Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-26 / 48. szám
Kossuth-emlékév Száz éve halt meg, de az életére emlékeznek Angyal János Budapest (MTI) — Az 1994-es esztendő Kossuth emlékév; halálának 100. évfordulóján országszerte megemlékeznek a nagy államférfinak nemcsak a haláláról, de emlékeznek életére, történelmi szerepére is. A Kossuth Alapítvány ügyvezető igazgatójával, M. Pásztor Józseffel beszélgettünk a Kossuth- hagyomány ápolásáról, az emlékév eseményeiről. □ Először is engedjen meg egy személyes kérdést: hogyan került kapcsolatba a Kossuth-hagyomány ápolásával? — Kossuth szülőfaluja, Monok mellett születtem Megyaszón, s folyamatosan ápolom kapcsolataimat szülőfalum szellemi életével. A helyi olvasókör tagjaként 1988-ban átmentünk Monokra a március 15-ei megemlékezésre, ahol is egy tartalmatlan, méltatlan ünnepség tanúi lehettünk. A tanulságokat levonva kezdeményeztem a Kossuth Kör megalapítását, amit a monokiak lelkesen felkaroltak. □ Milyen bázisai, szervezetei vannak a Kossuth-hagyomány ápolásának? — Hogy megfelelő anyagi bázist teremthessünk, a kör tagjai 1990-ben létrehozták a Kossuth Alapítványt. Anyagi indításul az akkori miniszterelnök, Németh Miklós, Monok szülöttje 1 millió forintot adott a miniszterelnöki különkeretből, de támogatták az alapítványt önkormányzatok, iskolát, gazdálkodó szervezetek és magán- személyek is. Az országos szervezés érdekében pedig 1991-ben Sátoraljaújhelyen — a vármegyeházán, ától Kossuth a politikai tevékenységét elkezdte — létrehoztuk a Kossuth Szövetséget. Örömmel mondhatom, az ország minden sarkából csatlakoztak a szövetséghez magánszemélyek, önkormányzatok, egyesületek, s meglepetéssel tapasztaltuk, hogy főleg a kisebb településekről. □ És persze, gondolom, a történészek is. — Sajnos, kevés történész kapcsolódott a mozgalomba, inkább helytörténészek és lelkes amatőr kutatók. De éppen ezáltal országos hálózat épült ki a hagyomány- ápolás érdekében. □ Milyen rendezvényeket tartanak az emlékévben? — Az országos rendezvények közöl csak néhányat említenék. Március 20-án, délelőtt megemlékezés lesz a mauzóleumnál, a Fiumei úti sírkertben a kormány és a főváros képviseletével, délután pedig ökumenikus gyászmise a Deák téri evangélikus templomban. A harmadik országos Kossuth Tábor Balatonszabadiban nyílik július 31-én. Születésnapi megemlékezés lesz Monokon, szeptember 17-én a felújított szülőház és emlékmúzeum átadásával. Rákospalota önkormányzata megrendezi a Kossuthok találkozóját, amelyen a történelmi Kossuth-családok szépszámú leszármazottja vesz részt. De kiemelkedő esemény lesz a világ első köztéri Kossuth-szobra felállításának 100. évfordulóján, július 1-én és 2-án Siómaroson; ez a kisközösség alig három hónappal halála után elsőként emelt szobrot Kossuthnak. Külföldön is tartanak megemlékezéseket, elsősorban Kossuth egykori lakhelyein: Torinóban, Su- menben, Kütahyában. — És ami a legfontosabb: országszerte lesznek színvonalas, tartalmas megemlékezések, tudományos emlékülések, szoboravatások, kiállítások, emléktúrák, ifjúsági vetélkedők, szavalóversenyek. Nemcsak az országosan meghirdetett programokhoz kapcsolódnak az érdeklődők, sok községben, városban megyei és helyi szervezésben is készítettek programokat, és viselik ezek anyagi terheit. Példaként — a lista közelsem teljes — megemlítenék néhány helységet, amelyek különös figyelmet fordítanak a megemlékezésre: Szolnok, ahol Kossuth-szobrot állítanak, Cegléd, Csongrád, Zalaegerszeg, Körmend, Karcag, Kunhegyes, Kunszentmik- lós, Mohács, Balatonkenese, Keszthely, Orosháza, Békéscsaba, de említhetjük a fővárosi Józsefvárost és Óbudát is. Megyei szinten kiváló szervező munkát végeztek Veszprémben, Zalában, Somogybán. □ Nem tart attól, hogy túlzottan kampányszerű lesz az emlékév? — Egyáltalán nem. Annak idején Sátoraljaújhelyen tízéves programot dolgoztunk ki a Kossuth-hagyomány ápolására, és ebben nemcsak a kerek évfordulók a fontosak, inkább a folyamatos felkészülés, az emlékápolás a lényeges. □ Mit jelent ma a Kossuth- hagyomány