Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-29 / 24. szám

Benczúr Gyula és a szülőváros*

Németh Péter

Múzeumi dolgozószobám falán évek óta egy házaspár portréja függ. Aki felajánlotta vételre — egy nyírparasznyai viskóban élt, egykor jobb napokat látott öregasszony—azt állította, hogy a rokonságba tartozó Madács Imrét és feleségét ábrázolja, ennek kiderítése azonban még várat magára. De nem ezért vásároltuk meg a két képet, hanem a férfiportrén olvasható művészszignóért, amely szerint a festő, Klimkovics Béla 1855-ben készítette e munkáját. Márpedig a Klimkovics testvérpár, Béla és Ferenc az igen jó nevű kassai magánrajziskolának voltak a tanárai, s ünnepeltünk a kassai reáliskola mellett e műintézetben sajátította el a mesterség legalapvetőbb fogását, s precíz rajztudását.

A sors furcsa véletlenje, hogy azt a várost, ahol a művész egyetlen köztéri szobra áll, amely neki csak a fogantatás és a megszületés lehetőségét adta, Benczúr Gyula felnőtt életében is mindössze egyszer látogatta meg, 65 éves korában. Azaz csak a hivatalos papírok születési rovata árulkodott a művész és a város kapcsolatáról, a festőművész életében ennek semmi jelentősége nem volt. Nem is lehetett, hiszen apja, Benczúr Vilmos mint tótul is beszélő, számítását kereső patikus telepedett le Nyíregyházán 1842-ben, vette meg az ekkor felhagyott régi vagy óvárosházát, s nyitotta meg benne a település második gyógyszertárát, ennek jogát mástól megvásárolván.

Ebben a EL világháborúban elpusztult házban látta meg a napvilágot 1844. január 28-án, 150 éve a magyar festészet kiemelkedő alakja, a család második gyermeke, Benczúr Gyula, hogy őt majd még öt kövesse, de már Kassán. A családi légendárium szerint a gyógyszerészi pálya egészségi okokból történt feladása késztette a családfőt arra, hogy 1846-ban apósa családi házában, Kassára telepedjék át, s ott haláláig tisztviselőként éljen. Magam úgy hiszem, a gyógyszerért tolongok hiányában kellett felhagyni az üzlettel. Kinek volt pénze akkor drága patikaszerekre? Az alig hároméves Benczúr Gyulában

Benczúr Gyula: Patrona Hungáriáé

pedig az itt töltött évek — amint ez rendjén való — természetesen kitörlődtek az emlékezetből.

Nyíregyháza városa azonban nem felejti immár nagynevű fiát: amikor az evangélikus egyház új elemi iskoláját felépíteni kívánja, a művészt is megkeresi, aki 1888-ban egy olajfestményét ajánlja fel a nemes célra. Húsz év múlva ígéri, hogy megfesti a templom oltárképét is, ám egyikből sem lett semmi, mint az adatok felkutatója, Margócsy József tanár úr úja, nem tudjuk, kinek a hibájából. De a mester 65. életévét méltón megünnepelték a pesti művészvilággal összefogva. A város — s ezt ritkán tette akkoriban — díszpolgárrá választja Benczúr Gyulát, igen szép oklevélben rögzítve érdemeit. A nyíregyházi Bessenyei Kör meghívására pedig a Nemzeti Szalon 30 művésze és a helyiek alkotásaiból rendeztek kiállítást a művész tiszteletére a megyeháza dísztermében. Sőt szülőháza falán fekete márvány emléktáblán örökítették meg,

Harasztosi Pál felvétele hogy ott született a magyar festőművész halhatatlan mestere. A főispáni ebéd az immár Kiskoronaként szolgáló ház ama helyiségében történt, ahol a művész született, este pedig még az emléktáblát is megkoszorúzzák, sőt feleségének 38 korona 78 filléres virágcsokorral kedveskednek.

