Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-12 / 36. szám

1994. február 12. Körmöcbányái szellemi triász Merényi László Budapest — Az egykori Bars megyéhez tartozó Kör­möcbánya évszázadok óta is­kolaváros. A múlt században létrejött állami gimnázium jó hírnévnek örvendett. A magyar kultúra fellegvára volt ezen a vidéken, ahol magyarok, szlovákok és né­metek éltek békésen együtt évszázadok óta. A körmöcbányai állami gimnázium a város szellemi életének központja volt. A pedagógusok közül hárman játszottak különösen komoly szerepel. Angyal Dezső ma­gyart és franciát, Szent-Iványi Béla történelmet és németet, Merényi Oszkár pedig ma­gyart és németet tanított. Iro­dalmi és tudományos érdeklő­désük egyaránt megvolt; ba­ráti kapcsolatuk egyre jobban elmélyült és valósággal „szel­lemi triászt” képeztek Kör­möcbányán. Biztatóan induló tanári és irodalmi tevékenységüknek vetett véget az, hogy a cseh­szlovák megszállók 1919. feb­ruárjában egyik napról a má­sikra megszüntették a magyar gimnáziumot. Érdemes köze­lebbről megvizsgálnunk: ho­gyan alakult a „triász” tagjai­nak, e három szépreményű fi­atal tanárnak a további életút­ját. Angyal Dezső 1919 után is Körmöcbányán maradt. Az is­kolától elszakadva, magánta­nítványokat oktatott, abból élt. Még fájdalmasabb volt számá­ra, hogy a költészettel felha­gyott. „Valami alaposan összedőlt bennem, amit tudom, nem fo­gok már újjáépíteni” — írta 1922-ben egyik levelében. Évekig tartó kétségbeesés után azonban megtalálta új hivatá­sát. A francia irodalommal foglalkozott elmélyülten. 1928-ban ki is jutott Párizsba. Ott érte a súlyos betegség, ami 37 éves korában végzett vele. Szent-Iványi Béla előbb Bu­dapestre távozott. Itt szerezte meg a doktori fokozatot. A 30- as években Berlinbe került. A Humboldt Egyetem professzo­ra, majd finnugor tanszékének vezetője lett. Számos tanul­mányt írt a 60-as és a 70-es években a magyar-német iro­dalmi kapcsolatokról. Felesé­ge, Ita Szent-Iványi (lányne­vén Ita Worseg) kitűnően megtanult magyarul. Prózairo­dalmunk egyik legjelentősebb fordítója lett a német nyelv- területen. A triász harmadik tagja: Merényi Oszkár még jelen­tősebb munkásságot fejtett ki. Pályája kezdetén ő is verseket írt. A költészettel felhagyva, a 20-as évektől kezdve az iro­dalomtörténetnek szentelte tevékenységét. A pécsi egye­temen lett doktor, majd itt és később Debrecenben volt egyetemi magántanár. Életé­ben összesen 46 könyvet alko­tott. Berzsenyi legnagyobb ku­tatójának számít. Kiváló tanár is volt, előbb Kaposváron, majd Nyíregyhá­zán. Neve négy különböző le­xikonban szerepel. Dr. Merényi Oszkár nem fe­ledkezett meg egykori kör­möcbányai barátairól. Szent- Iványi Bélával egészen halálá­ig tartotta a kapcsolatot. A ha­lott Angyal Dezső emlékét és költői hagyatékát pedig szere­tettel gondozta, tanulmányt is írt róla. Párizs — Berlin — Buda­pest: ide vezetett három szelle­mi kiválóság útja. Ennek a triásznak a tevékenysége e kisváros egyik legszebb ma­gyar kulturális hagyománya a XX. századból. Sajnos, az elmúlt évtizedek­ben odaát a hivatalos politika mindent megtett azért, hogy Körmöcbánya magyar emlé­keit elfeledtesse. A város isko­láiban a magyar nyelvet hét évtizede nem tanítják. Ma már csak kevesen tudnak Kör­möcbányán magyarul. Ez az elfeledtetés nyilvánul meg Angyal Dezső esetében is. Igaz, ez nem vonatkozik az egész családra. Apja, Angyal Béla és bátyja, Angyal Géza neves festők voltak. Az állam­fordulat a képzőművészeknek kevesebb gondot okozott, hi­szen az ő esetükben nyelvi problémák nem merültek fel. Ezért „Vojtech Angyal” és „Geyza Angyal” képei meg­találhatók a helyi múzeumban. A család harmadik neves emberéről, Angyal Dezsőről a hivatalos körök annál jobban hallgatnak. Magyarországon — sajnos — évtizedekig tilos volt a ha­táron túli magyarok sérelmei­ről beszélni. A 80-as évek ele­jén azonban már egyes esetek­ben megtört a jég. Ilyen alkal­mat jelentett Dr. Merényi