ápolása? Kossuth személyiségének, munkásságának van-e mához szóló üzenete? — Igen, ha a demokrácia útjára akar lépni egy nép, szüksége van ösztönző hagyományokra, a reformkor és a szabadságharc pedig ilyen. Kossuth és kortársai a demokrácia kapuit nyitották meg a nemzet előtt, mind elméletben, mind gyakorlatban. — Szövetségünk célja e történelmi örökség tudatosítása — különösen a helyi hagyományok felélesztése, életben tartása révén. Hans Gustav Edőcs; Elröppent évek Kolompszó a magyar mező felett Móra Ferenc mindennapi kenyerétől a szeretetig, a Kincskereső kisködmönig Szilvási Csaba A Négy apának egy leánya, a Hannibál feltámasztása, az Ének a búzamezőkről, az Aranykoporsó, a Kincskereső kisködmön, a Csilicsala Csa- lavári Csalavér és más halhatatlan remekművek szerzője Kiskunfélegyházán született, Márton „a szegények szűcsmestere” tizedik gyermekeként. Édesanyja „kenyérsütögető asszony” volt. „Az én szegény szülém... harminc éves korára már megőszült, elhervadt és úgy maradt, mint a szedett szőlő... életében nem volt egy pihenőnapja és egy piros pántlikányi öröme. A mosóteknőben repedeztek ki az ujjai és a kenyérsütő kemence füstje, korma, ki-kicsapódó lángja marta szét az arcát.” — emlékezik vissza édesanyjára József Attila Anyám című költeményének hangulatát ébresztő soraiban — a már beérkezett író, Móra Ferenc. „Ősi várkastélyunkba amely nem kacsalábon forgott, hanem kenyérsütő lapáton és címerében szűcstűt viselt, a világegyetem minden fényei közül csak a napfény volt bejáratos” — írja szülőházára emlékezve. A gyermek Móra hamar megtanulta, mi az a mindennapi kenyér, amiért az istenhez imádkoztak. Volt, amikor ebédre „háromfélét” ettek — kenyeret, haját, bélét — volt, amikor „bundás gombócot”, vagyis hajában főtt krumplit, de néha megtette a papsajt is vagy az öreg eperfa látta el őket. A napfény mellett azonban egy másik fény- és melegforrás is van a családban: a szeretet. Ez teszi boldoggá és szabadon szárnyaiévá a gyermeki lelket és képzeletet. Ébben a „körtemuzsikában” egész erdőre való madár van eldugva. Halkan kacag, mint a vadgalamb, csattog, mint a fülemüle, süvölt, mint a pirók és csikorgat, mint a csíz. Ez a szeretet a cinegekirály, kék koronával a fején, rózsaszín palástban, fehér mellényben, piros csizmában, s ez a fantázia maga a bűbájos Küsmö- di, ki tudja, fűben-fában milyen gyógyító erő lakik, parancsol a szeleknek és el tudja fütyülni a háztól a patkányokat. A gyermeki lélekben szentjánosbogarak fénylenek, angyalkák hintáznak a jegenyék hajlós sudarán, a liliomok tölcséreiből mézet szörpölnek és a pillangókkal „ci- camicáznak”. Rózsák kelyhe, jázminok csillaga borul össze benne. Félegyházától kapta Móra egyéni veretét, innen származnak írói céljai is. A pesti egyetemi tanulmányok elvégzése után a tanári pályára lépett. Főleg természettudományokra tanította a felsőlövői ifjúságot. 1902-ben újságírónak szegődött a Szegedi Naplóhoz. Tömörkény István mellett telepedett le a szerkesztőségi asztalnál, s rövidesen ő lett a lap mindenese. 1904-ben a Somogyi Könyvtár és a városi múzeum őre lett, 1916-tól pedig igazgatója. Különösen a régiségtár és a néprajzi tár páratlan gazdagsága és eredetisége az ő érdeme, de a közművelődésnek emelt Tisza-parti palota minden egyes szöglete az ő lelkének és kezének gondosságát és pontosságát hirdeti. A béke csöndes és a háború hangos éveiben rendületlenül állott a poszton, út, olvasott, tanult, dolgozott. Ő lett a mindentudó Szegeden, az összes tudományok polihisztora. Leginkább zoológiával és archeológiával foglalkozott, de otthon volt a botanikában, a csillagászatban, az okkult ismeretekben, sőt még az erotikus irodalomban is. És közben egyre jönnek ifjúsági könyvei, meséi, regényei. A legnehezebb műfajt választotta magának, de a jobbik részt, mint az evangélium mondja: a gyermekeknek alkotott. Olyan, mintha nem is papírra írna, hanem piros rózsalevélre szivárványszínű páva- tollakkal. „Gyalog járó” szavaival hirdeti, hogy a cselekvő emberi jóakarat, ha sántikálva, botorkálva