Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-04 / 284. szám
1993. december 4. !A ‘J(e[et-9fagyarország hétvégi mette hie te Pályaválasztás — álmok és valóság A francia középfokú oktatásban napjainban már alig öt százalék • Az iskolák megtelnek Kuknyó János Telt házzal zajlanak a pályaválasztási rendezvények. Ügy tűnik, rég kísérte ekkora érdeklődés az iskolai szülői tájékoztatókat, szakmai bemutatókat, a pedagógiai intézeti szaktanácsadást, a pályaalkalmassági vizsgálatokat, a képző intézmények gólyatoborzó rendezvényeit. A felfokozott érdeklődés elsősorban nem a — kétségtelen színvonalasabban szervezett pályaválasztási rendezvények — hanem döntően azok a feszültségek motiválják, melyek az iskolai képzés tartalma és struktúrája, valamint a foglalkoztatáspolitika mind jobban elmélyülő válsága között napjainkra végletessé fokozódott. Egy kis számtan Hacsak a számok oldaláról nézzük a dolgot, nincs ok az izgalomra. A végzős nyolcadikosok száma (9100) és az iskolai férőhelyek (8500) csaknem lefedik egymást. Ugyanis egy-egy populációból 500- 600 fő eleve nem óhajt továbbtanulni, 200-300 fő pedig megyén kívüli iskolákba iratkozik be. így nézve a dolgot, még enyhe képzési kapacitásfölösleggel is rendelkezhetünk. Am ha a képzési kapacitás belső arányait nézzük, már korántsem ennyire megnyugtató a kép. A tanulók kétharmadát befogadó szakképzés belső aránya, bár erőteljesen elmozdult az érettségit adó képzési formák irányába, a képzés belső szakmastruktúrája az előző évekhez viszonyítva úgy tűnik, alig változott. Különösen igaz ez a még mindig 3500 elsős (41 százalék) tanulót váró szakmunkás- képzésre, ahol tucatnyi szakmában évek óta túlképzés van. Az továbbtanulási létszámon belül a szakmunkásképzésnek e 41 százalékos részesedése méginkább elgondolkodtató, ha például tudjuk azt is, hogy ez az arány — azaz a tradicionális szakmunkásképzés részesedése—pl. a francia középfokú oktatásban napjainkra már alig 5 százalékra zsugorodott. Ami egyértelműen azt is jelzi, hogy a világ fejlettebb zónáiban a szakképzés döntő hányada az érettségit is adó iskolatípusokban elsősorban a mi szakközépiskolai szintünknek megfelelő képzési formákban oldódik meg. Hova menjek? E világtrendhez kevésbé alkalmazkodni képes szakképzésünk megítélésében ezért is egyet lehet érteni a megyei munkaügyi tanácsnak a napokban elhangzott értékelésével, mely szerint a gazdaság ismert feszültségei mellett a szakképző intézményrendszernek a belső gyengeségei napjainkra egy torz képzési rendszert konstruált. Olyat, amelyből a kikerült tanulóknak alig egynegyede talált csak munkát. Virágcsokros t munkanélküliek A helyzet groteszk voltát mutatja, hogy az elmúlt évben nem egy iskolánkból akár végzős osztályok is egyenesen a munkaerő központok elé ballaghattak volna, virágdíszben kérni lajstromozásukat. Természetesen mielőtt bárki is követ vetne az iskolákra, tudni kell, hogy a foglalkoztatási gondok csak részben az iskolák termékei. Másrészt azt, hogy az iskolai autonómia konpetenciájába nem tartozik bele a szakmastruktúra alakításának kérdésköre. Ez az iskolafenntartók joga és feladata, nekik kell, kellene előteremteni a feltételeket az iskolai képzési profilok és szakirányok átalakításához, egy, a kétségtelen meglévő torzult szakmastruktúra fokozatos felszámolásához. Az igazság kedvéért azonban tovább kell gondolni a dolgot: ugyanis bármennyire is konstruktív egy iskolafenntartó, a szakképzés belső arányai átalakításának a kulcsa a gazdaságban van. Érdemi változásra csak az itteni elmozdulások relációjában számíthatunk. Mindez tudott és ismert. A pályát kereső fiatal és a mögötte álló felelős szülő számára e kemény realitás kevésbé elfogadható. Elfogadni nem is akarja, de legalább szeretné megérteni, és valamiféle biztatást szeretne hallani az iskola, s benne a gyermeke jövőjéről. Ezért szaladgál iskoláról