Halála, 1920. június 16., két héttel a trianoni békediktátum aláírása után nem kedvezett a megemlékezésnek. Az egy évvel későbbi emlékünnepségek sorozatában a Képzőművészeti Társulat főtitkára adta át a város polgármesterének, Bencs Kálmánnak azokat a műveket, olaj- és ceruzavázlatokat, amelyek később részben a polgármester irodáját dekorálták, részben a városháza épületében kialakított Benzúr- szobában nyertek elhelyezést. Szobrát is ekkor kívánták felállítani: Zala György gipsztervét azonban az infláció semmivé teszi. Csak 1941-ben állítják fel kéménykőből faragott szobrát, G. Fekete Géza munkáját abban a szép városi

parkban, amely 1962 óta Benczúr Gyula nevét viseli.

A tanácsosítással a városházán őrzött vázlatok — kivéve azokat, amelyeket az új rend képviselői saját hasznukra elzabráltak — a Jósa András Múzeum tulajdonába kerültek. Figyelmet érdemel, hogy — bár Benczúr életművéből az új kultúrpolitika csak a realizmust tudta értékelni, kevésbé a szenteket, királyokat, főnemeseket — a róla szóló egyetlen könyvet, szakmonográfiát Te- lepy Katalin tollából a nyíregyházi városi tanács végrehajtó bizottsága adta ki a Jósa András Múzeum kiadványai 3. számaként, 1962-ben. S amikor 1974-ben megnyitotta új helyén, a Benzúr téren a Jósa András Múzeum a kapuit, természetes volt, hogy az ott őrzött munkáiból, az időközben megvásárolt bútoraiból állandó kiállításon emlékezzünk meg a város e nagynevű szülöttéről.

Nyíregyháza városa mindig is a művész emlékének az ápolója volt. A 30-as években fiatal művészetkedvelők köre vette fel a nevét. 45 után népi kollégiumot neveztek el róla, hasonlóképp a Képcsarnok Vállalat ma felszámolás alatt álló kiállítótermét is a 70-es években. Már 45 előtt általános iskola viselte a nevét ma a város 1. számú iskolája, a Kert közi Benzúr Gyula általános iskola. Sajnos időközben, mivel az épületet lebontották, megszűnt a középiskolai Benczúr Kollégium, a nevet nem vitték tovább. De talán éppen ez a jubileumi év során kaphatna nevet a nyíregyházi művészeti szakközépiskola, melyre oly büszkék vagyunk.

Személyes emlékkel kezdtem, azzal is zárom. E jubileumi évben éppen húsz esztendeje, hogy a Jósa András Múzeum igazgatói irodájában Benczúr Gyula piros bársonynyal bevont neobarokk ülőgarnitúráján fogadhatom különböző rendű-rangú vendégeinket. Nekik ez megtiszteltetés, nekem pedig mindennapos figyelmeztetés hogy van még tennivalónk Benczúr Gyula emlékének ápolása körül, Nyíregyházán is.

* Elhangzott a Nógrád megyei Benczúrfalván tartott jubileumi megemlékezésen.

meg nyirkosság volt odabent, ezért a hűvösség sem esett jól az ügyvédnek. Mennyezet helyett girbe-gurba faágakat rakott keresztbe-kasba a hajdani építő, és közvetlenül erre tette a szalmát, amely már csaknem feketére avasodon és pókok himbálóztak róla. Három fecskefészek tapadt a falakra a mennyezet alatt. A csúf, sárga- csőrű fiókák örökkön nyújtogatták kopasz nyakukat, és ricsajjal várták anyjukat. Amikor elhallgattak, olyan síri csend lett, hogy az ügyvéd hallotta a szúpercegést a fában.

A vendégek gyalogszékekre ültek, a „gazda-cseléd” a küszöbre kuporodott, s hátát az ajtófélnek vetette. Felhúzott, csontos térdére fektette két hatalmas karját és a földről felvett szalmaszálat sodorgat- ta karomszerü ujjai között.

Hosszú ideig hallgatagon ültek. Egy egér szaladt a fal tövében, s a kordésgazda rátaposott. Halk reccsenés hallatszott, amint összetört a parányi csontozat az állatkában. Rosszullét kerülgette az ügyvédet, amint látta, hogy „ügyfele” két ujja között lóbálja a farkánál megfogottférget, s egy ideig érdeklődéssel szemlélte is, csak azután hajtotta ki, a kunyhó elébe.

— Esznek a jószágok, Antal? — szólalt meg végre a kordés.

— Szálainak — dünnyögte Antal, majd élénkebben hozzátette: — Mondtam én, hogy nem itt lenne a helyük, de hát a vezetőség ezt jelölte ki. Nincs más legelő, mert kivitték a farmerok...

Az ügyvéd észrevétele szerint idétlenül, idegenül hangzott a „farmer” — ámde idegen volt itt az ügyvéd számára minden. Összerándult a gyomra, amikor eszébe jutott a „szembenézés”. Ez a két állat egymásnak ront itt a harminc éve elásott „jussáért”, egy vacak boronáért, és ő lesz jelen, mint a Jog. Ezek azonban fütyülnek rá, ha kivetkőznek magukból. Aggodalommal pillantott a bagoly-szemű, karvalyorrú Góliátra. Egy-egy csapás azokkal az öklökkel és mindkettejüknek vége. Bekaparja őket valami gödörbe, szélnek ereszti a lovat kordés- -tól és még csak nem is keresik

majd őket. Senki nem tudja, hogy a „kolhozba" jött a „farmer" : szembenézni.

—Hát akkor lássuk—emelkedett fel a kordés. A napfényre lépve megkönnyebbült az ügyvéd. Most érezte, hogy odabent fázott. Araszolgatva követte a két parasztot, akik hamarosan eltűntek a kazlak között, s ő nem sietett utánuk. Egyszer csak fojtott káromkodást, ütést, zuhanást hallott. „Most ölik egymást!” —szorította torkon a félelem. Nagy komondor ugrott elő a kazlak mögül és nyüszítve nyargalt, amerre menekülő ösztöne vitte.

Védelmet keresve szaladni kezdett az ügyvéd is, de pár lépés után belebotlott a saját lábába, és felhemperedett. Karó repült el felette, amit az előtűnő gazda küldött a kutya után, azt kiabálva, hogy világgá kergeti, amiért rákapott a csirkékre! Vitte dühe a kutya után, de megtorpant a földön fekvő ügyvéd mellett, akinek a feje körül átnedvesedett a föld a vértől. Odajött a kordés is, és közösen ámultak a jelenséget.

— Ebbe ütötte a fejét—rúgott a kordés egy betonvájuba, miközben a környéket vizslatta.

— Nem értem ellenben, hogy mitől bukhatott fel? Még egy göröngy sincs itt. Segíts, Antal. Tegyük a kordéra. Orvoshoz viszem, hátha maradt még benne élet.

— Na... de a borona — nyögte Antal, miközben egyedül emelte a szétfolyó, magatehetetlen testet a kordéra. A másik a tarisznyát húzta le a ló fejéről, s mellékesnek hatóan kérdezte:

— Hány esztendeje dolgozunk együtt?

— Harminc körül —felelte a karvalyorrú.

A

z idős paraszt fellépett a kordéra, és markába szedte a hajtószárat. Pillanatig maga elé nézett, és azt mondta:

— Megrozsdált az már a föld alatt. Kár volt érte idejönnöm. Nem azon múlik a jövendő.

Rácsapott a lóra és elporzott a kordéval visszafelé, a kopár távolba.

Magyar táj,

háromcsillagos

Oláh István

Budapest (MTI-Press) — Ez a táj háromcsillagos. A csillag nem valami nemzeti jelzés, nem valami ideológia fétise, a csillag: minőség a konyakcímkén, komfort a szállodán. Nem csúnya ez a háromcsillagos táj, mondom a közhelyes szentenciát. Nincs annyira berendezve, mint az ötcsillagos Nyugat- Európa, de fölényesen jobb, mint a két- vagy egycsillagos vidékek, ahol 1989 decemberében csillagtalanítottak, ha igaz.

