtárnak legalább alább ne hullassam szétporló magamat
