Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12 / 36. szám
12 1994. február 12. Jegyzet _________________________ A jó farkaskutya Lázár István A kocsma, melynek bejáratára barátom ablakából odalátunk, valaha szeszmentes büfécske volt. Úgy mentes persze, hogy engedélye szerint nem tarthatott alkoholos italokat, titkon pedig csak féldeciket mért, amit a törzsvendégek — főként hajnalban-reggel, munkába menet — kávéscsészéből ittak, ki kávéba öntve, ki tisztán. Anno, akkor még 9 óra előtt mindenhol tilos volt a szesz — de hát itt azután ezzel törődtek a legkevésbé, hiszen az egész amúgy is svarcban ment. Később a büfécske avanzsált. Most már az étel másod-har- madlagos, és a tömény mellett naponta több hordó csapolt sör is elfogy; kevésbé kapós a bor, mert annak a kedvelői inkább az öt házzal odébb nyílt termelői (?) borkimérésbe járnak. Barátom mondja, de nála járva láttam magam is, hogy jó idő esetén a vendégkör java kint trafikál, kvaterkázik az utcán. Ha ugyan a gyakori ordítozás, verekedésbe átcsapó „barátkozás" ily szelíd kifejezésekkel illethető, így volt ez akkor is, amikor még az utcai szeszfogyasztás tiltatott. Ahogy fejlődött a kocsma, ugyanúgy a tulajdonos. Kezdetben maga szolgált ki. Azután naponta járt Trabanttal ellenőrizni az üzletet. Később hetente kétszer, Ladával. Majd egyszer Toyotával. Most már hónapok is eltelnek, hogy nem mutatkozik a környéken. Azóta tovább romlott a morál. Akár abban is, hogy a mocskos, esőverte, szakadt göngyöleg hetekig a járdaszélen díszeleg. (Kérdem én: valóban vannak a városban közterület-felügyelők? Hol vannak? És mi a dolguk?) Nemrég vasárnap délelőtt vetődtem el a barátomhoz a kocsmával szemközti házba. Csendes, elmélkedő beszélgetésre. Nem ment. Roppantul zavart az utcáról fölhangzó harcizaj. Egy türelmetlen, szinte hisztérikus kutya meg-megújuló ugatása. Kinéztünk. Valaki, a kocsma egyik vendége egy kamasz, de már anyányi, izmos farkaskutyát — más néven: németjuhász — a kocsmaajtóval szemközti, a járda szélén álló közlekedési jelzőlámpa oszlopához kötött, méteres láncra. Szájkosár nélkül persze. A jó kutya, addig is, amíg várta a gazdit, házőrzőként viselkedett. Uralta a kocsma előtti járdaszakaszt. Jöttek- mentek (volna) az emberek. Am ezt nem tehették másként, csakis úgy — a csiszi-csoszi vének, a gyerekkocsis anyukák is —, hogy le a járdáról, át a parkoló autók között, és vissza a járdára. A kutya meg láncát tépve ugatta őket, már jó előre és még jóval elhaladásuk után is. Ha meg valaki éppenséggel a maga kutyájával közeledett, az ugatás hörgő-ziháló változatba csapott át. Mellesleg, mindeközben a jó kutya a kocsma bejáratát is szinte teljesen elállta. A merészebbje ugyan, ha odavitte bokáját a habzó kutyaszájtól arasznyira, beléphetett. Am több embert is megfigyeltem, aki visszariadt, tétova megállás után elment; nem kockáztatta, hogy a nadrágszára vagy a szoknyája árán ihasson valamit. Am ez odabent, a kocsmai műintézetben senkinek se tűnt föl. A mikor másfél óra múlva a helyzet még mit sem változott — eléggé szomjas lehetett a gazdi —, barátomnak utcai szobáján kívül másik nem lévén, ahová menekülhettünk volna, feladtuk a vasárnap délelőtti, csendes elmélkedő beszélgetést. S az így megtakarított időmben, haza- menvén, megírtam ezt a pár sort a jó kutyáról. Amely, ugye, az utcán hevert. Mármint addig, amíg ismét és ismét föl nem ugrott, ugatni. Áramlatok a két part között Igazi változatosság: nyolc ország harminchat művészének alkotásai sorakoznak a falakon Budapest (MTI) — Mikor „latin-amerikai” egy rajz, egy akvarell, egy szitanyomat? Ak- kor-e, ha folklór, misztikum, formabontás jelenik meg a képen, akkor-e, ha az alkotót ezernyi szál fűzi a távoli kontinenshez, vagy ha latin-amerikai tájat, embert, tárgyat formáz a műtárgy, vagy ha attól eltérően természetfeletti tájakon, síkok egymásratolódásával, színek, formák tobzódásával vallja meg nemzetközi-ségét? / Csupa eldöntetlen kérdés. És nem csak latin-amerikai művek esetében. Hiszen hányszor és hány helyen lángolt már fel a vita a műfaj nemzeti- és nemzetköziségről a művészetek története folyamán?! Most valamiféle választ kaphat a látogató a Kiscelli Múzeumban, a március végéig nyitva tartó Kortárs latinamerikai grafika című kiállításon. A tárlat már sikeresen járta be fél Európát, s a magyar- országi bemutató után is tovább utazik. Láthatták már Spanyolországban, Franciaországban, Németországban, Portugáliában, s az év folyamán eljut Svájc több városába, miként nálunk is a budapesti kiállítást megelőzte egy soproni tárlat. Nyolc ország harminchat művészének alkotásai sorakoznak a falakon. Igazi változatosságot, sokféleséget közvetítenek. Valamennyi grafika az 1970-es és 