Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-28 / 124. szám
1994■ MÁJUS 28., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete mmmusuumm mum msmm 8 Btt Nábrádi Lajos Jókor érkeztünk Olcsvaapátiba, ebbe az isten háta mögötti falucskába. Éppen most bontotta fel a mai postát Halász Csaba polgármester, aki szinte felkiált örömében: „Itt ez a levél a minisztériumtól. Arról értesít, hogy a tárcaközi bizottság megítélt nekünk 500 ezer forintot. Ezt az összeget a Szamos kompjának, illetve fel- és lejárójának korszerűsítésére fordíthatjuk. Nagyon kell ez a pénz, mert szegényes a helyi kassza. Pályázat útján már többször kaptunk nagyobb összeget a közös pénzekből és várunk is újabb 1 millió 800 ezer forintot útépítésre”. Éppen azért jöttünk a faluba, megtudjuk, közzétegyük: hogyan, miből élnek itt az emberek? A túl egyszerűnek tűnő kérdés jogos, főleg a település földrajzi helyzete miatt. Ha Vásárosnamény felől érkezünk, át kell kelnünk a Szamoson, komppal. Aztán itt a világ vége, illetve eleje. Eleje, mert innen indul az út Nábrád, illetve Fehérgyarmat irányába. Az viszont már egy külön tájegység, külön kis világ. Iparilag, gazdaságilag egyik városhoz sem kötődhet igazán ez a falu. Könnyű kitalálni: az itt élő munkanélküliek hiába is mennek a beregi, vagy a szatmári városba, nem találnak munkát. Innen bizony nincs hová ingázni. Nincs is talán más választás: megélni valahogy itthon, a földből. A földből, az isten adta zsíros földből, amely szerencsére gazdagon fizet. Persze csak akkor, ha szakszerűen művelik. Ahogy végig autózunk a kanyargós falun, nem látunk cégtáblákat, vállalkozásokra, kereskedésre utaló feliratokat. A falu szélén, a határban azonban bőven látható szépen fejlődő búzatábla, vágásra érett kaszáló, kövér legelő. A falu végén, az egykori tsz-telep bejáratánál feltűnően sok lovasgazda gyűlt össze. Itt is „eseményre” érkeztünk. A tüzes kancákat „pipával” szelidítik, munkában az állatorvos. Vigyáz az igavonók, az ekét, boronát húzók egészségére. A lovaknak itt egyre inkább megnő az ázsiójuk. Talán a többi háziállatnak is. Az egyik, zsíros kalapot viselő férfi, Balogh Béla bácsi érthető büszkeséggel mondja, hogy a rendszerváltás után, pontosabban két éve vette ezt a két szép lovát. Mutatja, hogy mindkettő vemhes. Hozzáteszi: mind a két megszületendő kiscsikóra van már vevő. Ám azt is közli, hogy a fiatalabb földtulajdonosok, újgazdák a kistraktorokat jobban szeretik. Pezsililiíe „a világ vége” Balogh bácsi arról tájékoztat, hogy visszakapta tíz hektárnyi földjét. Az öröme nem teljes — mondja kissé lehangolódva —, mert a másfél hektárnyi szőlőjét, gyümölcsösét a tsz-vezetők a meloriáció során kivágatták. „Mit adjak így a Debrecenben lakó és dolgozó gyermekeimnek, unokáimnak” — kérdezi indulatosan. Aztán megnyugszik, amikor sorolja, hogy sikerült leszerződnie 800 öl cukorrépára. Ez pénzt hoz a házhoz. A minap adott el öt disznót Gyarmaton, abból is összejött egy kis pénz, mondja úgy, hogy szinte kisimulnak a ráncai. Jól fejlődik a sok csapadék után a zab, meg a kukorica. Lesz mivel etetni az állatokat. Csak hát kevés itt az állat — mondja szomorúan Szászi Árpád, egy másik lovasgazda. Aztán az egymás mellett sorakozó három istálló felé mutat és emelt hangon sorolja, sok