Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-04 / 284. szám
Öntevékenyen Illés Balázs A civil társadalom újjászerveződése lényegében nem mai keletű, hanem a 80- as évek elejére, közepére nyúlik vissza, amikor a lakosság mind szélesebb körei léptek fel új gondolatokkal, cselekvési programokkal, és elkezdődött a korábbiaktól eltérő független, autonóm csoportok, közösségek alakulása, tevékenysége. Jól tükrözi ezt az az adat, hogy míg 1982-ben az egyesületek száma 6570 volt, addig ez 1989-re 8514-re emelkedett, ezen belül is a művészeti, kulturális és városvédő szervezetek száma 90-ről 616-ra növekedett. Igaz, abszolút értelemben ez még mindig messze elmarad egy kiegyensúlyozott demokratikus társadalom egyesületi életétől, de korábban viszonylag ilyen nagyarányú felélénkülésre nem volt példa. Az elmúlt három évben a korábban megindult folyamat méginkább kiterebélyesedett és némi túlzással a múlt századi reformkorhoz hasonló pezsgő, egyre dinamikusabb egyesületi életnek lehetünk tanúi. Jelenleg az országban 16 910 társadalmi szervezetet tart számon a statisztika, amelynek közel tíz százaléka kulturális, illetve kulturális jellegű. A szervezkedés azonban rendkívül sok irányú, amelyben a kulturális, közművelődési fejlesztés csak egy a sok közül. Az új egyesületi infrastruktúra hiánypótló szerepet tölt be a mai magyar művelődésben, a lokális kommunikációban, a speciális igények kielégítésében. Ha mégis valamiféle tipizálást, kategorizálást kellene tennünk e dinamikus, meglehetősen heterogén és vegyes folyamatokban, az önszerveződésnek négy nagy típusát lehetne megkülönböztetni: Felvetődik a kérdés, milyen legyen a kapcsolat a művelődési otthonok, mint önkormányzati intézmények és az öntevékeny szervezetek, minta civil társadalom részei között? Az elmúlt 40 év során ugyanis kiépült az állami közművelődési intézmények hálózata, amely tulajdonképpen az öntevékeny szervezetek birtokba vételét, „államosítását” jelentette. Történjék itt is ún. „privatizálódás”, mint ahogy ez az államosított üzemekkel, földekkel történik? A jelenlegi gyakorlat az, hogy a művelődési otthonok megmaradnak az önkormányzat tulajdonában és kialakulóban van az öntevékeny szervezetek egyesületek és az önkormányzati kezelésben lévő művelődési otthonok többirányú együttműködése. Az egyik lehetséges állapot és gyakorlat az, hogy az egyesületek, mint korábban az intézmények szakkörei, klubjai helyet kapnak a művelődési otthonokban, használhatják annak berendezéseit, helyiségeit. Ilyen értelemben a művelődési otthonok, mint az öntevékeny szervezetek háttérintézményei működnek. Ennek csak az az akadálya, hogy sajnos, a művelődési intézmények is átalakulóban vannak és súlyos anyagi gondokkal küszködnek. A demokratikus átalakulás kétségtelenül lehetővé tette az egyesületi mozgalom széles körű kibontakozását. Mégis vannak akadályok, nehézségek bőven, amelyek fékezik az előrehaladást, és gondot, feszültséget okoznak az öntevékeny szervezetek életében. Az első és legnagyobb akadály a normális polgárosodás és életmód hiánya. Ezzel függ össze, hogy hazánkban hiányzik a politikai kultúrának az a mindennapos gyakorlata, ami a nyugati demokráciákban már gyermek- és ifjúkortól kezdődően fokozatosan kiépül. Emiatt sok a türelmetlenség, indokolatlan gyanakvás, a másság eltűrésének képessége. Nincs tőkeerős lakosság, amely el tudná