Nálunk Erdélyben az örökös havazásokra készítik fel a házakat. Olyan irdatlan hó hull arrafelé, hogy szinte függőlegesek a tetők. A szász polgárházak tört barokkja is arravaló, hogy felezze a súlyt, ha már nem térhetünk ki előle.

Alóla. Mert a súly súly marad, még ha hófehér is, még ha mennyei tonnák ropogtatják is a tető bordázatát. — A súly, persze, ott egye meg a ráksúly — szól ki nagyapám a hámló, zöld utazóládából. Ez az ő, egyébként a Tejút összes csillagaival fölkomfortozott örökös szállása. — Mit mind nyávogtok, sose volt jó nálunk. Akkor meg ki-ki végezze a dolgát, semmi se számít azontúl.

Egyszer majd mélyelem- zem az öreg kiszólását: igazán népünk leikéből jön-e, és igazából ez minden befelé fordulásunk, minden férfimunkánk finom (és a bevallottan nagy súlyok alatt egyre feszesebb) rugója? A paraszti észjárás, amiben nem az a fontos, hogy paraszti, inkább hogy lemondó.

A háromcsillagos táj, igen. De hisz ez már nem falu a nagy magyar pusztán, és a puszta sem igazán puszta. A mai falusi polgár, az agrárpolgár élete egyben-másban a minden korábbi idők budai polgárainak életéhez hasonlít. Városi, de kenyere paraszti, szőlőmíves, nem pedig poroszló vagy kézműves. Úgyhogy az is természetes, ha áthallások vannak mondjuk Mátyás korából. Egy falu, amely néhány hónapja városnak mondja magát, bort folyatott a főtéri szökőkút- ból. Koronázási virtus!

A mi erdélyi magyarunk ájuldozva jön haza a három- csillagos vidékről: barátom, hogy mi minden van bezsúfolva csak a konyhába!

Akkor tehát megálljunk, mert itt van már a Kánaán?

Mindenképpen, ha a Kánaán egy, szinte megszólalásig egyforma, bajoros házak halmaza. A vakítóan fehér homlokzaton sötétlik a magasföldszintes ajtó, a kis- és nagyablakok aszimmetriája. Nem bajor, inkább burgenlandi — helyesbít a hely lakója —, mi ezt is, azt is odajárunk tanulni.

Nemhogy lehet, de kell a Nyugattól tanulni, s hogy mi mindent, azt is jól tudjuk. Aztán majd ha túl vágjunk az alapfokún, akár a nemzeti iskolákban is gondolkodhatunk. Volt valamikor egy magyar szecesszió? Ödön hívei. A pfalzi, a malmöi, a toweri, a Golden Gate-i iskolák után tessék egy — akkor már ötcsillagos — magyar népfőiskolára is beiratkozni! Ahá-áhá, nem a földrajzi, hanem a politikai Nyugatot centizgeti uraságod, így csúszott fel északra meg a kontinens nyugati partjairól az Újvilágba.

Majd ha egyszer időm lesz, és még bogarasabb leszek, burgenlandi háztetőm fölé egy árbockosarat ácsoltatok. Minden hajnalban fölmegyek, végignézek a nagy magyar tájon. Bemérem az irányt, a haladás sebességét. Néha belebődülök a szélbe: tartsa nyugatnak, mindig nyugatnak! És én leszek az első, aki örökre törli a nagy hajóskönyvből annak az első tisztnek, az utolsó közmatróznak a nevét, aki másfelé csavarja a kormánykereket.

Vége, kilátogattuk magunk. A kutya, a tánc és a düh fekete acsargása, hatalmas színjátékot rendez. Ugat, hogy megvesz belé. Dánul, mint egy dog? Hamburgi, esetleg bécsi németséggel? Annyira azért én sem ismerem a dialektusokat

___[ ____Ä ‘Ke(et-‘Mapi]aTorsz-áp hétvégi me((éí<feteP\ 13