Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-31 / 306. szám
Sofőröm a miniszterelnök-jelölt Balogh József <£> A politikusoknak — pláne ha azok egy-egy párt országos vezetői — meglehetősen kiszámított az idejük egy ilyen távoli országrész meglátogatásakor. Ha száguldanak is, legalább három óra ide, majd vissza az út, ha már itt vannak, minimum egy-két nagygyűlés, vagy fórum, sajtótájékoztató, esetleg helyi tévés fórum a program és akkor még nem beszéltem a saját pártja vezetőivel elengedhetetlen megbeszélésekről, a párt helyi képviselőivel kihagyhatatlan találkozóról. Szóval sűrű a program, s ha egy újságíró nem elégszik meg a sajtótájékoztatón elhangzottakkal, s egy reprezentatív interjút is szeretne készíteni, nem könnyű megtalálni a lehetőséget rá. De azért nem is lehetetlen, ha a vendég is akarja... A nyáron Orbán Viktor néhány nappal azután jött el a megyébe, miután pártjának elnökévé, választási győzelem esetén egyben miniszterelnök-jelöltjévé is választották. Természetesen nem lehet interjú nélkül hagyni egy ilyen lehetőséget, de a csengeri fórum olyan hosz- szúra sikerült, hogy Fehér- gyarmatra már így is csak száguldva lehetett hosszabb késés nélkül megérkezni, hogy ne várakoztassa a kul- túrházat teljesen megtöltő érdeklődőket. Mit is tehetett a FIDESZ miniszterelnök-jelöltje? Beültetett a kocsijába, s míg az előtte jószerint ismeretlen úton Csengerből Gyarmatra vezette meglehetősen gyors tempóban a kocsit, a legnagyobb természetességgel válaszolt kérdéseimre. Nem sűrűn lehet utas az ember egy miniszterelnökjelölt által vezett kocsiban. Bár ha meggondolom, én ültem a fizetőhelyen. — Még jó, hogy a tavalyi buliról maradt egy fél üveg pezsgőnk!... Az ismeretlen Bartók Kállai János ä> Bevallom: kissé félrevezető a cím. Valami olyasmit sejtet, mintha világhírű zeneszerzőnk életéről, műveiről kívánna újdonságokat szét- kürtölni az írás. Márpedig nem erről lesz szó! Csak hétköznapjaink egy furcsa epizódjáról, ami velünk, újság- csinálókkal esett meg. Történt pedig, hogy Nyíregyházára látogatott Bartók Béla fia, aki jómaga — bár a neve előtt szerepel, hogy „ifjabb” — tisztes korú férfi, s mindemellett megtévesztésig hasonlít az édesapjára. A vendég — akivel egyik munkatársunk szándékozott interjút készíteni — időben megérkezett, részt vett az eseményen, melyre hivatalos volt, nyilatkozott is. Ment minden, mint a karikacsapás. Ott tüsténkedett a helyszínen a masinájával lapunk közkedvelt fotósa, hogy megörökítse a neves személyiséget. Picinyke „csúszás” a dolgok menetében csupán abból adódott, hogy az inter- júvolás és a fényképezés más-más időpontban történt, ami gyakorta megesik a házunk táján. Száguldó és kissé szórakozott fényképezőgép-zsonglőrünk „le is kapott” egy általa Bartók-leszármazottnak vélt, idős úriembert. Az elkészült képet aztán vitte az interjúkészítőnek, aki szemvillanás alatt megállapította: a felvételről egy vadidegen alak tekint rá, aki legfeljebb annyira hasonlít az ifjabb Bartókra, mint mondjuk a talpig bo- zont Marx Rákosi Mátyásra. Nosza, lett nagy futkosás, amikor bizonyságot nyert a félreértés. Vajon elérhető-e még az igazi alany? Ott