tartani saját szervezeteit, az alapítványi források, mecénások jótékonykodása pedig nem elegendő. Joggal feltehető kérdés, hogy ki inspirálja, ösztönzi ezt az egyre szélesedő mozgalmat az országban? Nyilvánvaló, hogy a társult állampolgár, de aki feltárja az igényeket és akarattá formálja a szunnyadó óhajokat, kívánságokat, az nem más, mint a falvakban, városokban tevékenykedő értelmiségiek, s azok között is a népművelők, felnőttoktatók, orvosok, újságírók, jogászok, mérnökök, a közösségért tenni akaró munkások, alkalmazottak és újabban a vállalkozók. Huszár István: A varázsló Harasztosi Pál felvétele Fotós felfedező út Japánban Edo-korabeli (17-19. század) tánc Nagy Z. László felvétele (MTI-Press) — Japánról hírt hozni népszerű vállalkozás. Hiszen a távoli szigetország még mindig a titokzatosság, a különlegességek földjeként él tudatunkban. Két évet töltött Japánban a fiatal fotóriporter, Nagy Z. László, s eleve azzal a céllal utazott, hogy „felfedezze” a japán tájat, a japán embereket. S természetesen a csodás épületeket, felhőkarcolókat és pagodákat, szertartáshelyeket és egyszerű lakásokat, a japán kertet és tűzhányókat, a rizsföldeket és a technika csodáit, gyárakat, üzemeket. Ottléte alatt harmincötezer felvételt készített. Ebből válogatott most egy kiállításra valót, pontosan százhatvan képet, amelyet Japán —Nagy Z. László fotókiállítása címmel mutat be. A Néprajzi Múzeumban december végéig látogatható tárlatnak olyan támogatói vannak, mint a budapesti Japán alapítvány, a budapesti Japán Nagykövetség, a Fuji film Hungary, a tokiói japánmagyar művészeti klub és mások. Ezért aztán abban is bízik Nagy Z. László, hogy sikerül könyvben is kiadnia gazdag fényképanyagának legalább egy részét. Amikor bizonyossá vált, hogy felesége kétéves akadémiai ösztöndíjjal Japánba utazik, s férje is elkísérheti, Nagy Z. bevetette magát a könyvtárakba, s mindent elolvasott, megtanult, amit a régi és mai Japánról lehet. Konzultált a kelet-ázsiai kultúrák magyar- országi szakértőivel (a műtörténész Miklós Pállal) a távoli ország iránt elkötelezett szervezetekkel, társaságokkal. Kint aztán sikerült megszereznie a tokiói japán-magyar baráti társaság ösztöndíját is. Az előzetes felkészülés után Japánban a nyelvet kezdte tanulni, hogy amikor vidékre indul, anyanyelvükön tudja megszólítani riportalanyait. Előbb Tokióban és környékén dolgozott. Aztán bejárta a négy nagy sziget -— Hokkaido, Honshu, Shikoku, Kyusu — nevezetes és kevésbé ismert településeit. Városokat, falvakat, nemzeti parkokat keresett fel. Magával ragadta a táj, a természet szépsége. Megörökítette a sokféle kézműves különös munkáját. Elhozta vallási és más ünnepek hangulatát, virágfüzéres, kivilágított utcák képét, vallási zarándokhelyek, óriás és aranyozott Buddhák látványát. No és kabuki színházak előadásairól, teaceremóniákról, hagyományos japán kultuszokról tudósít. A hétköznapi munkák, gyárakban, szántóföldeken éppúgy figyelme középpontjában álltak, mint a festett, i faragott történelmi épületek, meg a természet csodái. Nagy Z. László kiállítása idején a Néprajzi Múzeumban a Japán Nagykövetség video- showt szervez, vasárnaponként filmeket vetítenek japán tájakról, ünnepekről, üzletről, technológiákról, családról és telekről. Tárca M ár hajnal óta csak forgolódott az ágyon. Különben is korán kelő, mint a falusi emberek általában, de