Osz­kár temetése 1981. április 1- jén. Lukácsy Sándor iroda­lomtörténész gyászbeszédé­ben — az akkori körülmé­nyekhez képest — merész hangot ütött meg: „Dr. Merényi Oszkár... ta­nári pályafutását Körmöcbá­nyán kezdte. E városka főtere, mely majdnem olyan furcsán hajlik, mint a sienai, nekünk már csak turista célpont; neki még életének és ambícióinak kerete volt. Vajon összegyűl­nek-e még érettségi találko­zóra az akkori körmöcbányai diákok? Aligha, és ez nagy kár. Ha meg lehetne szólaltat­ni őket, micsoda szociológiai fölvétel volna! S beszélhetné­nek az egykori fiatal tanár­ról, aki most talán utolsónak távozott azok közül, akik még a hajdani tágasságban kezd­ték.” (Az Erdélyi Magyarság nyo­mán) Mészáros Gábor keramikus alkotásai egy kiállítá­son Elek Emil felvételei János lett... hosszú téli estéken.—Ki lesz a támaszunk...? — Majd csak lesz valahogy — biztatta az asszony. S rend­re készítette a csomagokat. Kacsát, csirkét, kolbászt kül­dött a fiúnak, hogy ne éhezzen. Kívül viszont semmit sem mu­tatott. Büszkén húzta ki magát, ha a boltban arról esett szó: ügyvéd lesz a Janó! Az egyetemista pedig egyre kevesebbet koptatta a családi­ház kilincsét. Néha már a Borzas kutya is megugatta, amint a nyikorgó kertkapun belépett. Nem ér rá — mondo­gatta. Hol a professzor hívta meg, hol ő tartott előadást, de mindig volt kifogás. Apja ha­lálakor is csak a temetés nap­jára érkezett, mert egy fontos vizsgát le kellett tennie. Az eredmény sem maradt el, év- ről-évre tiszta ötös került az indexébe. Az államvizsga, a doktorátus megszerzése után néhány hétre pihenésként külföldre ment. Válogathatott az állásaján­latokban. Maradhatott volna az egyetemen tanítani, de ő mégis a szülőfalujához közel eső nagyvárost választotta. Mégis csak közelebb lesz any­jához, akit a magány egyre csak sorvasztott. A megyeházán kapott helyet, nevét olvasni lehetett az újság­ban. Bizony, a faluban szinte mindenki büszke volt rá: A mi fiunk! — mutogatták a fény­képét egymásnak. Janó pedig haladt a ranglétrán. Haza is már csak kocsival jött. Mindig rohant, alig várta meg, hogy megfőjön az aranysárga tyúk­húsleves. Telt, múlt az idő. A faluban furcsa hírek kezdtek terjedni. Az emberek először csak sut­togva, majd egyre hangosab­ban tárgyalták meg egymás között, milyen rátarti lett ez a János, hisz Janónak már senki sem merte anyján kívül szólí­tani. Hiába fordulnak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal. Az ügyvéd úr titkárnőjével üzent ki, letagadtatta magát, meg sem hallgatta őket, vagy ha bejutnak hozzá, semmit­mondó, kertelő válaszokat adott. Pedig a legtöbbször nem kérni mentek, csak sze­rették volna kikérni ebben-ab- ban a véleményét. O csak tud­hatja, tanult ember. Kicsi a falu, semmi sem marad titokban, végül az any­ja fülébe is eljutott a hír fia viselkedéséről. Szégyellte bíz magát. Egyre kevesebbet állt meg a boltban beszélgetni, valahogy félt, hogy megkérdezik: mi van ezzel a Janóval? S ő nem tudna rá mit felelni. Sokszor elhatározta, hogy szóváteszi fiának a történteket, de tartott tőle. Különben is, először nem hitte a szóbeszédet, de mikor már az öreg tanító is alig köszönt, nagyon bántotta a dolog. Egyik vasárnap autódudá­lásra rohant ki. Fia robogott be a kapun. Boldog, végre megismert egy komoly lányt, s szeretné bemutatni anyjának. Megéhezett, harapna valamit, míg visszaindul — mondta, s leült a szurkosvászonnal borí­tott asztalhoz. Az asszony azonnal odatette a serpenyőt, előkészítette a tojásokat. Ha­mar a tányérra került a jó il­latú lepény. Friss kenyeret szegett meg, s a sok örömhír után csak úgy szokása szerint megkérdezte: —Mi újság a hivatalban? — Semmi különös, nemrég kaptam fizetésemelést. Jól megvagyok, csak ez a sok falusi ne járna a nyakamra, ne látnám állandóan ott őket! A fiú észre sem vette, amint anyja ke­zében megállt a kés, a félig levágott ka­réjt az asztalra tette, s csak csendesen ennyit mondott: —Ahhoz neked meg kellene