Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-28 / 124. szám
TÁRLAT Rajztanárok műveiből A megyei pedagógiai intézet és a Bessenyei György •Tanárképző Főiskola az idén első ízben rendezte meg megyénk rajzszakos tanárainak a kiállítását. A főiskola kerengőjében nemrég megnyitott tárlaton mintegy félszáz művésztanár alkotásai szerepelnek. A több száz művet felvonultató kollekcióban az érdeklődők találkozhatnak textil, tűzzománc, kerámia, porcelán kompozíciókkal, számos grafikával és festménnyel. Ami pedig a kiállítókat illeti: az alsó és középfokú intézmények tanárai csakúgy felbukkannak a bemutatkozók között, mint a főiskola rajz tanszékének oktatói. Dévényi Sarolta a nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban tanít, Tőkey Péter a Zrínyi Ilona Gimnáziumban. Fodor Ilda kerámikus a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában tevékenykedik, Tóth József pedig a főiskolán készíti fel a jövő rajz szakos pedagógusait. A rendkívül sokszínű tematikával és technikai megoldásokkal jellemezhető tárlat június 11 -ig tekinthető meg. Dévényi Sarolta: Álomvilág Tőkey Péter: Kompozíció I. Fodor Ilda: Mediterrán hangulat Balázs Attila reprodukciói A nyíregyházi villamos Stevanyik István Negyedszázada, egy kellemes kora nyári estén utolsó útjára indult a nyíregyházi villamos. Hosszú évtizedeken át szállította a folyton növekvő város nagyérdemű utazóközönségét. Megöregedett, elkopott. Kényszerű búcsújával magával cipelt valamit, ami nélküle már sohasem térhet vissza. Valamit, amiben még megfért a macskakövek közt meghúzódó sínpár és az ormótlanul bájos sárgászöld kocsi is. A remízbe tartó üres szerelvényen egy kinőtt kisváros minden régi íze, hangulata távozott. Hajnalban már AKÖV-buszok dübörögtek a kihalt belvárosban. Vastag üvegeik mögött hivalkodó számok virítottak. Ilyenre szegény villamosunknak sohasem volt szüksége. Ő volt az egyetlen egy. A századforduló pezsgése teremtette az eladdig álmos utcácskákra. A megyeszék- • hellyé vált település 25-30 ezer lelkes lakossága iparkodott rangjának megfelelni. Már csak a kállóiak bosszantása végett is. Néhány évtized alatt teljesen átformálták a földszintes világot. A Nyíregyháza-vidéki Kisvasutak Rt. sem maradhatott le a nagy nyüzsgésben: 1905-től indítja az első anyagvonatokat, majd kezdetét veszi a személyszállítás is. Szokatlan látvány lehetett a városon átfüs- tölgő apró gőzmozdony. Eleinte az utazókocsikban még WC sem volt. így sűrűn előfordult, hogy a városon túli állomáson hosszasabban időzött a kisvonat. Az első nagy világégés előtti években megindult a villamosközlekedés is. A nagytemplom mellett veszteglő konflisok aligha féltékeny- kedtek a „nyikorogva vánszorgóra”, hiszen a Korona, vagy más mulatók cigányzenétől elandalított vendégeire mindig érdemes volt várni. A villamos az állomástól a megyeházáig haladt. A rajtuk szolgáló kalauzokra komoly, de nem megoldhatatlan feladatot rótt a szabályzat: beljebb tessékelték a vásározókat, erélyesen hadakoztak a lépcsőn lógó suhancokkal. Az állomásig egész, a Szabolcs utcáig szakaszjegy adatott. Itt — a kis kitérőben — meg kellett várni a szembejövő járatot, majd cserrenhetett a kerek rézcsengő. A kocsi belsejében fényezett, sárga fapadok egyenesítették ki a hátukat, de a széles ablakokon túli világ mindig kínált valami érdekes látnivalót. A huszas évek végéig, még a hazaballagó tehéncsordákat is. Ennél persze izgalmasabb volt a korzóidő mozgalmassága: a triciklis fagylaltosok, rikkancsok, vagy a Nyírvidék cikkein vitatkozó polgárok. A Kossuth-szo- bornál mindig történt valami. A gesztenyefák sűrű lombjai lanyhították a hétköznapi zsongást, de számos esetben csak tehetetlenül viselték a felforrósodott levegőt. A villamos azért nem állt le. Tisztelet- teljes csengetéssel üdvözölhette a városháza vendégszobájában megszálló, új regényén dolgozó Móricz Zsigmondot. Sajnálhatta, hogy a Nyíregyházára látogató művésznagyságok (Kodály, Bartók, Honthy Hanna, Tamási Áron vagy Blaha Lujza) inkább a város díszfogatát választották. A mai sétálóutcában már akkor is volt „ülőfagyizó”, működött a Kaszinó, sok apró bolt, de lehetett „fenképet” is csináltatni Gloviczky úr műtermében. Megszokott úton, megszokott házak között zötykölődött komótosan villamosunk. Sok épület eltűnt már erről a vonalról. Lebontották az Országzászló tér egyedülálló, érdekes virágüzletét, a fürdőt és porig bombázták 44-ben az állomás környékét. A másik végállomás megúszta katasztrófát. Az új világ Irodaházat, Békeházat álmodott a régi hangulatos térre. A nehezen kiejthető Beloiannisz tér jelentősége nyaranta értékelődött fel. Innen indult a nyitott kocsis strandjárat, a hajdani „csin- ga”. A Kossuth utcára forduló szerelvény ütős csengője nagy veszedelmet sejtetett, bár akkortájt még alig volt erre forgalom. Kivételt csak a győzedelmes meccsek után hazahömpölygő tömeg jelentett. Ilyenkor Pilcsuk Józsi, Kovacsics Gyuszi, vagy „pappszuszka” nevét visszhangozták a házak. A „kávédarálónak” becézett kis- mozdony a kitérőben még erőt gyűjthetett az erdei úton. A kalauzok keskeny pallón araszolva ellenőrizték a jegyeket, hazafelé ébresztgetve a sűrű levegőtől elpilledt gyerekeket. A háború után a másik vég felé is megnövekedett a vonal hossza. A villamosok egész a MÁV-bérházig jártak. Többnyire csak néhány gyerek örömére. Itt ugyanis reménykedhettek abban, hogy a vasutasok által megépített játékvonatot mozgás közben csodálhatják újra. Azon kevés örömök egyikét, mint az ötvenes, hatvanas évek nyújtani tudott. A felnőttek is komorab- bá váltak. Öntudatosabban, vagy csak csendesebben utaztak a kijelölt útvonalon. A hatvanas évek ipartelepítései, a vasútvil- lamosítások, a lakótelep-építések már kikényszerítettek egy gyorsabb, rugalmasabb közlekedési rendszert. A villamosok még egy darabig mellékvágányon vesztegeltek, majd széthordták őket. Néhány nyitott kocsinak a vadasparkban jutott menedékhely. Félre tolva dacolnak az enyészettel. Á kávédaráló mozgatható részeit már kiszerelték az ügyes látogatók, csak a rozsdás ajtót zörgeti a szél. A régi játékpályát is benőtte a fű, pedig milyen jó lenne, ha csengetve előbukkanna néha az alagútból az a régi sárga villamos... A nyíregyházi villamos — fénykorában Archív felvétel CSÁK GYULA Az ajándék festmény í. A sápadt, sovány festő cigarettázva hevert a foszlott sezlonon. Felesége a tubusokkal, ecsetekkel, papírtekercsekkel zsúfolt asztalon ült, és képeslapot olvasott. Feszes, fekete halásznadrágba bujtatott lábait, akár egy harangnyelvet, ingatta. — Helló! — lépett be harsány üvöltéssel a színész és egy pálinkásüveget a feje fölött lengetett. Ä festő felesége ledobta az újságot, és bágyadtan hullajtottá előre a fejét. Rövidet sóhajtott is. — Isztok. Egyre többet isztok — mondta. — Ne morogj! — szólt rá a halálfejű festő, — inkább hozz poharakat! — rögtön ezután felült, és a színészhez fordult. — Buickot veszek a héten — közölte. A színész nem leplezte gúnyos vigyorát, amikor megint feje fölé emelte a pálinkát. — A motalko mindenesetre még megvan bele... — Nem hülyéskedek — ingatta fejét a festő. — Nagy megrendelés van a láthatáron. Akár három Buickot is vehetek. — Addig is adhatsz egy kiló krumplira valót — mondta a festő felesége a színésznek, miközben elvette tőle az üveget. A színész előhúzta tárcáját, és kinyálazott néhány papírpénzt. — Csak nem veszed komolyan?! — ri- pakodott rá a festő. — Ha isztok, akkor enni is akartok, nem?! — tette csípőre kezét harciasán a felesége. Kikapta a színész kezéből a pénzt, azután a konyhába ment. — És mért pont Buickot? — kérdezte a színész, enyhe szánalmat érezve barátja iránt, akit sokan zseninek tartanak, és lehet, hogy az is, noha képtelen különbséget tenni egy luxusautó és egy kiló krumpli között. — Régi vágyam — vont vállat a festő. — Az a tervem, hogy néhány autóm lesz; mindegyik olyan márka, amilyen még nincsen Magyarországon. Másik tervem, hogy minden színházjegyet megveszek egyszer valamelyik színházban, és egyedül ülök majd a nézőtéren. — Megölnéd vele a színészeket — mondta a színész. — Üres nézőtérnek nem lehet játszani. — Én is vakoknak festek — legyintett a festő. — Eddig még nem akadt, aki látta volna a képeimet. Nézik, de nem látják. — Régóta ígérgeted, hogy lefestesz, de soha nincs hozzá hangulatod. Most lehetne? — Hát... — vakarta körbe fejét a festő —, lehetne, de nem tudom, van-e festékem. Lemászott a sezlonról, kotorászni kezdett az asztalon, azután a színészre szólt: — Oda ülj. Oldalt fordulj, a fény miatt. 2. Az asszony visszatért a pálinkával és a poharakkal, de a festő azt mondta: most nem kell. Komoran, elmélyülten gyűjtögette a tubusokat, ecseteket, majd a szoba sarkában halmozódó rendetlenségből kiemelt egy félig megfestett vásznat, és az állványra erősítette. — Arra festesz? — kérdezte a színész. — Nincs üres vásznam. — És nem látszik majd át a régi festés? — Nem. — Úgy festesz le, hogy rám lehet majd ismerni? — Olyannak festelek, amilyennek látlak. — És milyennek látsz? — Azt én csak az ecsettel tudom elmondani. JL X Napkelet • A KM hét végi melléklete ________