ebben a zajban, ahogy szürkületkor megindult a forgalom, azonnal felriadt. Mégsem kelt fel. Itt nem kell ellátni a jó szágot, a csoszogásával meg csak felverné a fiatalokat. Talán még meg is sértődnének, azt hinnék, nem érzi jól magát. így aztán fekve hallgatta végig a reggeli lótás- futást, a fürdőszobából beszűrődő zajokat. Amikor mindenki elment, felkelt, evett egy falást az asztalon hagyott reggeliből. Többre nem volt étvágya, nem szeretett egyedül enni. Aztán elmosogatott, eltörölgetett, összeszedte a gyerekek szétszórt ruháit és leült az ablak elé. Nem sok érdekeset látott, a fák levelei petyhüdten lógtak az erősödő napsütésben, a játszótéren elhagyatottan hevertek a törött karú hinták. Talán elmehetnék sétálni — jutott eszébe, de aztán elhese- gette magától a gondolatot. Egyedül az szeret sétálni, aki különben mindig társaságban van, ő meg az utcán is ugyanOremus Kalman r Irácti ■ ■ K. vJ d. & IC3L1 I olyan magányos lenne, mint idebenn. No, nem baj, majd csak eltelik valahogy délig az idő, aztán meg már itthon lesz Józsika. Úgyis az ő kedvéért jött el a városba, mert az unoka már nagyon hiányzott. Igaz, ők is lejönnek évente egyszer-két- szer, de az a pár nap olyan gyorsan elrepül. Istenem, mióta készült már erre az utazásra, de mindig közbejött valami. Most, hogy nyugdíjba ment, nem halogatta tovább. Mert a gyerekek annyira másak, mint a felnőttek. Sohasem értette, hogy a sok aranyos, őszinte gyermekből, hogy válhat annyi durva, képmutató ember. Amikor átnyújtották neki a tanítóképzőben a diplomát, azt hitte, most eljött az ő ideje. De más jött. Előbb a front, aztán a bizonytalanság. Még dörögtek az ágyuk, amikor Lajossal összeházasodtak. Egy csöpp boldogság a sok keserűségben. A kántor- tanító elmenekült, ő kezdte meg a tanítást a romos iskola- épületben, ahogy a lövések elhallgattak. Ez sem tartott sokáig. Kiderült, hogy megbízhatatlan, nem lehet rábízni a gyermekek nevelését, mert az apja állítólag nácibérenc volt. Az öreg Illár? Náci-bé- renc? Az emberek a fejüket csóválták, de szólni nem mert senki. Aki meg mert volna, azt rég elhurcolták. Még szerencse, hogy a postán talált munkát. Nem baj no, vigasztalta Lajos, majd neveled a saját gyerekeidet. De ebből se sok sikeredett. Mert dolgoztak hajnaltól késő estig, mert enni kellett, élni kellett. Aztán meg jött az építkezés. Még be sem fejezték, egy télen az irtáson Lajosra rádőlt a fa. Alig húzta ki tavaszig. Már csak az unokák maradtak. Úgy érezte, az á sok szeretet, törődés, mely annyi éven keresztül gyűlt benne, most, hogy nyugdíjba ment szétfeszíti a lélek abroncsait. Nem tudta, meddig bírja ezt a városi életet, de amíg bírja, egy percre sem tágít Józsika mellől. Otthon, a nagy útraké- szülésben még a féltve őrzött diplomát is becsomagolta, hadd lássa az unoka, hogy ki az ő nagymamája. A faliórára nézett, és ugyancsak elcsodálkozott, milyen gyorsan elrepült az idő ha nem akarta, hogy elkerüljék egymást, indulnia kellett, mert azt már tegnap este, a megérkezés után kikötötte, ő megy érte az iskolába. Igaz, hogy napközibe jár, de ugyan mért vesztegetné ott az időt, amikor itthon is megtanulhatják a leckét. Kilépett az ajtón, aztán gondosan becsukta maga mögött, mert a lánya háromszor is a lelkére kötötte. Szerencsére, 12 f Sí XeUt-M.afmarorszag hétvégi meííéfíete _______________________ ______ _____ _ J9ÄL decemberj.
