Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-10 / 214. szám
12 TÁRLAT Rajztanárok műveiből Vincze Sándor: Miskolc-Tapolcai sétány A z új tanév kezdetével benépesültek az iskolák, s a katedrák főszereplőivé ismét a tanítók-tanárok váltak. Közöttük is különleges helyzetűeknek tekinthetők azúgynevezett készségtárgyak — többek között a rajz — oktatói, akik — ez valójában a stúdiumok speciális jellegéből fakad — az alapismeretek, készségek, jártasságok átadásán és kialakításán túl mindig töDévényi Sarolta: Fák (tűzzománc) rekszenek valamiféle művészi plusszal is megajándékozni nebulóikat. Megyénk rajz szakos tanárai közül jó páran rendszeresen, már-már második hivatásként űzik a festő, grafikus, tűzzománc- és kerámiakészítő, szobrász mesterséget. Alkotásaikkal egyéni és kollektív kiállításokon egyaránt a nagyközönség nyilvánossága elé lépnek; vállalják a szakmai megméretést éppúgy, mint a művészetkedvelő laikusok elismerését, bírálatait. Lapunkban a rajztanárok ez évi tárlatának anyagából korábban már bemutattunk néhányat. Ez alkalommal a sort újabb, figyelmet érdemlő reprodukcióval folytatjuk. Fodor Ilda: Csiga I-II. Harasztosi Pál reprodukciói lapis lazuli — valamint elefántcsont, tek- nőchéj, gyöngyház, kagyló, szaru. A változatos alakú dobozkákat bibliai, mitológiai történetek, rokokó jelenetek díszítik a kor stílusának megfelelően. Több közülük jelzett: francia, osztrák, magyar mester munkája. A gyűjtemény ezen részét útiórák egészítik ki. Egy, valószínűleg francia készítésű asztal mellett a 19. század első felének kedvelt bútorai — írószekrény, női íróasztal, fiókos szekrény, asztal, székek — mind magyar asztalos munkái. A 19. század végén, a 20. század elején készültek a gyűjtemény középázsiai, kaukázusi és iráni keleti szőnyegei. Huszonhét elefántcsontra festett miniatűr női és férfi képmás képviseli ezt a múlt század elején kedvelt műfajt. A legkorábbiak 1777-ben készültek, a 19. századiak közül több Moritz Daffingemek, Kari Agrico- lának, Robert Theernek, Kraus Wenzelnek, koruk legjelentősebb és legkedveltebb festőinek alkotása. Az olajfestmények között Mészöly Géza, Paál László, Böhm Pál munkái mellett a 16-17. századi spanyol Orrento Pedronak, valamint a flamand Melchior de Honde- coeternek egy-egy festménye található. Az adományozó életében még egy kiállítás idejére sem vált meg szeretett tárgyaitól, így Szentpéteri József munkáin kívül nem láthatta őket a közönség. Végakaratának megfelelően most október végéig a debreceni Déri Múzeumban mutatják be gazdag gyűjteményét. Szegedi Ötvös Márton debreceni ötvös talpas pohara, XVII. sz. eleje és „Gyapjas” pohár, Cimbalmos István kolozsvári ötvös munkája Szomolányi Elemér debreceni származású gyűjtő 1992-ben a Déri Múzeumnak adományozta 233 darabot számláló iparművészeti és képzőművészeti gyűjteményét. Szomolányi gyermekkorát töltötte Debrecenben, ahol szívesen látogatta a város múzeumait. A Déri-gyűjtemény gazdagsága ébresztette fel érdeklődését a műtárgyak iránt. Ekkor határozta el, hogy ő is muzeális tárgyakat fog gyűjteni. A gyűjtemény legjelentősebb egységét a német és magyar ötvöstárgyak alkotják. A jellegzetes kupák mellett különféle serlegek, poharak, ékszertálkák képviselik a 17- 18. század legelterjedtebb formáit. A 18- 19. századi gyertyatartók, cukordobo- zok szintén a mindennapi élet használati tárgyai voltak. A zömmel augsburgi ké- szítésűek mellett nürnbergi, danzigi, heidel- bergi, salzburgi, königsbergi, ulmi, zürichi, bécsi munkák is szerepelnek. Töbh magyar ötvösközpont termékét is megtaláljuk köztük. Trencsényi, pozsonyi, kolozsvári, marosvásárhelyi mesterek mellett kiemelkedik a besztercebányai Wigl Bertalan, a nagyszebeni Weinhold Johannes Georgius neve. A legjelentősebb tárgy az a talpas pohár, amely a református egyházközségek legféltettebb nemesfém tárgyának egyik alaptípusa, mint az úrvacsoraosztás legfontosabb tárgya. A Szomolányi gyűjtemény pohara a 17. század első felében élt legnagyobb debreceni mester, szegedi Ötvös Márton munkája. Az ő nevéhez fűződik a debreceni ötvösséget reprezentáló, Miniatűrök, 1777 oszlopdíszes kannának a megteremtése. Ugyancsak figyelmet érdemel a 19. század legnagyobb mesterének, Szentpéteri Józsefnek a fedeles serlege és cukordoboza. Külön egységet képez 76 szelence, amely a 18. század kedvelt apró dísztárgya volt. Anyaguk a legkülönfélébb: arany és ezüst mellett porcelán, zománc, féldrágakövek — hegyikristály, vérjáspis, heliotrop, A városnak adományozva A Szomolányi-gyűjtemény féltett kincsei a debreceni Déri Múzeumban KRÚDY GYUIA: Ábrándok Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az éji dal, és Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyári szabadságát egy budai kiskocsmában töltötte, fölemelkedett asztalától: — Ismét az a titokzatos hang — mormogta maga elé, és megindult a hegyoldali utcában fölfelé. Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja hallgatta az éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb része volt Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek voltak, a vénség- től, a régiségtől félig a földbe süllyedtek. A városi hatóság mintha megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak lámpást sem helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy gázláng csupán és annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus árnyékokat vetett az út közepére. A házaggastyánok homályba burkolóztak; mintha több száz esztendős lett volna ez a homály. A keskeny ajtók, földhöz közel lévő ablakok mögött mély csend honolt, és Hollós dr., aki abban az időben éppen középkori tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán visszhangzottak az ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori lovag, aki kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely donj ónban vagy egy rácsos erkélyen, és valami titkos ösztön azt súgta neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is azért énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem bírnak a szí- vecskéj ükkel. Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába. Képzeletében sarkantyú^ kát érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését mérsékelni kell. Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha hirtelen karddá változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van titokzatosságokkal és sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a mogyorófa pálcából, amint középkori levente lett az egyszerű múzeumi segédőrből, meg aztán jólesett ez az ártatlan donquijoteség — hisz néha bizonyos körülmények között mindnyájan Don Quijote vagyunk. Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót, amelynek erkélyéről az éji dal hallatszott, megállóit egy kapumélyedés alatt, és elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha „szerelmét” megpillantja. Vajon mit is fog mondani? — Eddig még sohasem jutott tovább annál a bizonyos kapumélyedésnél, és tíz napon át elhangzott a dal anélkül, hogy Hollós szerelmét megpillantotta volna, vagy csak közelebb is lépett volna az erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden elcsöndesedett, és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De ma minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós csupán rövid ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait rendbe szedje. A dal még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr bátran megindult ház felé, és szemét a földre sütve, mintha csak véletlenül került volna ide, megállott az erkély alatt. A dal elhangzott, és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét hiába leselkedett „szerelme” után. Azért is, mint jól nevelt lovaghoz illik, nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani, előbb a kapu fölött levő házszámot kezdte nagy gondossággal tanulmányozni. De abból a sötétben semmit sem láthatott. Lassan vonta végig tekintetét a régi ház cirádás falán, és szívéig összerezzent, amint hirtelen meg- illantotta az erkélyt és az erkélyen egy fe- ér ruhás nőalakot. A szobában lámpa égett, s annak fénye gyöngén megvilágította az erkélyt. Hollós mit sem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek is kereste volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal volt, bizonyosan üde és fiatal a hölgy, amint a középkori kisasszonyok mind azok voltak, akikért lovagjaik meghaltak. Most megmozdult odafönn a nőalak, és a lámpafény szőke fürtöket világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a liliom. Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A nő ránézett — érezte, Hogy nézi, és várta, hogy megszólaljon odalenn a lovag. De Hollósnak semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit előre elgondolt — a szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a vers is, amelyet pedig számtalanszor Napkelet • A KM hét végi melléklete
