Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-26 / 48. szám

1994. fémár 26, Ä ‘Jjeíet-Magyawrszág hétvégi miíékfett Ebből a fiúból nagy ember lesz... Emlékkiállítás Benczúr Gyula rajzaiból tíz meglepetéssel a jubileumi tárlatra Kassa mellett Muraközi Ágota Nyíregyháza — Benczúr Vilmosné Laszgallner Pauli­na egyik, unokahúgának szóló levelében így emléke­zik vissza fia születésére: „Gyula fiam 1844. január 28-án, kedden reggel szüle­tett saját házunkban (a nyír­egyházi volt városháza épü­lete), a patika melletti nagy­szobában... Éppen haran­goztak, a körülöttem levők tréfásan mondották: Ebből a fiúból nagy ember lesz... Én mosolyogva feleltem: Adja Isten...” És valóban, a kis gyermek tehetsége igen korán és kü­lönös formában megnyilatko­zott: ha nem ügyeltek rá, a szobák falát, sőt a padlóját is telerajzolgatta. Ötéves korá­ban már felismerhető arcké­peket tudott rajzolni család­tagjairól. Édesanyja kegyelet­tel őrizte azt az ezüst rubelt, amelyet 49-ben kapott a há­zuknál beszállásolt cserkesz tiszttől, aki azzal szórakozott, hogy a gyermeket a térdére ül­tette, s úgy rajzoltatta. A nyíregyházi Jósa András Múzeumban rendezett emlék- kiállítás Benczúr Gyula rajz­művészetét mutatja be: elő­ször kerül közönség elé az az 52 ceruzarajz együttesen, amelyet Benczúr Gyuláné 1921-ben adományozott a vá­rosnak. Egész sorozatot lát­hatunk a gyermekkori (1856— 1858) próbálkozásokból: moz­galmas jeleneteket, csataké­peket. Ezek elárulják a kom­ponálás iránti hajlamát, érdek­lődési körét. Az elemi iskolában Stadler Antal felügyelete mellett rend­szeres rajzoktatásban része­sült. Ekkor a család már év­tizede Kassán élt, apja Ben­czúr Vilmos ott vállalt hivatalt a Biztosító Társulatnál, miután 1846-ban felhagyott a Nyír­egyházán folytatott gyógysze­részkedéssel. Fiát, Gyulát mérnöki pályára szánta, aki előbb a kassai katolikus gim­náziumba, majd a reáliskolába járt. Itt Franz Geyling (volt akadémiai festő) képezte to­vább a szabadkézi rajzban. Ta­nárai javaslatára szülei a Klim- Éov/cs-testvérek jó nevű ma- gánrajziskolájába is beíratták. Kiváló gimnáziumi tanárá­nak Schwab Erasmusnak a hatására rendkívüli módon megszerette a történelmet. Későbbi nagy történelmi ké­peinek érzelmi gyökerei nyúl­nak ide vissza kora ifjúságába. Hasznos útmutatót jelentett számára Anton Ziegler nép­szerű munkája a História Memorabilien (1840), Geiger Nepomuk János illusztrációi­val. A romantikus fennkölt stílusban megfogalmazott ké­pek érthető módon hatottak az ifjú Benczúrra, megmozgatva fantáziáját. Ezeken tanulja a csoportok komponálási mód­ját, a mozgások és mozdulatok összekapcsolásának rendjét, az elő- közép- és háttér képpé szervezését. Innen vezet útja majd a müncheni akadémián a 17. századi németalföldi fes­tészet elmélyült tanulmányo­zásához. Tenyérnyi képecskéken örö­kítette meg közvetlen környe­zetét: családtagjait, a nagya­tyai házat Kassán, ligetes ré­szeket, öreg utcákat. Az ösz­tönös komponáló készségnek és a tanult rendezői elvnek ötvöződése e rajzoknak külön bájt kölcsönöz. Némelyiken évszám, magyarázó szöveg, az aláírása olvasható, a bontako­zó alkotói öntudat jeleként. Egyik kép jobb sarkába saját magát is odarajzolta, mint a fűben ülve vázlatot készít a szülői házról. Klimkovics Ferenc az arc­képfestés rejtelmeibe vezette be, néhány közülük fennma­radt kassai magántulajdonban. Naivitás és józan megfigyelés keveredik e képeken. Kiállítá­sunkon egy közös arckép­tanulmány (Klimkovics Bélá­val) utal erre az időszakra. A tanítvány vázlatán az arányok még pontatlanok, de az orr, a szemek rajza eleven, karaktert kifejező. Klimkovics Béla fő­ként életképeket festett, kinek Vázlat a Patrona Hunga- iae című képhez Reprodukciók hatására Benczúr is sorozat­ban kezdte komponálni a ha­sonló jeleneteket. Gyermek- és ifjúkora a szép fekvésű városban, romantikus környezetben szeretetteljes családi légkörben telt el. Rajz­tehetségét korán felismerték, a család nem gördített akadályt útjába: így a megfelelő idő­ben, a megfelelő tanárok segít­hették tovább pályáján. Fes­tészetéből sugárzó életöröm­nek, harmóniának egyik ere­dőjét méltán kereshetjük ér­zelmekben, szellemi impulzu­sokban gazdag ifjúkorban. 