iskolára, egyik pályaválasztási rendezvényről a másikra. A szülői társadalom napjainkra ugyanis kénytelen volt megérteni, hogy annak a szülői felelősségvállalásnak vége, hogy tanul a gyerek úgy ahogy, valahol csak kap egy diplomát, s azzal majd el is boldogul valahol. Ma ugyanis azt látja, hogy diplomával vagy anélkül ugyanúgy lehet perifériára kerülni, mint esetleg boldogulni is. Azt viszont ösztönösen érzi, hogy a korszerű piacképes tudást szentesítő diplomák jelentősen megnövelik az életesélyeket. Ezért aztán gyermekével együtt rohan az ilyen típusú iskola, az ilyesféle papírt adó szakmák irányába. Csakhogy, hol vannak ezek az iskolák? Hol vannak ezek a szakmák? A gazdaság mai relációiban ki tudja ezt megoldani? Az iskolák aligha. Ők azonban élni akarnak, nekik kell a gyerek, ők jobb híján a meglévő kapacitásaikat akarják működtetni. Sőt, arra is rákényszerülnek, hogy éppen a vállalati, intézményi gyakorlati képzési helyek kiesését Balázs Attila felvétele pótolva, saját falaik között a képzés teljességére rendezkedjenek be, saját gyakorlóhelyi bázisukon teremtsenek stabil, kiszámítható iskolaperspektívát. A gyerekek biztosan felnőnek A gazdaság, a vállalkozó szféra mindig — a munkaerőkínálat ilyen bősége mellett — aligha érdekelt, financiálisán pedig kevésbé osztozott a képzés feladatai vállalásában. Ha valahol mozdul — főleg a kisiparban — annak mind borsosabb feketepiaci ára is van, amit egyre kevesebben tudnak megfizetni. Mindezek után úgy tűnik, hogy mind az iskola, mind a szülő, mind pedig a pályaválasztást hivatalosan vállaló szakma, meglehetősen magára maradt, napjaink pályairányításának és pályaválasztásának e kényszeredett állapotában. A gyerekek azonban felnőttek, a józan ész szabályai szerint nekik valahol tanulniuk kellene.' Az iskolának meg tanítani! Nem kell nagy jóstehetség annak prognosztizálásához, hogy a szeptemberi hívogató csengőszóig a dolgok elrendeződnek. Az iskolák megtelnek, ki-ki ha kényszeredett többszöri nekifutásra is, megtalálja a maga iskoláját, profilját, szakmáját. Félő azonban, hogy két, három vagy négy év elteltével azt magából kivetve, vele nem mai gondjaink elnapolt keserveit borítja-e vissza asztalunkra. Múzsák, ha találkoznak Rózsa Endre Körre kör Csizma csikorog. Félretaposott csikkre húgy hull—hó szitál. Orromon egy légy. Dehogyis hessentem el: hadd sütkérezzék. Kerekfamadár. Gólyaként áll féllábon, víz tükrén a törzs. Bronz a tágasság. Harangnyelve: egy alma bongva kiszakad. Harasztosi Pál felvétele Huszár István: Az elvarázsolt csigaház Közbeszólás Frici, a vállalkozó Szőke Judit rp s akkor jön ez a Frici, Ej ez'a bárgyú népszínműfigura. Mert annak előtte a tv vezetőit számtalan kritika érte, hogy nem tudnak produkálni egy istenadta ismeretterjesztő jellegű műsort sem, mely eligazítást adhatna a piacgazdaság nyilvánvaló és kevésbé látható törvényei, egyébként pedig megtanulható módszerei között. Az új főnökség komolyan vette a vádakat, s lépett is. Megcsinálták a Fricit. Még nem tudtam eldönteni, hogy az alkotók tehetségtelenek, avagy csak egyszerűen már megint a nézőket tekintik ostobának. Azt gondolták ugyanis, hogy elég, ha minden epizódban elhangzik egy-egy valamelyik vállalkozói kézikönyvből kimásolt definíció, melyet oly életszerűtlenül illesztenek a csevegésbe, hogy az már vérlázító, s akkor egy csapásra ki vagyunk „ távokosítva”. Szóval, azt hiszik, a Frici- vei minden el van intézve, nekünk csak fülelni kell, a Friciben majd megmondják, hogy kell viruló vállalkozói országot csinálni. Ahogy továbbra is tapasztalhatjuk: tévedtek. Mert a vállalkozás nem tömegmozgalom, melyhez elég egy már jól bevált jelszó, egy pár jogszabály ismerete, az adózás rendjéről szóló törvény felolvasása. De nem is szappanopera, melynek lila buborékait megkönnyezik a nénikék, hanem nagyon komoly, sokaknak boldogító és még többeknek