is, de előbbre viszi az emberiséget. Tudja, hogy az életben sok a rút, a fonák, a fölösleges szenvedés. Tagadja, hogy igaz volna a bibliai példázat, amely a leomlott babiloni toronyról szól. A torony áll, a torony épül, évezredek óta minden nemzedék rakja egy emelettel tovább az emberiség házát.” — úja. Költészete tiszta költészet. Líra prózában. Érzelmesség csöppje csillog benne még a jéghegy csúcsán is. „Addig nincs baj, míg az ember jókedvvel győzi” — írja. Humora olyan aranyhíd, ami átsegíti a nyomorúság minden szakadéka fölött. A fiú a szomorúfűz ritkás árnyékába húzódott, hogy a perzselő napnak a megszűrt sugarai érjék. Ózonlyuk, mondta magában, s megborzongott. Igyekezett vidám dolgokra gondolni. Arra, hogy három napja jött meg az értesítés: felvették az orvosi egyetemre. Kezében egy húsz éve Londonban megjelent krimivel dőlt a foszlott plédre. Már csak nagyritkán kellett szótár után nyúlnia. A könnyed lebegés azonban ismét hamar végétért: a szomszédban elvisított a villanyráspoly és dön- geni kezdett a nagykalapács. Félóráig biztosan nem hagyják abba. Tekintete a műhelynek nevezett ocsmány fészer felé fordult, melynek inkább csak a teteje látszott a két portát elválasztó fagyalbokrok mögött. Az újgazdag vállalkozó, az egykori kolhozbrigadé- ros fűrészgépek javítására specializálta magát, s ezekből sok volt a környéken. Vállalkozását 1991 őszén alapozta meg: az erdő legsűrűjében bolyongva felfedezett tizenöt T- 35-ös tankot; évtizedek óta ott rozsdásodtak, maguk a ruszkik is megfeledkeztek róluk. Itthagyták, s csak vállalkozó kellett hozzá, aki szétdarabolja, s eladja az olvasztónak. Az emberek egy ideig pusmogták, hogy néhány, még használható géppuskát leszerelt, s ezekkel mindenkit sakkban tart. A rendőröket is természetesen. Két gorillaszerű alkalmazottja volt a váltakozónak, akik kora reggeltől napestig buzgón sivíttatták a villanyráspolyt, döngették a nagykalapácsot, igencsak rövid megszakításokkal, s a fiúnak olyan érzése volt — akárcsak anyjának a régóta elvált alsótagozatos tanítónőnek —, hogy a műhelyben talán más szerszám nem is található, vagy ha igen, azért használják Örökké e kettőt, hogy őket elűzzék a környékről. Bizonyos, hogy ez nem csupán szóbeszéd volt; a rajtuk túl lévő tágas, ámde félig-meddig romos házban magányos öregasszony lakott, rokonai leszármazottai nincsenek, mindinkább nehezére esik önmagát ellátni, s vállalkozóék nemrég eltartási szerződést kötöttek vele: gondoskodnak a vénasszonyról, de halála után a ház, az ezer négyszögöles porta az övék. A szerződéskötés után alig egy hónap múlva alapos orvosi kivizsgálásnak vetették alá a vénséget, kiderült, hogy előrehaladott rákja van, s jó esetben egy fél éve van hátra. Vállalkozóék a kezüket dörzsölték, hencegve kijelentették, hogy minden arannyá válik a kezükön, s már tervezgették, hogy a gyárcsarnokot hogyan építik meg a nagy portán. A terjeszkedő birodalom közrefogja a tanítónő házát, de majd csak sikerül elűzni innét — hangoztatták. Itt ugyanis a feleség szeretne kocsmát nyitni. Többen azt is tudni vélték, hogy a vállalkozó szűk baráti körben kijelentette: pénze már most is annyi, mint a pelyva, mindent, és mindenkit megfognak vásárolni, s aki útjukban áll, azt eltapossák, mint a férget. Mindezekről a fiú is hallott, álmában egyre többször látta magát nincstelen, csúszó-má- szó féregnek, s hiába a kitűnő érettségi, az egyetemi felvétel, nem ő az élet nyertese. Anyja rég belekeseredett a nincste- lenségbe, egyre többször nyúl a pohár után, ilyenkor a nyugalmas, derűs, a szegényekről gondoskodó Kádár-rendszert emlegeti. Olykor kopottas, korosodó urak fordulnak meg a háznál, anyjával félnapokra bezárkóznak az utcai szobába, s közben az ágy is többször nyeszeregni kezd. A fiú ilyen alkalmakkor biciklizni indul, de van, amikor túl korán ér haza; legutóbb is alkoholfűtöt- te hangos beszéd szűrődött ki a szobából: anyja régi fényképeit mutogathatta férfiismerősének, Hans Gustav EdŐcs: A kis maszatos szomorúsága Harasztosi Pál ; REPRODUKCIÓM