vakulni...! Bessenyei köszöntése Bessenyei Ferenc Archív felvétel Budapest (MTI) — Élet­éveinek a gyarapodása legin­kább a születésnapi torta gyertyáinak a számán lát­szik. Hetvenöt belőlük már elég szép erős fénnyel lán­gol, ő azonban teli tüdőből és lélegzettel elfújja. Minek az a nagy felhajtás, gyerekek? — mondja bizonyosan a tőle megszokott harsány nevetés­sel, mert nem csinál nagy ügyet ebből a hetvenöt év­ből. Habár, mint minden­kinek, neki is felettébb jóle­sik az iránta megnyilvánuló szeretet. Persze ő fényeket gyújtani jött hetvenöt évvel ezelőtt Hódmezővásárhelyen erre a világra, fölvilágosítani az elméket, átforrósítani a lelkeket, hajlítani a szépre és a jóra az álmélkodó, figyelő tekinteteket a színpadról el­hangzó szóval. Elfújni csak a rontó szellemeket akarja, mert nagy benne a haragvás a butaság, az alpáriság, a tehetségtelenség ellen. Híre­sek az indulatai. Mert az ő természete is olyan nagy személyiségek és szellemek belső feszítőerőin formálódott, akiknek a szín­padra és a filmre születésé­hez ő adta oda a lelke kirob­banó energiáit. Hegyeket mozdítani velük talán nem lehet, de a levegőt, a gondol­kodást, az érzéseket fölka- vami maga körül igen. Lehet-e véletlen, hogy őrá bízták nemzeti történelmünk legnagyobb hatóerejű alakí­tóinak megszemélyesítését. Dózsa, Széchenyi, Kossuth, Görgey őbenne testesült meg a leghívebben. A küzdő, a vívódó, vitázó, nagy tettekre hivatott hősök általa keltek a közönséget ellenállhatatlanul magukkal ragadó életre. Hamlet, Othello, Bánk bán, Galilei — csak kiragadott óriásai a drámairodalomnak, akik Bessenyei Ferenc em­beri és művészi lényével egybeforrva érvényesíthették költői életük teljességét. Bessenyei küldetéses szí­nész. Megszületett, hogy ál­tala ilyen óriások születhes­senek meg. Mostani jubileu­mi születésnapjának is ez adja meg igazán az értékét, rangját, szépségét és fényét. Am azt is tudja mindenki, aki látta, hallotta, ismeri: nem ércből öntött vagy márványból faragott emlék­művet emelt az alakításaival, hanem szíve melegéből, gyöngéd vonásaiból, s nem utolsósorban jellegzetesen egyéni humorából is bőven tellett, hogy minden szerepét az annak legmegfelelőbb élettel telítse. Kell-e említeni az ő Higgins professzorának vagy Tevje nevű tejesem­berének emberi színességét, amit behízelgően meleg és kifejező énekével is a sikerek sikerének a sorába emel? De prózáját is kedvessé tette a fülnek zengő orgánuma, és kimunkált, az anyanyelv pa­rancsait híven teljesítő szö­vegmondása. Mindezt azonban hiba lenne csak múltidejűen ra­gozni. Bizton hisszük és kívánjuk: előtte még a meg­teendő út, amelyet neki kell megtenni tudásának, böl­csességének, élettapasztala­tainak gazdagságával, hogy mindezzel minket gyarapít- son. Amióta a pályán van, soha sem távolodott el a színházról vallott nézetétől, amely szerint az az emberi szellem legmagasabb igé­nyei közé tartozik, az emberi tisztesség és méltóság ottho­na. Ezt nem a pátosz mondat­ta vele, hanem a tulajdon pá­lyájához és munkásságához mért igényessége. Ma sem vélekedik másként, s ha ettől eltérőt lát, hall, tapasztal maga körül, kíméletlenül os- torozóvá válik a hangja. Születésnapját azonban édesítse meg közönsége és kollégái jókívánságainak áradata. Öt évvel ezelőtt, amikor a kollégái, barátai, tisztelői köszöntötték őt nyil­vánosan az Erkel Színház színpadán, ez egy kis alkalmi klapanciában fogalmazódott meg. Ott mondta el két szí­nésztársa, egy férfi és egy hölgy a sztárok sorából. Ebből idézek: „Gratulálunk Bessenyei, / Szereplistád mesebeli, / Voltál Kossuth és Görgey, / Széchenyi és Galilei, / Svángya, Asztrov, Tevje, Zorba./ így értél e tisztes korba. / Megéltél sok boldog órát, / Megfojtottad Desdemónát. / Azt kívánjuk, Feri, neked, / Lépd át hety­kén a hetvenet...” Ha sántít is a rím, hozzáte­hetjük: a hetvenötöt is. ______A (fökt-MMúMorszáflMtvéfli mefíékíete 313

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom