Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-29 / 24. szám
A KM vendége_________________ A szem gyógyítója Balogh Géza Mátészalka (KM) — Nem tudom, ki hogy van vele, de én előttem, ha szóba kerül valamelyik pálya, nyomban megjelenik egy arc, egy név, egy igazi reprezentáns. Ha színész, akkor Latinovits, ha festő, akkor Munkácsy, ha énekes, akkor Simándy. Ha pedig orvos, akkor Dénes doktor, azaz... Dienes Gábor szemész főorvos Mátészalkán. A főorvos úr több mint fél évszázada van a pályán, s lent a Feketén, ahogy a nyíri ember Szatmári, meg Be- reget nevezi, aligha van nála ismertebb ember. A múltkor unalmában nekiült, s megpróbálta összeszámolni, hogy nagyjából hány szemműtétet is hajthatott végre. 1950-től 1972-ig jutott el, s ötezernél abbahagyta. Ám ez mind semmi! Majd negyedszázadon át a térség egyetlen szemésze volt, négy járás is tartozott hozzá. A szálkái, a csengeti, a gyarmati, meg a naményi, kis híján kétszázezer ember... Csoda-e hát, ha e vidéken nincsen olyan falu, de még csak olyan utca sem, ahol ne tudnák, ki is az a Dénes doktor!? Sohasem Dienesnek, mindig csak Dénesnek mondták, s a doktort sosem hagyták el a neve mellől. Otthon, a mi családunkban is legendákat meséltek róla. A tudásáról, a tisztességéről, meg hát ami igaz,.., a nyersességéről. Sok mindennel fel lehetett dühíteni a főorvos urat, a legjobban a szószátyárkodással. Amikor valaki azzal kezdte, hogy az én szemem drága doktor úr már nagyon régóta fájdogál, tetszik tudni az úgy kezdődött, hogy egyszer... Ilyenkor bizony a doktor úr nagyon begorombult: „Jó asz- szony, látta maga hányán ülnek még kint az ajtó előtt? Üljön le a székbe, s majd én megmondom, hogy mi a maga baja!” De nemcsak hogy megmondta, hanem meg is gyógyította. Ha most láncba állnának mindazok, akik Dienes Gábornak köszönhetik a szemük világát, akkor a sor Garbóiétól Gebéig érne. Vagy még tovább. Pedig az is megvan vagy nyolcvan kilométer. Nem volt olyan nap, hogy százan, kétszázan ne álldogáltak volna a szálkái rendelője előtt, de az sem volt ritka, amikor háromszázan, négyszázan szorongtak az intézet folyosóján. S ő sosem küldött úgy beteget haza, hogy meg ne vizsgálta volna. Neki ugyanis a munkaidőnek csak a kezdete volt fontos, a vége nemigen érdekelte. Több mint ötven év a pályán..., bizony zavarban a krónikás. Mit hagyhat ki, hogy ne sérüljön a portré, hogy ez az írás Gabi bátyánknak az igazi arcát tükrözze? A főorvos úr szálkái lakásának nappalijában ülünk, s kétórás beszélgetés után tétován leteszem a tollat Mert lehetetlen e szűk, két hasábon mindent megírni róla. — Pedig ha már felkerestetek, nem bánnám, ha végighallgatnátok, mert két- három év múlva úgyis felA SZERZŐ FELVÉTELE dobom a talpam...— néz ránk szigorúan, s felpattan, hogy szódát hozzon a borhoz. Minden más aggastyán szájából tulajdonképpen komolynak kellene venni ezt a mondatot, de nem az övéből. Mert az igaz ugyan, hogy maholnap nyolcvan esztendős, de aki őt aggastyánnak látja..., hát annak bizony Dénes doktorhoz kéne fordulnia a szemével. Bent az intézetben hetente ma is kétszer rendel, s itt, a lakása udvarán is berendezett egy kis rendelőt. Hosszú ideig az állomás környékén élt, most hét éve költözött ide, hogy szanálták a régi házat. A hét év alatt gyönyörű kertet varázsolt a társasház köré. Mértani pontossággal megtervezett