életszomorító főszerep. A jétékszabályokat, az igen szigorú feltételrendszert kifogástalanul kell ismerni, ki kell tudni kerülni a csapdákat, s ha mégis belegyalogolt valaki, a kikec- mergést sem árt gyakorolni. Mert ahogy az eddigi tapasztalatok összegezhetők: nálunk kétféle vállalkozó van, az egyik tisztességes honpolgár, mindent befizet és tönkremegy, a másik minden törvényes eszközt megragadva nem fizet be mindent és túléli. S az is kiderült, hogy a vállalkozók legnagyobb ellensége az ábrándozás, rengeteg ember önmagát hajszolja bele, abban bízva: a kevés forrás is elég. P edig a veszélyek néhány számítással még idejében felderíthetők. Es ezek a képletek, bizony elsajátíthatók. Am ehelyett itt van Frici, ami bizonyára jó vállalkozás — a készítőinek. Kacarászó jópofizás, olcsó poénok... Miközben a vállalkozásukba naponta többen halnak bele. Elveszthető illúziók n okát gondolkodtam már azon, miért ilyen magas nálunk a társadalombiztosítási járulék? Lehet, hogy nemzeti kivagyiságunk jelképévé válik lassan? Mert sehol a világon nincs ekkora arányra példa. Amikor tavaly még további egy százalékot pakoltak rá a törvényhozói többség jóvoltából, vajon óhatatlanul nem az életképességhez nélkülözhetetlen vagyonnal immár három éve nem rendelkező tb eleve behajthatatlan kintlévőségeit növeltük, amely kétszámjegyű milliárdos? Arról szerencsére szó sincs, hogy az a munkavállaló, aki után a munkáltató valamilyen oknál fogva nem fizeti a fizetnivalót, alacsonyabb színvonalú egészségügyi ellátásban részesülne, mint akinek a munkaadója becsületes fizető. (Sokan szívesen vennének durvább jelzőt. Azok persze, akiknek eszük ágában sincs hónapról hónapra állni a közöset.) Persze, ha a logikát folytatjuk, a magasabb járulékért többet követelhetnénk. De örüljünk annak is, ami van. Mert valami egyenes összefüggésnek kellene lennie a befizetett kötelezettség és az intézmények működése között. Amikor egy százalékot emeltek, akkor mondjuk az átlagbiztosított az átlagellátástól ennyivel magasabb szolgáltatási színvonalat kaphatna, illetve kaphatott volna. De tudom, hogy mindez merő ábránd. A magas járulék ugyanis a nemfizetés reflexét váltja ki. Vagy a cinkosságot. Összekacsint a két fél, hogy a bejelentés annyi bérről szól, amennyi éppen muszáj, a többi, akár a minimál többszöröse megy zsebből. A fiatalok különösen ritkábban betegszenek meg. (Van pénze, járjon szaunába, erősítse magát.) A dologi automatizmusok meg arról nevezetesek, hogy sohasem elegendőek az infláció ellentételezésére, így nem csodálkoznék azon, hogy egyszeresük kórházi osztályok zárnának be. Olvastam egy KSH-tanul- mányt—igaz, tavaly, és mára már a helyzet biztosan megváltozott, hiszen ebben az országban, ahogy telikmúlik az idő, csak biztató dolgok történnek —, melyben azt jelzik, hogy a nyugdíjaknak az átlagkeresethez viszonyított 50-55 százalékos aránya csak 35-37 százalékos nyugdíj-hozzájárulás mellett maradhat fenn. Ahhoz pedig, hogy az egészségügyi biztosítás költségeinek tetemes növekedése fedezhető legyen — szólt az elemzés —, 60-65 százalékos tb-járulékfizetés szükségeltetne. A jelenlegi világrekord helyett. Hacsak a fele igaz a számításoknak, akkor sem ad okot nagy bizakodásra a felfestett jövőkép. S ha nem találnak valami megoldást a tb-rendszer életben tartására, akkor gurulnak tovább a következmények: mind a munkáltatók, mind a munkavállalók többségének további lerongyolódásával, a népegészség romlásával lehet számolni. rt akkor a mostani és a i3 majdani nyugdíjak értékállósága sem lesz más, mint illúzió, illúzió. Már most is gyakori, hogy a beutaltak listát kapnak, mi mindent vigyenek magukkal. Am az nem lehet magyar út, azaz perspektíva, ami Romániában mindennapos volt, hogy csak akkor operálták meg a beteget, ha — a visszavar- ráshoz ugyebár kétségkívül nélkülözhetetlen — tűt és fonalat magával vitte.