80-as években készült, 1986-tal bezáróan. Lévén, hogy egy akkor alapított gyűjtemény, a Smurfit Car- tony Papel de Mexico által a Banco de Mexikónak adományozott kollekció részei. Ezért a gyűjteményben aztán nagy számban vannak képviselve a mexikói alkotók. Az itt kiállított munkáknak is több mint egyharma- dát jegyzik mexikóiRufino Tamayo: Gyermek Raul Anguiano: A fehérsálas nő ak, de sokan közülük európai, amerikai születésűek. Akik a hagyományok vállalásával, az ősi technikák felelevenítésével, a sajátos szín- és formavilág integrálásával váltak a mexikói művészet képviselőivé. Ők és a többiek, az argentin, a venezuelai, a perui, a columbiai, a kubai, az ecuadori és a haiti művészek több évszázados technikákat elevenítenek fel, vagy új kísérleti megoldások alkalmazásával élnek. Készítenek litográfiát, szitanyoma- tot, rézkarcot, akvarellt, kollázst, vegyes technikájú műveket. Néhányan a hatvanas évek európai avantgárd irányzatait, mások a grafikai műfaj évszázados hagyományait követik. Ám mindenféle hagyományon és modernségen átfénylik a földrajzi környezet meg a művész egyénisége. A művészeti irányzatok áramlásának tanulságanyaga ez a kiállítás, amint azonosságokat és különbözőségeket tár fel az óceán két partja között. Ugyanakkor megmutatja, hogy a folklór, a misztika, a huszadik századi formabontás együttese, a sejtelmesség és konkrétság, az egymásba csúsztatott síkok, a merész és visszafogott színek összessége egy sajátos latin-amerikai összképpel ajándékoz meg bennünket. Dankó Mihály Janóból _ _ ogy jó eszű, haM f mar felismerték. A m S tanító neki adta a JL J. leghosszabb szöveget a farsangi szerepkor, s a pap rábízta a hittanórát, ha éppen elhívták az utolsó kenetét feladni. Nem is volt hiány a dicséretben. Idős anyja nem győzött hálálkodni az Istennek: — Késői gyümölcs — mondogatta csendesen. — Nem hiába érlelődött olyan sokáig! — replikázott a büszke apa. Janó, mert így hívták a fiúcskát, gyakran hallotta az ismert Arany János idézetet, amint libalegeltetés közben a könyvet bújta: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!" Az iskola könyvtárszekrényének minden kötetét kikölcsönözte, az agyonolvasott meséktől a poros klasszikusokig. Elérkezett a pályaválasztás ideje. Nem volt kétséges, a fiúnak gimnáziumba kell menni. A tanító maga járt el az ügyben a közeli nagyvárosban. Az anya aggódása őt is megszeppentette egy kicsit, mégis nekivágott az ismeretlennek. Az évnyitón alig akarta elengedni apja kezét. — Ne félj, itt embert faragnak belőled! — érkezett az örökké optimista ember biztatása. A kollégiumi évek félelmetesen indultak. Rengeteg új dologgal kellett megismerkednie: az idősebb diákok kiszolgálása, késsel, villával evés... Gyakran fogadta sírással a vasárnap látogatóba érkező édesanyját. Egyedüli vigasza a könyv volt. O falta a betűket, osztálytársai és tanárai előtt egyre nagyobb becsülete lett. Mindent hamarabb és jobban tudott a többieknél. Ez meglátszott az évvégi bizonyítványban, tiszta jeles lett mindenből. Másodikban aztán már nagyfiúként érkezett, ismerős volt minden zug, a vaságy, a pad. Haza csak ritkán mehetett. Idős anyja egyre többet sírdogált, s ha arról esett szó, ő is meglátogatná abban a kőrengetegben, Janó csak any- nyit mondott: — Minek jönne, édesanyám? Csak eltévedne. S bizony, nehezen sikerült leszerelni a szülői aggódást. Magának sem merte bevallani, de szégyellte a többiek előtt azt a feketekendős, nagykosaras asszonyt, aki még mindig úgy babusgatja, simogatja, mintha csecsemő lenne. Persze, az anyai szív mit sem tudott erről, majd kiugrott a helyéből, ha a tanítóval, a pappal vagy valamelyik sógor-komával találkozott, s Janóról érdeklődtek: — Megy a fiúnak a tanulás? — hangzott az elmaradhatatlan kérdés. — Még valami orvos lesz belőle, de legyen is, kell ide a segítség. —Jön az, csak végezze el az iskolát! — sóhajtott az anyja. — Csak mikor lesz még az! Persze, nincs olyan gombolyag cérna, ami el ne fogyna. Az évek is lassan tovaszáll- tak. A ballagáson csak szülei vettek részt, Janó akarta így. — Nem szeretem én a nagy csinnadrattát — mondta. Pedig csak valahogy restellte volna a sok rokont, szomszédot. Igaz, azt nem bánta volna, ha az egész világ szeme láttára adják át neki a sok kitüntetést, dicsérő oklevelet. Természetes volt, hogy egyetemen^ folytatja tanulmányait. O a sok lehetőségből a jogot választotta. Apja kicsit hümmögött, neki nem nagyon tetszett fia döntése. Szerette volna, ha hazajön és valamilyen „becsületes" szakmát tanul, de megértette: a gyerek tehetséges, többre hivatott, minthogy otthon a földet túrja. — Nem fog az hazavágyni abból a messzi városból — mondogatta az asszonynak a [ A 'KtkuMaflíarorszáfl hétvégi rnUékku