évig itt dolgozott, a téeszben, állattenyésztőként. „De sok hajnalban átmentem ezen a keskeny kis bekötőúton, hogy gondozzam, fejjem a teheneket. Most nézzék meg! Üres mindegyik istálló. Otthon is csak egy tehenem van. Majd a szívem hasad meg, úgy hiányzik az a sok értékes, hasznos állat”. Hogy mi és mennyi hiányzik, arról dr. Erdélyi Miklós fehérgyarmati körzeti állatorvos ezt mondja: „Statisztikám szerint 1976-ban Olcsvaapátiban 1600 sertést oltottam be, most 200 sertés van a faluban. 1980 előtt itt és a szomszédos Panyolán a közösben és a háztájiban kis híján 100 ezer baromfi volt, most alig pár ezer van. Itt és a környező három faluban nemrég 21 üres istállót számoltunk össze.A kormány nem serkent állattenyésztésre, pedig ezen a vidéken a megélhetés forrása lehetne az állattartás”. A tsz egykori istállói valóban konganak az ürességtől, a betört ablakokon át süvít a tavaszi szél. Szemmel látható, hogy a mozgatható dolgokat elvitték. A két öreg lovasgazda egybehangzóan mondja: 1945- ben a bárók, földbirtokosok vagyonát hordták szét, az utóbbi pár évben meg a tsz vagyonának egy része kelt lábra. Érdekes összehasonlítás... Félmeztelenül érkezik a falu végére Zsiguliján az izmos, görögös frizurát viselő férfi, Kosa László ácsmester, a helyi focicsapat edzője. Munkából jön, egy forró levegőjű tetőről." Bekapcsolódik a beszélgetésbe. Mutatja a kövesút másik oldalán az üres kovácsműhelyt, s a többi, félig lepusztult gazdasági épületet. Hasznosítani lehetne még ezeket — állapítjuk meg közösen. Aztán Kosa László a közelben lévő futballpályára invitál. Érdemes megnézni — mondja.. Valóban érdemes, szép a pálya, amelyet téglalap alakban körül ölelnek a hatalmas jegenyenyárfák. Az öltöző még újnak számít, sok falu megirigyelhetné. A focicsapat ebben a faluban kohéziót, összetartó erőt jelent. A városkörnyéki bajnokságban a második helyen áll a csapat, amelynek hazai mérkőzéseire kijön a fél falu. Itt szinte ez az egyetlen szórakozás. A nyugdíjas, egyedül élő Aradi Károly bácsi a kárpótlási jegyének felhasználásával többször megvendégelte, szponzorálta a csapatot. (Mi mindenre jó a kárpótlási jegy!) Az edző is mondja, hogy jó napon érkeztünk: alig fél órája adott 15 ezer forintot a csapatnak a Naményban lakó Kása László. (Csak névrokon.) A falu közepén ráérősen sétál egy fiatal lány, Moldován Beáta. Mint mondja, vizsgára készül, kereskedőnek tanul Naményban. De Gyarmaton talál majd munkát, ha minden jól megy — közli bizonytalanul. Szabó József rokkantnyugdíjast otthon találjuk. Ő „világjártas”. Áz egykori NDK- ban dolgozott, jól beszéli a német nyelvet. Örül, hogy rányitottuk az ajtót. Asztalán két újság, a Szabad Föld és a Kelet-Ma- gyarország. Tájékozott ember, azt mondja: egy kisüzemet kellene ide telepíteni, bérmunkára alapozva. Még hozzáteszi: jobb piacot kell teremteni a mezőgazdasági áruknak. A polgármester végül ezt nyilatkozza: „Van 5 kilométernyi fövényes Tisza-par- tunk. Kempinget akarunk nyitni, s telkeket parcellázunk. A megyei önkormányzattól kapott 100 ezer forintból május végén kezdjük a kútfúrást a parton. E szép vidékre várjuk majd a turistákat, a helyiek eladhatják termékeiket. Jöjjenek a turisták, pezsdüljön az élet!” A szerző felvételei A KM VENDÉGE Egy asszony sok tűz között Tóth M. itdikó Tűz és víz ez az asszony. Lobog, ég, meleget sugároz sötét diószeméből. Mozdulatai temperamentumosak. Mégis árad belőle valami csillapító nyugalom, amit tó vagy tenger partján érez az ember... Megfoghatatlan, hogy ez az ellentét nem oltja ki egymást Hámoriné Rudolf Irén jellemében, hanem együtt létezik. Azt sem hittem volna, hogy átlépte már a nők életében vízválasztó negyedik X- et. Aprócska gyermekek anyjának néztem, s kiderült, hogy 1976-ban ment férjhez (férje mezőgazdasági pilóta), a lányuk 16, a fiuk 12 éves. Lassan készülhet a nagymama szerepre, jegyzem meg és ő mosolyog: örül neki, mert életében a család a legfontosabb. Emlékezik, hogy szülőfalujában Raka- mazon (ahol érettségi után gépírónőként a téeszben dolgozott, onnan ment tanulni a nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskola mezőgazdasági ágazatszervező szakára, majd Budapesten az Agrárgazdasági Kutató Intézetben töltött pár év után újra visszakerült), milyen fészekmelegségű volt a család. A rokonságára is ez jellemző: nincsenek sülve-főve együtt, de öröm vagy bánat percek alatt egy bekovácsolja őket, mindenki számíthat a másikra. — Nemcsak a családom nak, édesapámnak és édesanyámnak köszönhetem, hogy felkészítettek az életre, útravalóul a fontos, jó tulajdonságokat adták — mondja. — Útközben, az iskolákban, munkahelyeimen sok kiváló emberrel találkoztam, akik alakították a jellememet, nyesegették vadhajtásaimat, segítettek mindenben... Ennek köszönheti egyéniségét, ember- szeretetét. Látszatra irigylésre méltóan kemény, öntudatos asszony, ám ez csak páncél, amibe a jószívű emberek bújnak, hogy érdemtelenek ki ne használják a segítőkészségüket. Viszont mindig tudja, mit akar, határozottan halad a cél felé. Másként nem is lehetne vezetni a nyíregyházi önkormányzat Piac- és Városgazdálkodási Irodáját (1991. tavasszal nevezték ki), ahol racionálisan, józanul kell számításokat végezni, menedzselni, irányítani és — mint a régi nagyasszonyok — a lelkeket is gondozni... — Nem könnyű munka, alaptevékenységünk a város piacainak működtetése, a törvények, rendeletek, előírások betartatása. Mindig békességre, kompromisszumra törekszem, ezért lelkileg sokat tusakodom a döntéseim előtt — vallja be bizalmasan. — Senkit Harasztosi Pál felvétele sem akarok bántani, de ezt nem mindig, mindenki érti meg. Gyakran vagyok két, sőt sok tűz között. Nagy szerencsém azonban, hogy remek munkatársaim vannak, akár a Piacirodán, akár kint a KGST-piacon. □ Elégedett embernek tartja magát? — Igen. Azt csinálom, amit szeretek, a terveket, álmokat megvalósulni látom. Nem mondom, hogy minden a legjobb, mindig van mit javítani. A magánéletben sincs okom panaszra. Igaz, a munkám miatt kevesebbet vagyok a családdal, mint kellene és ahogy szeretném, de ezt vállalniuk kellett. □ Búcsúzóul megkérdem: ha teljesülhetne három kívánsága, mit kémei — Békességet a világon. Úgy értem, hogy a lelkekben is, ne marják, öljék egymást emberek! Ha nem tudnak segíteni a másiknak, legalább ne gátolják. Legyen mindenki egészséges, találja meg az ellenszert az emberiség a rákra, AIDS- re, más szörnyű betegségre. — És szeretném, ha a családom boldog lenne, a gyermekeim megvalósítanák majd a vágyaikat, és mindenki más gyermeke.