lugasokat nevelt, adnak azok a tőkék évente ötszáz liter bprt is talán. Mégsem az ő híres borát isszuk! — Hagyjatok békén... — legyint —, egyszerűen nem volt még időm átfejteni. De váljatok csak, hozok én nektek mindjárt valamit! Hatalmas fekete, meg áttetszőén zöld szőlőfürtökkel tér vissza, mintha csak most hozták volna be az országba valahonnan Chiléből, vagy Argentínából. Nem, itt termett az mind a kertben, s október óta dacolnak az idővel. Szemelgetjük tehát a hamburgi muskotályt, korty hárslevelűt iszunk hozzá, s kép villan fel a múltból. A körmendi, s a magyarszecsődi gyermekkorból, a pápai iskolás évekből. Felvillan az apa, a törvényszéki bíró, meg a nagyapa, s szóba kerülnek persze az egyetemi évek. Debrecen, a klinika, az élettani intézet, a honvéd kórház, Kettessy professzor, az európai hírű szemész..., majd a képzeletbeli filmkockákon megjelenik a háború, a hadifogság. Aztán eljön 1949, a legfontosabb esztendő talán a születése óta: kinevezik a mátészalkai közkórház rendelő-főorvosának. Kevéske megtakarított pénzéből orvosi műszereket vásárol, s megkezdi a missziós tevékenységét. Ha Csádba, vagy Tanganyikába megy, akkor sem lett volna könnyebb helyzetben. A szálkái szakrendelőben évente huszon- öt-harmincezer beteg kereste fel, és a saját műszereivel már negyvenkilencben egy kis szemészeti műtőt rendezett be. Azóta is dolgozik szakadatlanul. Ha van egy kis szabad ideje kertészkedik, meg vadászik, vagy pedig bekapcsolja a tévét, s fellapozza a vadászkönyveket, vadászújságokat. De a füle még ilyenkor is az ajtón. Hátha csöngetnek..., hátha valakinek elhomályosult a szeme. A szellem éjszakája Karádi Zsolt Rémület. Ex- tázis. Jajgatás, patkányok, őrület. Sikolyok, hörgé- sek, ópium, látomások. Vér. Ken Russel: Gótika, avagy a szellem éjszakája. Ennyi? Csak ennyi? Nem. Korántsem. Hanem végzetes felismerések, az értelem zabolátlan tánca, a fantázia perverz gyönyörűsége, rémes szépsége, barbár ereje. Szerelem és’halál irreális dimenzióinak pokoli mélysége, végzetes feltárulkozása. A romantika tobzódó öröme és alantos gyötrelme. Önpusztítás és téboly, víziók és sátá- nos álmok egymást kiegészítő, átjáró, elhomályosító és megvilágosító találkozása. Ken Russel, az 1927-es születésű angol rendező, aki 1963-ban Bartókról, 1974-ben Mahlerről készített filmet, vonzódik a borzalomhoz. (A fehér féreg búvóhelye, 1988). A mostani, még 1987-ben forgatott opusza, amely hozzánk (ki tudja, miért?) hat év késéssel jutott csak el, intellektuális thirillemek nevezhető. A műfaj ismérvei közé tartozik a rémségek, a szörnyűségek felkavaró képi ábrázolása, az olykor pszichológiai, máskor vizuális — auditív — eszközökkel megteremtett rettegés előidézése. A horror testvére; hatása a felfokozott izgalmi állapot létrehozásán múlik: a néző elfogadja esetenként esztétikai tárgyként az aberrációt, a devianciát (Psycho, Ragyogás). Ken Russel műve azért intellektuális, mert nem elégszik meg az olcsó idegborzo- lással; hősei megértéséhez a figurák valóságos alakjainak ismerete is szükséges. A film megtörtént eseményekből indul ki: 1816 nyarán a Genfi tó partján találkozott az angol romantika két kon- zseniális költője, Byron és Shelley. A Childe Harold szerzője ekkor fordított hátat Angliának, s viseltes életmódja, botrányos házassága — sokak szerint Augusta nevű féltestvérével folytatott vérfertőző kapcsolata miatt — hagyta el hazáját. Egy rövid időre Géniben telepedett le, itt látogatja meg a 28 éves lordot az ekkor 24 esztendős, még pályája elején járó Shelly, aki úgyszintén felrúgta házasságát, s megszöktette Mary Godwint, aki később Mary Shelliként vált hí-res íróvá. Velük tartott Claire, Mary féltestvére, aki sokáig üldözte Byront érzelmeivel, míg végül a férfi szeretőjévé fogadta. Byron kibérelte a tóparton álló Villa Dio- datit, s ide menekült a zajos világ, s a kíváncsi emberek elől. Itt élt háziorvosával, az olasz származású dr. Polidori- val, aki afféle komornyik lett mellette. Itt és ekkor talál egymásra a korszak sánta démona, aki „már életében is a hulla szerepét gyakorolja” és az egzaltált Shelli, hogy vívódó és vergődő kapcsolatuk a világlíra egyik leghíresebb barátságává alakuljon. Russel filmje egyetlen viharos nyári éjszakába sűríti a valóságban néhány hétig tartó genfi élményeket. Nála a villa ura a „készülj föl a halálra” szellemében él, a legfiatalabb arcban sem tud már mást látni, mint azt, „milyen lesz a halál után”. Eme nevezetes napokban — mint a két géniusz életrajz írói vallják — a társaság tagjai az Angliában oly népszerű gótikus regények hatására azzal múlatták az időt, hogy rémhistóriákat eszeltek ki. (Ennek hatására úja majd Mary Shelley Frankensteint.) Russel ezt a momentumot emeli alkotása középpontjába: Byron javasolja, hogy a sok elolvasott kísértethistória mintájára találjanak ki ők is hasonlókat. S ekkor kezdődik meg a halottak megidézése, a szellemek előhívása, a rémek megteremtése. Az elfogyasztott ópium-ital hatására feltámadt látomások megelevenednek, a Villa Diodati gótikus kastéllyá változik, középkori kínzókamrák, pálcélos lovagok, morbid félelmek kelnek életre. Pár perc múlva már nem tudni, mi a vízió és mi a valóság, a létrehívott szellemek eluralkodnak teremtőik felett (Frankenstein-szituá- ció!), s elpusztíthatatlanokká válnak. A lelkek eksztatikus kivetü- lései, a testet nyert gonosz és romboló erők, a romantikus tudat infemális mélyeiből kúsznak elő. A rémek a halál lehelletétől nedvesek. Mary- nek jelenése támad: (előre) látja a jövőt: a spiezai öbölben vízbefulladt Shelleyt, s azt a máglyát is, amelyen Byron elégeti a tengerparton barátja holttestét... Reggelre elvonul a vihar, kitisztul az ég; a kastély kertjének képével, s átugorva a jövőbe, azaz a mába, a hajdani Villa Diodatit távcsővel fürkésző kirándulók snittjével zárul a film. Narrátor hang közli Byron és Shelley halálának időpontját, majd azt is, hogy az ügyefogyott orvos később öngyilkos lett, Marynek pedig három gyermeke halt meg... Russel rendezése, Thomas Dolby hatásos zenéje, Mike Southon fényképezése, s a szereplők, Gabriel Bryne, Julian Sands és Natascha Richardson játéka emlékezetessé teszi a művet. Századunk végén megidézni a romantika borzalmait: gesztus; nézzünk magunkba, bennünk milyen rémségek szunnyadnak? Jónás, aki a cethal gyomrában élt. Hamarosan a mozikban látható a színes, szinkronizált olasz-francia-magyar filmdráma. Operatőr Kende János, rendező Roberto Faenza Mokép-felvétel Könyvespolcunk Vannak ringó bölcsők Györke László Bár a könyv, ami végre eljutott hozzám is, nem egészen friss, hiszen a megjelenés éve: 1992. A Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozat 6. kötete, melyet az Intermix Kiadó (Ungvár-Budapest) jelentet meg. A kárpátaljai magyar népballadák első igényesebb kiadása ez, mely — az ismert és kevésbé ismert nehézségek miatt — évekig nem talált kiadóra. A balladáskönyv Vári Fábián László költő, népbal- ladagyűjtő és -kutató, magyar szakos tanár szívós, kitartó munkájának a gyümölcse. A háttérben, persze, csapatmunka is van (az egykori Forrás Stúdió tagjai), hiszen a hatvanas évek végétől tudatos gyűjtőmunka is folyt Kárpátalján elsősorban a Ungvári Állami Egyetem magyar szakos diákjai egy csoportjának jóvoltából, akik diplomát szerezvén tanár korukban is folytatták. Amint azt a bevezetőben olvashatjuk: „Elérkezett hozzánk és szólít bennünket az idő, hogy népballadáinkat az érdeklődő olvasó kezébe adjuk. Másfél évtizedes szándék folyamodik a megvalósításért, s ennél jóval régebbi keletű adósság követel azonnali törlesztést. S íme: kiállítva, hitelesítve a kárpátaljai magyarság belépője a nemzeti folklór birodalmába. Míg az előttünk járó tájegységek népköltészetének kutatása és feldolgozása a legmagasabb igényekhez igazítva folyik, szerényen kopogtatva bár, de jelentkezünk, mert hisszük, hogy jelenlétünkkel teljesebbé s árnyaltabbá válik ama közösség arca, melyhez vérünkkel, kultúránkkal és tudatunkkal kötődünk.” Jellemző a korábbi évek kárpátaljai magyar nyelvű könyvkiadására, hogy az idézett bevezetőt — mely nem más mint egy igényes tanulmány — Vári Fábián László még 1987 novemberében vetette papírra. A balladák jelentős részét pedig még a hetvenes évek elején(!) gyűjtötték. Az összeállító megkülönböztet régi (középkori) balladákat, balladaszerű énekeket, ponyva-, betyárballadákat, rabénekeket, balladás dalokat, új balladákat és helyieket, amelyek gyilkosságokról, szerencsétlenségekről szólnak. Kárpátalján is élnek az ún. klasszikus népballadatí- pusok, mint például A falba épített feleség (azaz a Kőműves Kelemenné; két változata szerepel a könyvben), a Három árva (öt), a Szégyenbe esett lány (nyolc), az Anyai átok (nyolc), a Háromszoros magzatgyilkos (hét), a Halálra táncoltatott lány (hét), a Halálra ítélt húga (kilenc) stb.; ám a Két kápolnavirág csak egy változatban, melyet Tisza- újhelyben mondott el And- ráskó Ilonka 1988-ban. Gazdag a betyárballadák jegyzéke is Bogár Imre, Angyal Bandi, Madár Ferbi és a többi „klasszikus betyár” történetével. Az igazi „csemegék” azonban a helyi balladák, hiszen azok kevésbé ismertek a nagyérdemű számára. Két helyi ballada is megörökíti például az ököritói tűzvészt. Az egyiket Tiszaújhelyen, a másik Batárban (mindkettő Szatmárhoz közeli település) gyűjtötték. Ez utóbbi mindössze négysoros: Ököritó nagy határa most van gyászba, Száz lélek egy rakásra ösz- szehányva. Kivitték, letették, nem ismertek rája, Gyászba van az Ököritó nagy határa. A szövegeken és adatközlőkön kívül jegyzetek, különböző mutatók, a balladatípusok áttekintése és az énekelt változatok kottái teszik még gazdagabbá a kiadványt. A jegyzeteket Vári Fábián László, a zenei szakmunkát Horváth József, Rudas Péterné Bajcsay Márta és Paksa Katalin készítették. (A Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozatban egyébként több tucat kötet jelent meg az utóbbi években, melyek Vásárosnaményban, a Toldi Könyvesboltban kaphatók.) A Kékt-Íhíagyarország hétvégi mettekfete - 1994. Januar 23.