van- e még' a rendezvényen, vagy már elutazott? Ezúttal kedvezett a szerencse a falsfénykép gyártójának. Igaz, hogy az állomásra kellett vágtatnia, ahol most már tutira vette a figurát. Egyik kezében a gép, a másikban egy ezerforintos. A tömegben felfedezte a „fiút”. Gyors azonosítás a bankó alapján, majd sűrű elnézéskérések közepette villant a vaku, elkészült az ominózus felvétel, helyreállt a világ rendje. „Az ismeretlen Bartók” pedig bevonult az archívumunkba. Megkötöttük az évszázad békéjét Az Egyesült Államok elnökének levele Ésik Sándorhoz, a KM szerkesztőjéhez Édes Egy Satyám! Az esztendő végéhez közeledvén üldögélek itten az Oval Roomban, és lapozgatom naplómat. Ki ne hagyjak valakit az újévi üdvözletekből azok közül, akik sikerekhez segítettek az esztendő során. Talán nem véletlen, hogy elsőként esett ki a lapok közül az a fényképfelvétel, amit most jókívánságaimmal együtt elküldök neked. De szép is volt az a napfényes délután, kint a kertben. Es milyen ronda vége lett volna, ha végül is nem jön össze az a fránya békekötés Rabinnal és Arafattal. Sose fogom Neked elfelejteni, hogy a Rád oly jellemző gyors helyzetfelismerőképességeddel, és talpraesettségeddel megmentetted a helyzeted. Hillary azóta is gyakran elmeséli a gyerekeknek, hogyan ugrottál be helyettem, amikor Kozirjewel ott ragadtunk a shopping centerben, mert mindenképpen kaviárt akart hazavinni. Ha egyszer megígérte Jelcinné- nek... _ A világ nem felejti el Neked, Édes Egy Satyám, hogy addig veregetted hátba ezt a két örökös haragost, amíg kezet nemfogtak. Azt pedig én nem felejtem el soha, hogy menynyire nagyvonalú voltál, amikor azt mondtad Mr. Szekeresnek, a fotósotoknak, hogy vegye le a fejedet a képről, és dolgozza oda az enyémet. így a választóim és az egész világ úgy tudja, én tereltem egymás mellé a fiúkat. Itt küldöm tehát az eredeti felvételt, valamint szívélyes üdvözletemet Neked, kézcsókom a Nagyságos AsszonySZEKERES TlBOR-AP KOPRODUKCIÓ nak. Ha legközelebb erre jártok, feltétlenül ugorjatok be. Üdv: Bili Ui: Május tájára ígéri magát Jelcin, nem ártana, ha elugranál, mert másnaposán mindenről lemaradok. Saját jogon Majdnem tankoltam Marik Sándor £> Harminc év után már úgyis mindegy, ha más is megtudja: nekem nagy szerencsém volt, amikor gyakomokoskodni kezdtem a Kelet-Magyaror- szágnál. Jobbnál jobb cikktémákat kaptam, s különféle, ún. „nagy emberek” egy telefonra adták a hőn áhított információkat — így Sanyikám, úgy Sanyi „bácsi”. Ereztem én valami plusz kíváncsiságot, sőt volt, aki megkérdezte: „mi az, talán csak nem pályát változtattál?” „De igen” — mondtam én, ami igaz is volt, hiszen fájó szívvel hagytam ott alig indult ingázó matematikatanári állásomat Baktalórántházán. Aztán mégiscsak „leesett a tantusz.” Édesapám jó ismerőseit is tisztelhettem informátoraim között, mivel ő akkoriban közismert sportvezető volt Nyíregyházán, és sokan azt hitték, ő lett főállású újságíró. A lényeg: egy darabig, éppen az indulásnál segített a névazonosság. Ez a személyes történet nem véletlenül jutott most eszembe. Mert vagy 25 évig dolgoztam „saját jogon”, mígnem a napokban egy ifjú hölgy a bemutatkozás után azt kérdezte: „Talán csak nem a Ki mit tud?