Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12 / 36. szám
1394. február 12, % ‘Kgkt-Magyarország Hétvégi tneííéffete A nézők elidegenítése Brecht arra nevel, hogy ne éljük fel a cselekvési szándékot, hanem előadás után harcoljunk Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Azt is írhatnám, hogy nincsen új a nap alatt, de nem szeretnék cinikus lenni. Inkább újra rácsodálkozom az értékes műalkotások időket meghaladó voltára. Persze, közel hetven esztendő nem tekinthető történelmi távlatnak (még irodalom- történetinek sem), arra azonban elegendő, hogy szomorúan konstatáljuk: jelen állapotunkat is megírta előlünk Bertolt Brecht. Mégpedig már 1928-ban, amikor megszületett „háromgarasos operája”. Az már újabb érdekesség lehet, hogy ő is azt érezhette: megírták előle a nagy témát, mert John Gay XVIII. századi angol író The Beggar's Opera volt művének az előzménye. Gay a fiatal burzsoázia haszonszerzési „technikáit” pel- lengérezte ki szatirikus formában és hangnamben, Brecht pedig — az eredeti mű motívumait és figuráit felhasználva, kifordítva — a hanyatló kapitalizmus (akkor legalábbis ezt érezték) szatíráját fogalmazta meg. Itt azonban nem állt meg, élesen támadta a kapitalista intézményeket és a polgári erkölcsöket is. Nem táplált semmiféle illúziót. Ez a dezilluzionizmus átalakította a hagyományos drámai formát. Kurt Weill-ben méltó társra talált, mert a zenei elemek, a songok, tartalmukban és zenei építkezésükben egyaránt szembehelyezkedtek a polgári érzésvilággal. Miben rejlenek a dráma új vonásai? Talán a legfontosabb, hogy Brecht szakít az Arisztote- lesz-i drámafelfogással, különösen annak katarzis elméletével, amely szerint a néző átélve a drámai szituációkat, beleélve magát egy-egy hős sorsába, tragédiájába, mintegy megtisztul mindattól, ami abban rossz, és méltóvá válik mindarra a jóra. ami a pozitív figurában egyáltalán megjeleníthető. Brecht nem akarja azzal áltatni a nézőket, hogy a színházban végetémek a dolgok, hanem éppen ellenkezőleg, azt Pregitzer Fruzsina (Polly) mondja, a lényeges dolgok a színházon kívül kezdődnek. Ezért nem a szívünkkel kell „figyelnünk” az eseményeket, hanem az eszünkkel. Következésképpen a színházi előadásnak nem felélni, hanem felébresztenie kell a bennünk élő cselekvési szándékot. Hogyan érhető el mindez? Elsősorban azáltal, hogy el kell idegeníteni a nézőket a cselekménytől, meg kell akadályozni, hogy eljussanak a beleélés fázisáig. Ezt a célt szolgálják Brecht munkájában a songok, a narrátor szerepeltetése, az, hogy gyakran teljesen váratlanul megszakítja a cselekményt, és a néző személyes részvételére, gondolkodására apellál. Brecht a tudatos nézőket szereti, ezért utasítja el a színház drámai formáját. Mi pedig, valljuk be őszintén, jobban szeretünk megrendülni, mint az eszünkkel szembesülni a valósággal. Még a színházban is. Azt pedig pláne nem szeretjük, ha a szánkba rágják a legelemibb dolgokat. Ettől persze lehet még a színházi előadás jó is. Mindig izgalmas a rendező darabválasztási szándékát elképzelni. Vajon mi indíthatta Verebes Istvánt, hogy éppen most nyúlt hozzá a Koldusoperához? Nyilvánvaló sok minden ösztönözhette: a jelenlegi gazdasági helyzet, a magyar társadalom jelentős rétegeinek folyamatos lecsúszása, elszegényedése, a bűnözés (a statisztikával szemben) növekedése. Egyáltalán a mai magyar társadalom két részre hasadása. Másfelől — ami művészi szempontból talán még nagyobb kihívás — a hatalom természetrajzának a megmutatása. Egyszerű lenne, ha azt mondanám: Verebes ezzel a rendezésével a kisember mellé állt, s vele együtt azt mondja, „előbb a has, aztán a morál”. Ebben a magadásban van egy jó adag magabízó magatartás is, a tömegek, az elégedetlenek sorsának a felvállalása. A nyíregyházi Koldusopera nagyszándékú előadás. Benne van a lehetőség. A konferanszié (Berki Antal) benső- ségességet sugárzó magatartása, amelyikben helyenként több a szeretet, mint a távolságiadé attitűd. Hetey László Peackock szerepében igazi telitalálat. Természetesség és ravaszság jellemzi a játékát. Ugyanígy nagyszerű Szabó Tünde is a feleség figurájában. Helyenként démonivá akar nőni, de hát Brechtnek éppen az a szándéka, hogy iszonyodjunk a kizsákmányolás minden formájától. Polly, a lányuk egyszer légies, máskor drámai: igazából nem tudja, hova tadozzon. A szülőkhöz való mégoly felszínes kötődése vagy Bicska Gados Béla (Bicska Maxi) Maxi iránt érzett szerelme között ingadozik. Pregitzer Fruzsina játékában mindez költői formává szervesül, több emlékezetes jelenettel ajándékozva meg bennünket. Bicska Maxi figuráját nem Gados Bélára szabták. Gados túlságosan intelligens és visz- szafogott, több benne a filozófia, mint a gazemberség, a va- gányság. A társaira — Megyeri Zoltán, Korcsmáros Gábor, Venyige Sándor, Bajzáth Péter, Felhőfi Kiss László — inkább jellemző a „nagy gazembernek mutatom magam, hogy féljenek tőlem” mentalitásnak a megfogalmazása. Tetszett Csorna Judit mér- téktadó Kocsma Jennyje; Verebes István gyors beugrása Filch szerepébe teljes sikernél jád. A népes szereplőgárdát felvonultató előadásban ezúttal is hallottunk-láttunk új arcokat: az Anonymus kórus tagjait, a kísérő zenekar zenészeit és másokat. A színpadnak nem maradt kihasználatlan szeglete, olykor tömegjeleneteket is láthattunk. A Koldusopera fanyar zenéje a mondanivaló kifejezésének fontos eszköze. Ezen az estén különösen szépen énekelt Pregitzer Fruzsina, Szabó Tünde és Hetey László. Tetszett a T.J.V.I Stúdió díszletterve, med lehetőséget adott arra. hogy a színészek „átjárjanak” az egyes idősíkok között. A jelmezek — szép példaként—az előadást támogató cégek adományai. Egyúttal azt is jelezhetik, hogy vannak már ebben a megyében és városban olyanok, akik képesek áldozni a kultúrára. Harasztosi Pál felvételei Múzsák, ha találkoznak Ferenczes István: Farsang Vallatom fognak barbár örömei húshagyat havának ó egy isten kéne morzsányi biztató a férfiak javának temérdek az ünnep megolvadt vigyorgás csorog a maszkokon fogatlan farkasok ülik a törvényt a hetedik parancson ne hallj ne szólj ne láss elfeledsz majd mindent szerelem-szombaton kenyerünk megszegik ó uram ó uram micsoda asztalon Elek Emil felvétele Mészáros Gábor alkotása É Közbeszólás ______________ \ Aminek lennünk kell Kovács Éva L evelet kaptam, névtelenül. Aláírója titokban tartotta kilétét, mint írja, ó nem más, nem több és nem kevesebb, mint „egy a sok magyar közül”, aki inkognitójának titokban- tartását nem saját neveletlenségének, hanem másoknak rója fel. Ahogyan zárójelben fogalmaz, „név nélkül, ami nem az én hibám”. Vajon kié, tehetnénk fel a kérdést, de a lényeg most nem ez. Mint egy másik „magyar a sok közül”, ezúton szeretnék válaszolni a * feladónak, bár nem könnyű a helyzetem, hiszen ő legalább írásaimon keresztül ismer engem, én viszont egyáltalán nem ismerem őt. Mégis megpróbálom, mert ha a konkrét személyt nem is, választások közeledvén a jelenséget azért érdemes közelebbről szemügyre venni... Elöljáróban annyit: a vita tárgya az a korábbi jegyzetem, amelyben arról írtam, milyen káros szerintem az a szemlélet, amelyet Kéri Edit színésznő és pártja igyekszik megvalósítani azzal, hogy kijelenti: ott indítja az idős művésznőt képviselőként, ahol az SZDSZ indítja Pető Ivánt. Ha ez Kukutyin, akkor Kukutyinban, ha New York, akkor New Yorkban. Egy a lényeg, hogy ők ketten egy helyen legyenek. Na, persze közel sem azért, mert együtt többre mennek, hanem azért, hogy Kéri Edit elmondhassa, mit művelt óvásként Pető Iván apja, akinek ügyében mellesleg a független magyar bíróság már meghozta ítéletét. Egy a sok magyar közül azért támad engem, mert úgy gondolja, én álhumánus vagyok, amiért