Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-10 / 214. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete Túl a Tiszán nem várnak csodára A szerző felvétele 1994. SZEPTEMBER 10., SZOMBAT Dankó Mihály Reggel nyolc óra. Köd gomolyog a föld felett. A kései nyár mintha szégyellné, úgy takargatja a sárgára aszott fűszálakat, a mocsárrá változtatott holtágat, a leperzselt fűzfaleveleket. Bizony van is miért pironkodnia, két hónapon át nagyon szűkén mérte a nedvességet. Kemény próba elé állítva ezzel az élőlényeket. Ám a természet, mint már oly sokszor most is bebizonyította, legyőzhetetlen. Példát könnyű taíálni erre a timári Tisza- part túlsó oldalán is. Két férfi szénás szekeret pakol, birkanyáj bóklászik a fák közt, a piros csipkebogyó már messziről világít, de a szeder kék gyümölcse is hívogatóan kínálja magát. Hogy mindezt közelről szemügyre vegye valaki, annak át kell jutni a folyón, s ehhez Tóth József révész szolgáltatásait veheti igénybe. — Nézze, szinte áll a víz — mondja a komphoz csapódó habfoszlányra figyelve. — Attól függ minden, megy-e a tiszalöki erőmű vagy sem... Igen, a sokak által tisztelt folyó nagyon megváltozott. Lehetne erről órákat fecsegni, de a vízen élő embernek nem kenyere a panaszkodás. — Balinok rabolnak — folytatja rövid szünet után, a fodrozódó hullámokra mutatva. — Kevesen járnak át a túloldalra, pedig nagy terület tartozik Tímárhoz. Különben három óráig közlekedek, ha addig vissza akar érni... Csörög a lánc, a felhajtó hozzásimul a parthoz. Kikötünk. Talpam azt a földet érinti, amely oly közel, de mégis távol volt tőlem. Sokszor végig pásztázta már szemem, mert csábított a szakadt rész, a hatalmas két fűzfa, az erdős, ligetes táj. Papp Zsolt gulyásnak ez a mindennapok, az éjjel-nappali munkahely. Bár most egész más fába vágta a fejszét. S hogy mennyire igaz rá szó szerint a közmondás, Zsolt és segítője a karám körül kiszáradt nyárfákat termeli ki. Megöregedtek, már a héj is lekopott róluk. A derékba vágott, dőlő facsontvázak mégis úgy kapaszkodnak egymásba, mintha félnének a megsemmisítő zuhanástól. — Elbánt velük az időjárás, a homok. A tehenek sem kímélték — adja meg gondolatban a végtisztességet a nyár matuzsálemeknek, aztán válaszol csak. — Hogyan lettem gulyás? Erre születtem. Szeretem az állatokat, a csendet, a nyugalmat, a magányt. Olyan ez, mint egy óriás templom. Az orgonamuzsikát a fák leveleinek suso- gása szolgáltatja, kórusnak itt vannak a madarak. Oltár a föld, melyre leborulhat az ember pihenni. A kupolát pedig a csillagos ég helyettesíti. A nagy ábrándozásban a valóságról a rengeteg szúnyog és a légy gondoskodik, mely megkeseríti az életünket. Tapasztaltán, megfontoltan beszél, pedig nemrég múlt huszonkét éves. Mint pásztor, jól ismeri az állatok szokásait, könnyen beválna időjósnak is. Hisz tudja, ha a Paszuly-völgy behomályosodik, biztosan eső lesz. Kutyáiról is tisztelettel szól, mert szerinte fontosabbak mint a gulyás. Doktor, Fidi, Rexi korcsok ugyan, de ő tanította be őket, elég egy mozdulat a bottal, máris terelik a jószágot. S amíg a karám körül folyik a munka, a csorda kint legel a Gelinen. Kitart még a zöld fű. Jót tesz neki, hogy itt van közelben a folyó, az éjszakai pára harmatcsepp- jei éltetik a legelőt. Baba László ma az ügyeletes vigyázó. — Nemrég kerültem a szakmába. Azért választottam, hogy kitisztuljon a fejem... — fogad. — Bejártam a világot, láttam ezt-azt, volt autóm, pénzem. Elment minden a kaszinóban. A feleségem elhagyott. Itt van idő elmélkedni, a bibliát tanulmányozni. Családi bánatom és játékszenvedélyem akarom kikúrálni a mezőn. Csend lesz. Botjára támaszkodva elnéz a távolba. Valóban emberformáló hely ez... Lassan a tehenek után indul. Egy erőgép hangos zúgással kapaszkodik fel az úton. Sztankovics János a Tütüke Kft. zetorosa a lekaszált füvet megy rendsodrózni. Néhány mondatra jut csak idő. Jó föld ez, dicséri. Szép termés ígérkezik