-os Sanyi apukája tetszik lenni?” vDe igen” — mondtam én. Újra. így lettem én a Sanyi bácsi fiából a Sanyi fiú apukája. Amit — mondanom sem kell —, természetesen nem bánok. Sőt... Persze az sem rossz, ha én vagyok én... Cservenyák Katalin £» Ilyesmivel nem szokás dicsekedni, de most az egyszer kivételt teszek. Ott kezdem, hogy egészen addig, míg férjhez nem mentem, úgy gondoltam, nő létemre kivételes képességeim vannak a műszaki dolgokhoz. Úgy mint: izzó- és biztosítékcsere, szeg a falba... csupa hasznos ismeret. Nos, férjem — akaratlanul — két perc alatt bebizonyította: nagyságrendekkel felülmúlja szaktudásomat. Ekkor kezdődött el az én műszaki „leépülésem”, s mára egészen odáig jutottam, hogy még tankolni sem tudok. Fantasztikus trükköket eszeltem ki viszont arra az esetre, ha mégis nekem kellene a műveletet végrehajtanom, hogy észrevegye a benzinkutas: itt bizony akadályt kell elhárítani. Sokszor annyi is elég, ha rákönyökölök a kocsi tetejére, és elnézelődöm. Máskor rácsodálkozom a „slagra”, mert az aztán egy furcsa szerkezet, vagy körbejárom a kutat, csörömpölök a kulcsaimmal, nézegetem, vajon melyik hová illik. Tízig sem kell számolni, máris jön a segítség. Gond akkor van, ha menet közben fogy el a benzin. (De hányszor!!!) És mindig két lámpa közt, a belvárosban. Ilyenkor azonnal felnyitom a csomagtartó tetejét. Tudom, hogy semmi értelme, de az legalább nagyobb, mint a motorháztető, így messziről is hamarabb észreveszi, ha valaki segíteni akar. Ráadásul a csomagtartóban mindig van egy ötliteres műanyag kanna, víznek. Egy ilyen jeles alkalommal magamhoz vettem hát az üres kannát, hogy kivételesen benzinnel töltsem meg. (A szakirodalom ugyan azt írja, benzint csak fémkannába lehet tankolni, műanyagba szigorúan tilos és veszélyes. Csak hogy arról megfeledkeztek a mű szerzői, hogy legalább lábjegyzetben felsorolják szombat délután melyik boltban árulnak még fémkannát.) Egyszerűnek tűnt a dolog: úgy gondoltam, majd odaadom a műanyagot a benzinkutasnak, az szépen teletölti, én fizetek, s végeztünk is. „Élesben” azonban egészen másként alakult az eset: én mosolyogva nyújtottam a fiatalember felé a kannát, mire az szélsebesen elkezdett hátrálni, s olyanokat mondott, hogy őt bizony nem fogják kirúgni miattam az állásából! Villámgyorsan bezárkózott az irodába, azt hittem, másnapig elő se jön. Ott maradtam magamra a kannával. Néztünk egymásra egy darabig: az üresen, én tá- tott szájjal. Aztán óvatosan leemeltem a kútról a böhöm nagy vasdarabot, és azon töp- renkedtem, vajon az tudja-e, hogy ebbe a kannába csak öt liter fér. Nagyon finoman meghúztam a „ravaszt”, de abban a pillanatban el is engedtem, mert a szívbaj jött rám: a folyadék, ami a kannába — majd mellé — csörgött, habzott, és kék volt, mint a textilöblítő. Abból viszont már volt otthon négy liter. Szent meggyőződéssel, hogy a benzinkutaknál választékbővítés történt, hívtam egy taxit, és szóltam a „papának”... 14 JA ‘Keket-'Manitarorszáp újévi meüékfete _____ ______ ____ _____ ______ 1993. december 31. — Mondd, Dodó, te hol szilveszterezel az idén? Ferter János karikatúra!