elítélem a színésznő által képviselt jelenséget, megbocsátok Pető Ivánnak meg Horn Gyulának, s szerinte ezt azért teszem, mert nem tudom, mit szenvedett ártatlanul évtizedekig a magyarság az AVO- tól, a benne megbúvó petők- től, homoktól. Menjünk hát akkor sorjában! Elöljáróban szeretném leszögezni, véleményem nem változott: továbbra is elítélem és károsnak tartom a jegyzetben megbírált szemléletet, mert nem előbbre, sokkal inkább hátravisz. Másodszor pedig úgy gondolom, az apák vétkéért nem felelhetnek a fiúk, mert ha ezt a tézist elfogadjuk, pro és kontra igen sok magyarnak lenne mit számon kérnie és megbánnia, a rendszerváltások idején egymás szemére vetnie, s az elszámoltatásnak soha nem lenne vége. Legfeljebb a személyek, a szereposztások változnának, egyszer a „kulák- meg csendőrfattyakon”, máskor meg a kommunista leszármazottakon vernék el a port, ha úgy hozza a sors, leghamarabb négy évenként, ha nem, akkor hosszabb időközönként, ráadásul pedig nem azok bűnhődnének, akik elkövették a bűnöket, ha ugyan elkövették. Az efféle vetésforgónak, az ily módon történő múltidézésnek pedig szerintem semmi értelme nincs. Tudom azt is, mit szenvedett a magyarság az elmúlt évtizedek alatt, az általános iskolától az egyetemig volt módom megtanulni, milyen hibákkal és erényekkel tűzdelve telt évszázadokon át a magyar sors, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor a balsors. Mégis úgy gondolom, hasznosabb lenne előre néznünk, összefognunk, mert annak van értelme. Azt sem lenne szabad elfelejteni, hogy a politikában igen ritkák a tiszta színek, kevésszer mondható — utólag is — valamire, hogy hófehér volt vagy éppen koromfekete, hiszen a tettek gyakorta átértékelődnek. Elég, ha a rendszerváltás óta lezajlott újratemetésekre gondolunk, vagy éppen azokra a személyekre, akik most a legjobban szidják a múltat, miközben az elmúlt negyven évben is dolgoztak valahol, szolgáltak valakit, elfogadtak érmeket és kitüntetéseket, s most újabb érmek és elismerések reményében (is) szolgálják az új hatalmakat. És ez még nem is lenne akkora baj. Baj csak akkor van, ha a csendesen szemlélődő azt kénytelen látni: az önkéntes, ügyeletes átállók még azt is el szeretnék vele hitetni, hogy milyen nagyon szenvedtek ők az átkos negyven év alatt. Szinte látom őket, ahogyan országosan ismert újságíróként, vállalatvezetőként, vagy éppen pártfunk- cionárusként élték életüket, járták a világot, kérdeztek vagy támogattak éppen aktuális hatalmakat, s az első demokratikus választásokig bizonyára temérdek elfoglaltságuk miatt nem vették észre, mindeközben menynyire szenvedtek... Egyébként meg szidott már le engem a haza és a szenvedő magyarság nevében olyan mai politikai vezető is, akiről azóta pártja, szervezete egyértelműen kiderítette, olyannyira élvezte a rendszerváltás után az elmúlt negyven év állítólagos szenvedéseiért kárpótlásként kezébe adott hatalmat, hogy pestiesen szólva bármelyik, korábban ostorozott hatalmon lévő csak jelenthetett volna neki. Le is váltották, ki is léptették a szervezetből azóta, ő meg bizonyára töri a fejét, mit is csináljon, ki mellé álljon az újabb választásokig... Aki nem tanul a múltból, arra kárhoztatik, hogy még- egyszer átélje azt — írja levelében névtelenségbe burkolózó vitapartnerem. Engedje meg, hogy befejezésül és végső érvként két, nem akármilyen magyartól hozzak idézetet. Azt remélem, ha én nem is, ők talán el tudják hitetni igazukat. Először jöjjön Kossuth, aki azt mondta: „Ne civakodjunk afölött hogy mik voltunk: egyesüljünk arra, aminek lennünk kell!” zéchenyi István, a V legnagyobb magyar kJ a következőképpen mondta ugyanezt: „Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazánkfia, hanem inkább előre: nincs annyi gondom tudni, valaha mik voltunk, de inkább átnézni, idővel mik lehetünk, és mik leendünk. ”