kukoricából, burgonyából. Tovább indulok. A köd már rég felszállt. Elnézek a Rima-völgy irányába, nem szorult-e meg a levegő, mert már megtanultam, akkor eső lesz. Sok év száj- ról-szájra adott tapasztalata szorul ezekbe a népi bölcsességekbe. A természetben élő emberek mindig is jó megfigyelők voltak. Számukra létfontosságú ismerni a jószágok viselkedését, az időjárás alakulását. Minderről már Bányász József juhásszal beszélgetünk praktikusan berendezett kunyhója előtt. — Ki kellett váltani a vállalkozási engedélyt, de kölcsönt nem kapok egy fillért sem — mérgelődik, mikor megtudja honnan is jöttem. — Százötven juhom és húsz kecském van. Az utóbbiak azért, mert ezek a mekegősök, a semmiből is megélnek, s melegbe is „kiviszik” a birkákat legelni. A családom bent él a faluban, de én kint vagyok az állatokkal Szent György naptól Szent Mihályig éjjel, nappal. Legfeljebb a fiaim váltanak fel néha. Közvetlen az erdős parton legeltetek. Reggel, este fejem a birkákat, míg megfizették, haza hordtam a Tiszán át a tejet. Most inkább gomolyát vagy juhtúrót készítek belőle. — Hogy mi az a gomalya? Kifejem a tejet, leszűröm, nagy üstbe teszem, oltóenzimet keverek hozzá. Korábban a birka oltógyomrát használtuk erre a célra. Aztán megmelegítem, majd leszűröm mint a túrót. Azért takarom le itt kint, mert a cinkék megkezdenék. A bokrok elrejtik az állatokat, csak a kolomp és csengő jelzi merre is legelnek. Ha megszomjaznak, közel a folyó. Igaz, ha belemennek a Tiszába könnyen lesán- tulnak, ezért is gondolkodik a juhász, hogy kutat fúrat tavasszal. Józsi bácsi, bár kora miatt nem igen kellene bácsizni, nagy bajuszú, pirospozsgás, jó kedélyű férfi. Szeret beszélgetni, s talán kézenfekvő a nekiszegezett kérdés: nem zavarja-e a magány? Már csak azért is, mert mint afféle urbánus ember, nehezen tudom elképzelni az életet televízió, újság, vagyis a nagyvilág hírei nélkül. — A nyár zajos. Rengeteg ismerőst szereztem, akik erre a szakaszra járnak pihenni. Vigyázok a sátraikra, meghívom őket egy birkagulyásra. Egész kis üdülőrész működik itt ilyenkor. Amúgy dolgozunk, nincs idő foglakozni másokkal. Nem várunk a csodára, magunk teremtjük elő, ami kell. a km vendége A néptanító vitézsége Baraksó Erzsébet Amikor olvasóink szeptember 10-én, szombaton kezükbe veszik lapunkat, talán éppen azokban a percekben kezdődik el az ünnepélyes szertartás Szegeden a fogadalmi templomban: vitézeket avatnak a dómban. Kik ők? Valamiféle múltba révedő nosztalgiázás feltámasztott bajnokai? Nem véletlen, hogy vannak kérdőjelek a „vitéz” szó régi-új értelmezése miatt, hiszen a megelőző évtizedekben a hivatalos megfogalmazás így szólt: a Vitézi Rend Horthy „feudális jellegű ellen- forradalmi szervezete, mely... legfőképpen a fehérterror fegyveres harcaiban érdemeket szerzett személyeket” tömörítetté. (Új Magyar Lexikon) Ezzel szemben a Magyar Laroüsse szerint: a Vitézi Rend (a Horthy-korszakban) az I. világháborúban tanúsított hősies magatartásért vitéz címmel kitüntetett személyek szervezete. Kik tehát az új vitézek? Valószínűleg mindegyiküknek más és más az életútja. Egyikük, Erdélyi Béla, akit rápolti otthonában látogattunk meg, tömörítve így fogalmazott: — Örülök, hogy a vitézi rend tagjai sorába fogok tartozni, nem hiúságból, de életemnek ezért a jutalmáért kegyetlenül megharcoltam. A Szamos ölelésében megbúvó kis szatmári falucskában született 1911-ben, egyszerű, gazdálkodó családban. Debrecenben a református kollégiumban szerzett tanítói oklevelet, majd Budapesten végzett főiskolát tanárszakon. Szamosúj- lak, Fülpös, Ökörító voltak a tanítói, tanári, majd iskolaigazgatói pálya állomásai, 43 év szolgálati idő után Ököritófül- pösről szakfelügyelőként ment nyugdíjba. Pedagógiai, illetve népművelői munkájáért magas kitüntetéseket kapott: a Kiváló népművelő, a Kiváló tanár címeket, a szolgálati emlékérmet. Most már egyedül lakja a rápolti portát, fiai — egyikük állatorvos, másikuk középiskolai tanár, bölcsészdoktor — Tiszalö- kön, illetve Mátészalkán élnek családjukkal. Béla bácsi a 84. évében is — hál’ istennek teljes testi-szellemi frissességben — gyakran . felkerekedik; a „gyere- % kekhez” indul látogatóba, • vagy a levéltárakat, i könyvtárakat bújja. Újabban szorgosan ír, szerkeszt, az idő nagy részében az foglalkoztatja, hogy önként vállalt kötelezettségét minél ma- radéktalanabbul teljesíthesse: eleven szemtanúként, hiteles adatokkal szolgálhassa a hadtörténetírást és a történelemkutatást. Katonai pályája 1936-ban a debreceni 6. Vegyesdandárnál indult, ahol tiszti rangot szerzett. A II. világháborúban 1942 júniusától a keleti hadszíntéren mint hadnagy teljesített szolgálatot. Oroszországban a 2. Magyar Hadsereg 108/2. század parancsnokaként a magyar és német alakulatok első vonalában küzdött: megállították a Vörös Hadsereg középső hadosztályait a nagy doni offenzíva után 1943. január 23.-február 6. között. Történelmi tény: a rettegett doni halálkanyarban összeroppant „az elfelejtett hadsereg.” Ugyanakkor Erdélyi Béla százada katonáinak nagy részét hazahozta a harctérről. A század frontra induló létszáma: 5 tiszt és 179 főnyi legénység. Hazajött: négy tiszt és százhuszonöt katona. Az utolsókig harcoltak elesett bajtársaik mellett, dacolva a tűzés fagyhalállal, az ostrommal és az éhínséggel. E század bizonyította, hogy a veszteségekért a felelősség nem a katonákat, ha- - nem a realitásokkal nem számoló vezérkart terheli, és példáját adta: a magyar katona a legembertelenebb körülmények között is helyt áll végső f lehel létéig, emberhez méltó módon. E helytállást a legfelsőbb szinteken is elismerték — harminchatan kaptak kitüntetést, ami ritkaságnak számított. Erdélyi Béla kitüntetései között az első a Vaskereszt 2. 1943-ból. Ugyanabból az évből a Tábori posta kiemeli a 2. század hősies, vitéz harcait, amely — idézet — „igen erős ellenséges tűzben vívott, örök dicsőséget szerezve...”. A Signum Laudis-t a kardokkal személyesen a kormányzó adta át számára, amikor a magyar hadsereg ötezer-hatszáz tisztjéből háromszor nyolcvanat fogadott. A további elismerések között az egyik legújabb: Emléklap az 1956-ban a nemzet sorsát és történelmét formáló nehéz időkben tanúsított példamutató helytállásért. Kelt: 1991. október 23. Aláírta az ország három közjogi méltósága. Az utóbbi években egyre gyakrabban jelennek meg írásai a lapokban, folyóiratokban a frontharcokról, a háborús eseményekről. Ezek a visszaemlékezések, dokumentumok tisztábban láttatják az utókorral, mi is történt valójában az orosz hómezőkön. Már eddig is számos alkalommal hívták meg: tartson erről előadást a különböző tudományos tanácskozásokon, történész-konferenciákon. Rendszerező feldolgozó munkájával elsősorban a Hadtörténeti Levéltár számára kívánja átadni ismereteit, hogy személyes tudásával, élményeivel és tapasztalataival gazdagíthassa a történetírói és kutatói forrásokat. Úgy véli, sok még a mindmáig feltáratlan terület, a kutatásra váró témakör, mindenek előtt a Magyar Hadsereg csapatainak kiérkezése; a 41-es vonalak áttörése (Tyimnél); valamint az üldöző hadműveletek valóságos feltárása, megvilágítása ügyében. Tudomása szerint bajtársai már mind halottak, úgy érzi; mint egyedül maradt hiteles szemtanúra sok munka vár még. Eközben érkezett a hír: a Münchenben megtartott széki ülés döntése alapján felvették az új, avatandó rendtársak sorába. Mit jelent ez Béla bácsinak? Amint elmondja, írásban fogadalmat tettek, hogy vitézi életüket a következő alapszabályok vezérlik: a magyar haza szeretete; a becsület, a tisztesség; az igazság mellőli eltántoríthatatlan- ság; az együttérzés és támogatás az arra rászorulók részére. E vitézséggel nem jár előmenetel, ezzel rangot, földet nem adnak, viszont — Béla bácsi szerint — túl a nyolcvanon is adhat olyan támaszt, ami a ma kihívásaira megfelel, s ami arra kötelez, hogy elhajolni, megalkudni nem lehet.