1861-ben készült Önarcké­pe, összefoglalása mindannak a stúdiumnak, amelyet addig folytatott: biztos rajztudás, könnyed, természetes vonal- vezetés, s ezen túl hamvas őszinteség kifejezése jellemzi, amely megsejteti velünk a későbbi nagy művész lélek­ábrázoló képességét. Ekkor már a Müncheni Képzőmű­vészeti Akadémia reménytel­jes növendéke, ki hamarosan magára vonta a híres mester Piloty figyelmét is. A kiállítás záró darabjai, a nagy kompozícióhoz készített vázlatok, részlettanulmányok. Az álló, lépő, kart emelő ala­kok, aktok a mozgás irányvo­nalát jelzik, a kéz-, ujj-, redő- tanulmányok a mesterség, a képszerkesztés részleteibe en­gednek bepillantást. Nyomon követhetjük a kompozícióvál­tozatokat: miként kereste a hangsúlyokat egy-egy téma ' megfogalmazása közben? Hogyan tisztult meg a vázla­tok során a fölöslegtől, s ho­gyan nyerte el végleges for­máját az olajkép? (Vajk meg- keresztelése, 1875, Kun Lász­ló halála 1880, Charon ladik­ja, Budavár visszavétele, 1896, Millenniumi hódolat, 1900-1906, Nyúlás Madonna, 1910). A látogatót ebben az összehasonlításban segíti a múzeum állandó kiállítása is Benczúr Gyula olajfestménye­ivel. S végül a tárlat megle­petése az a 10 darabos új Benczúr-szerzemény, amelyet nyíregyházi magángyűjtőtől sikerült megvásárolnunk ép­pen a jubileumi tárlatra. Múzsák, ha találkoznak Hans Gustav Edőcs: A csikós ebédje Harasztosi Pál reprodukciója Böröndy Lajos Semmit sem tudunk Mindent tudunk, ülünk némán, beszédesebb a csönd közöttünk. Akár a súlyos, nagy kövek a folyómeder kiszáradt alján. Csak lélegzésünket hallani. Sejtjük, helyrehozhatatlan minden. Elrontottunk mindent, amit el lehet rontani. Jövőnk és múltunk egyremegy. Mint valamikor a szirmokat: szeret, nem szeret, szeret számlálgatjuk a perceket. S konokul szívjuk cigarettánkat és kezünk néha megremeg. Közbeszólás _______________ A vesztes győzelme Szőke Judit rz eep smile!—vágta hát- A ba szigorúan a kam­pányfőnök az elnökjelölte­ket. Na, nem igaziból, csak képletesen szólva, mert tud­ták azt ők maguktól is, hogy mosolyogni kell, mert az a magabiztosságot, a kiegyen­súlyozottságot, a gyeplő kéz­ben tartásának hatását kelti a választókban. S a nyugal­mat a voksolók mindig meg­felelő hálával, adott esetben nyomatékos szavazatokkal honorálják. Nincs aktuáli­sabb helyzet a jelenleginél felidézni a nem is oly régi Bush-Clinton választási küz­delmet, annak is a végjá­tékát. Jó tudom, Amerikában ez is egyfajtája a show-nak, s nemigen van még a világon egy olyan állam, melynek politikai küzdelmeit a mű­holdaknak, s a hírtelevízió­zásnak köszönhetően a nap­pali- és hálószobákban vég nélkül egyenes adásban köz­vetítve figyelemmel lehet követni. Azt is tudom, hogy a politikai piac működését is náluk lehet és érdemes a leg­mélyrehatóbban tanulmá­nyozni. Mindig csodálatot ébresz­tett bennem, ahogyan a profi szakemberek az árut felépí­tik, azaz a személyiséget, an­nak arculatát úgy karakté ri- zálják, hogy az illető sen­kivel ne legyen összetéveszt­hető, s a lehető legszebb színben tündököljön. S arról is gondoskodnak, hogy a szerepéből egy óvatlan pil­lanatban se essen ki, a közvélemény manipulációja a legtökéletesebb legyen (a fogalomtól nem szabad meg­ijedni, nem csak rosszalló jelentése létezik). A vá­lasztási kampány a klasz- szikus demokráciákban má­ra már több, mint esemény — szabályosan intézménnyé vált. Annyiszor visszapergetem magamban azt a mozzana­tot, amikor a végső ered­ményt kihirdették, s Bush, a vesztes, elnyúzottan, fárad­tan szembenézett az egész kerek világgal a kamerákon keresztül. Hívei a vereség el­lenére üdvrivalgással fo­gadták, talán vigasztaló szándékkal. Bár erre nem­igen volt szüksége. Az arca jókedvű, mosolygós, talán meg is könnyebbült. S — láthatóan nyílt szívvel, őszintén — valódi gentle­man módjára elsőként gra­tulált Clintonnak. Ráadásul még nem is tűnt képmu­tatónak. Mert gondolata­inkon, érzéseinken kifeje­ződésén csak egy bizonyos határig tudunk úrrá lenni. A test nyelve kimeríthetetlen és rejtőzetlen. A politikus ki­nyújtott kezébe, ahogy a másik felé mozdul, bensője is beleíródik. Lehet mohó vagy szorongó, félúton elakadó. A kéz elmondja, ütött-e... A gerinc is lehet sokféleképpen egyenes. A politikai érintkezési viszo­nyok során többször való­szerűtlen, hogy verbálisán igazat mondanak, hogy a szereplők feltárják legfőbb lényegüket. Úgyhogy annak, aki ezt meg akarja ismerni, máshol kell keresni a hiteles tudósítót. Bush már soha többé nem emlegette jellem­hibáit, téves helyzetmegíté­lését, a közügyekben való já­ratlanságát — ámbátor ezt annakelőtte sűrűn megtette. Mint ahogy kíméletlenül megkapta ő is a magáét. De hát az közben egy ki­csit természetes is, hiszen a választás napjáig, de csak addig és nem tovább, mind­ezeknek megvan a maga funkciója. Az „anyázásnak”, a lesből támadásnak külön koreográfiája, hovatovább terve, témafelelősei vannak mindkét oldalon. Lehet a másikra egy bizonyos ha­tárig kígyót-békát kiabálni, gyilkos trükköket alkalmaz­ni. Ha jól emlékszem, ők azonban egy percig sem vi­selkedtek ellenségként, pusz­tán ellenfelekként kezelték egymást. Jó, jó, ilyetén for­mában a lehető legkemé­nyebben. A tét körüli izgalom hevé­ben négy évente egyszer ta­lán meg is engedhető a ron­da viselkedés. Mert a foci­ban sem a cselek, a furfan- gok, a taktika, a bíró háta mögötti sípcsonton rúgás a lényeg, hanem a gól. Ki em­lékszik később a szép, sport­szerű játékra, vagy a sárga lapokra! Am az eredmé­nyekre annál inkább. Melyek ráadásul meghatározó je­lentőségűek nemcsak egy csapat, hanem akár egy egész sportág elismertsé­gére. Hát még ha nem játék­ról, hanem egy ország fej­lődéséről, sőt egy világha­talom irányítójának döntő eseményéről van szó! Mivel a képzelet szabad, eljátszadoztam a gondolat­tal, hogyan viselkedtek vol­na, helyesebben hogyan fog­nak viselkedni a mi közsze­replőink. Lehet, hogy fantáz­iám szegényes, avagy rosszul következtetek, de már most látszik, hogy né­hány uktól, sajnos, távol áll az efféle nyugati módi. Mert bizony van különbség a közélet demokratikus kultú­rájában! S ezek közül a leg­főbb, hogy ott tudják, hol a határ, meddig lehet és sza­bad felrúgni a választási etikettet. A vesztesnek sem kell feltétlenül megszégye­nülnie, lehorgasztott fejjel levonulnia a terepről, s egy életre száműzettetnie. Lehet mosolyogva befejezni a ver­senyfutást. Rendben van, nem láthat­tuk, hogy Bush esetleg ott­hon a feleségével kettesben egy kicsit elpityeregte vagy leitta magát bánatában, vagy káromkodott egyet, de ugyanígy arról sem szólnak azóta sem a híradások, sőt még a bulvárlapok sem, hogy eszébe jutott volna bár­milyen módszerrel revansot venni. Félretette a becs­vágyát. Tiszteli a másikat. Egyszóval, nagyon várom a választást. Már csak a sze­replők viselkedésének tanul­mányozása végett is. Meg a médiatörvényt, mert anélkül hiába lesznek több módszer­rel, objektíve kimért egyen­lőségek, mást sem fogunk látni, mint most: hogyan lehet vágásokkal, hírsor­renddel, valakik által fon­tosnak ítélt, első ránézésre ártalmatlan semmi hírekkel és álhírekkel, elharapott mondatokkal a közönséget észrevétlenül befolyásolni. Bush is bedobott mindent, hogy nyerjen, és mégis vesztett. De azt is éppoly elegánsan és méltósággal tette. Ahogy tavaszodik, er­ről talán nem kellene megfeledkezni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom