Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-31 / 306. szám

Esik Sándor Megváltók kíméljenek! _ _ a mi, magyarok ■ V egy kissé szapo- LJ rább ügetésre fogjuk lovain- Jl. -JL kát, nem időzünk annyit a Meoti kis tengernél, Levédiában, Etelközben, ha­marabb Európába érünk, és nem késsük le a csatlakozást a kereszténység megszületésé­ről, ma lényegesen több hon- fink szerepelne a szentek név­sorában. Nem csak annak okán, hogy a kilencszáz év, amit itt pluszban eltöltöttünk volna, további lehetőségeket nyit eleink elejének, hogy tet­teivel kiérdemelje a mennyei megtiszteltetést. Végiggon­dolva történelmünk jelentő­sebb állomásait, egy pillantást vetve kiemelkedő személyisé­geinek arcélére, végigélve az utolsó évtizedeket az a gyanú ébredhet bennünk, hogy mi az átlagosnál nagyobb hevülettel szeretünk emberekben meg­váltót látni, portréjukat ha- marvást átrajzolva, idealizál­va romantikus hősöket avatni. A későn érkezők izgatott si­etsége teheti az igyekezetét el­hamarkodottá. Megfigyelhető az ilyesmi a magyarokkal per­lekedő szomszéd nemzetek esetében is. A gyökereiket a valószínűtlenül távoli múlt­ban keresgető románok dáko­román elmélkedése saját szempontjukból éppúgy ért­hető és elfogadható, mint a szlovákok szorgalma a még a mienknél is rövidebb történel­mük nagy emberekkel való benépesítésére. Nem is volna ez baj sem nálunk, sem más­nál, ha ez a serénység nem vált volna rossz beidegződés­sé, és nem nyúlna át a mába. A néplélek válik gazdagabbá, a nép nyugodtabbá és maga­biztosabbá, ha szép színes tör­ténelme van. Olyan személyi­ségekkel, akiknek példáját — romantikus és idealizált pél­dáját — a siker reményében lehet idézni a kései leszárma­zottak előtt, amikor arra szük­ség van. Valahogy kevesekben tuda­tosult, hogy a huszadik szá­zadban, különösen annak má­sodik felében sűrűbb a törté­nelem, mint annak előtte. A földgolyó világfaluvá zsugo­rodott. Két nap alatt a glóbusz bármely pontjára el lehet jut­ni, telefonon pedig lassacskán bármikor, bárkit, bárhol azon­nal el lehet érni. Ilyen körül­mények között sokkal gyor­sabban és sokkal több dolog történik, mint a gőzmozdony, a gőzhajó és a postai levél fénykorában. Az a kor pedig a korábbihoz képest volt fény­sebességű. Az egymásra tor­lódó események, a gyorsuló történelem, nem kedvez a hő­sök mítosza megteremtődésé- nek. Karnyújtásnyi távolságra a következő hősjelölt... Vala­hogy úgy vannak egymással, mint két sztárszínésznő egy filmben: már szerződésben ki­kötik, ugyanazon a filmkoc­kán nem óhajtanak feltűnni. Nem tesznek jót egymás imá- zsának. Egy időben jól körülhatá­rolható korszak nagyjából egy szentet, egy hőst bír el. Vajon kire emlékszünk hasonló tisz­telettel Jeanne d’Arc korából, vagy igazságos Mátyáséból? Még Rákóczi is győzte, hogy a nevével kiteljen egy szabad­ságharc, a negyvennyolcas eseményeknél azonban már tapasztalható egy kis lökdöső­dés, könyöklés. Legalábbis az utókor utólagos osztályozásá­ban. A huszadik században aztán leáldozik a nagy embe­reknek. Hruscsov leleplezi Sztálint, Brezsnyev Hruscso- vot, i ták dálse... Amerikában már egy Kennedy sem válik mindenki hősévé. Még a nő­ügyeit is kiteregette a hálátlan utókor. Hol van már az az isz­tambuli fegyelem, amikor az elhalt szultánnak még az ágyasait is a Boszporuszba fojtották? Az öregedő ember, és a kel­lőképpen meg nem fiatalodott társadalom sajátja, hogy nem tud szabadulni a rossz szoká­saitól. Az előbbit a sírig kisé­rik, vele halnak a rögeszmék, utóbbi azonban hajlítható az új eszmék befogadására. A mi társadalmunk hősteremtő buz­galma lassan véget érő évszá­zadunkban ugyancsak figye­lemre méltó. Talán a keleti ha­tás teszi, tette, de szűk száz esztendő alatt majdnem több hősünk akart lenni, mint előtte nyolcszáz évig. Itt most nincs hely felsorolni, ki mindenkit lepett meg a küldetéstudat. Sokkal tanulságosabb a som­más megállapítás: mindig akadt kellő létszámú polgár, aki visszhangozta a mégoly zavaros nézeteket is. Megkoc­káztatom: még mindig, még most is él e nemzet lelkűidé­ben a vágy nagyon tisztelni valakit, aki nagyon tiszteletre­méltó. Arra ma már nem na­gyon futja időből, hogy ez a valaki hőssé nője ki magát, a szentté avatás reménye politi­kai berkekben fel sem merül, mégis... A megszentségesülés tech­nikája és menetrendje nagyjá­ból azonos. Polgárok kellő­képpen népes csoportjának jo­gos vagy jogtalan elégedet­lenségére hősjelöltünk előter­jeszt egy-két ötletet, melyek gyors sikerrel kecsegtetnek. Ezen polgárok megelőlegezett bizalmának hullámain a hős­jelölt beevez egy biztos hatal­mi pozícióba. Innen kezdve közepes tehetséggel is folytat­ni képes saját megszentségesí- tését egészen bukásáig, mely­ben nagy szerepet játszik a következő hősjelölt, aki sen­kinek sem hinné el, hogy sor­sa ugyanaz lesz, mint elődjéé. Ki ki gondolja végig közel­múlt történelmünket jó példá­kért. De ne csak azt! Hétköz­napjainkban, kicsiben és nagyban egyaránt végbemen­nek hasonló történetek. Állandósult modernizációs hátrányunk a nyugathoz, a magánélet szintjén ugyancsak nem szűnő anyagi elmaradá­sunk valaki tehetősebbhez mérve, hajlamossá tesz ben­nünket arra, hogy higgyünk a megváltókban. így aztán bár nem nagyon tudunk róla, részt is veszünk a megteremtésük­ben. Milyen jó is volna még a mi életünkben lépni egy akko­rát, amivel odaérnénk, ahol az emberek már ráérnek lassab­ban is haladni. A hétköznapi megváltók ilyen légkörben úgy terem­nek, mint eső után a gomba. Eldobjuk magunktól az or­vost, mert nem gyógyít meg egy mély tekintettel, vagy egy mágikus kézrátétellel, nem kell a gyógyszer, mert nem ígér azonnali gyógyulást, mi­nek tegyük a bankba a pénzt, amikor X. Y. kétszer ennyi kamatot ígér... Miért higy- gyünk a megalapozott, ará­nyos fejlődésben, amikor nem kell csak három esztendő a ... párt kormányzásával, és meg­lendül a gazdaság. Elegendő egy átlagos em­lékezőtehetség áttekinteni a mögöttünk maradt évtizede­ket, és látni: milyen gyakran álltak elénk megváltó tervek­kel. Háromévessel, ötévesek­kel. A régebbiekhez fűződő neveket már kár is idézgetni. Annál figyelemre méltóbb, hogy a rendszerváltás táján, sőt után sem szűntek meg fel­tűnni a jobbnál jobb, jobbára háromesztendős koncepciók. Az utolsó ötéves terv háromig sem tartott. Grósz, országlása alatt, egy nagy jelentőségűnek szánt beszédében ugyancsak három esztendőt kért. Szeren­cséjére, és szerencsénkre, nem kapta meg. A most végéhez közeledő négyéves választási ciklus — igaz, hogy ez így matematikai képtelenség, de mindenki érti — szintén csak három évig tartott. A jelenkor, hálátlan, vagy nem, ki tudja, egyelőre nagyon megosztott értékelésében. Az ember, aki nevével fémjelezte, már túl van az evilági gondokon. Én személy szerint nem fedeztem fel benne vonzalmat arra, hogy hozsannázzák, annál in­kább találtam visszatetszőnek a búcsú túlzó felhangjait. Nem tudom, van-e még né­hány nyugodt napunk, attól tartok, hogy a nagy nemzeti választási kampány rögtön a derekán fog kezdődni. Pihent emberek, megkopástól mentes nevek melegítenek már a rajt­kockánál. Köztük van az, aki a választásokat követő hajna­lon pezsgővel fog durrantani, napok múltán csapatával együtt leteszi a miniszterelnö­ki esküt. Áramlani kezd majd felé mindazon várakozás, amely az előző, azaz a mosta­ni időszakban kielégítetlen maradt. Akarja, vagy nem, letéteményesévé válik majd minden vágy valóra válásá­nak. Magasba emelik, majd­hogynem pajzsot mondtam, és ott is marad, míg el nem telik a bűvös száz nap. Nem lesz irigylésre méltó dolga. Itt van mindjárt ez a százszor elátkozott sajtó. Mi­lyen egyszerű volt régen. Ámikor a szabad országban azt írta az újságíró, amit — szabad. Emlékszem például az utolsó, erőnfelüli élénkítést megpróbáló ötéves terv idejé­re. Milyen árnyaltak is voltak a pártközlemények: előbb: tel­jesítjük; később: nem enged­hetünk belőle; utóbb: töreked­nünk kell rá. Manapság pe­dig? Frontálisan támadnak az újságok. Vagy ugyanekkora eréllyel dicsérnek. Vajon ez az állapot lesz a végső, vagy van jobb? Úgy látszik, az el­telt idő erre még nem adta meg a választ. Mához egy évre már oko­sabbak leszünk, ma pedig még itt vannak nekünk a kétsége­ink. Megdöbbenve olvasom például az egyik igen jó kilá­tásokkal ringbe szállni készülő párt prominensétől, hogy csak három évet kémek. A követ­kező ciklus felétől már felfelé ível, ami most még a pince irányába tart. Te jó Isten... Hát hol voltak ezek a közelmúlt­ban? Vagy a szokás hatalma? Esetleg a szorongásé? Ha ke­veset ígérnek, nem rájuk sza­vaznak? Meg kellene ezt gon­dolni. Persze, lehet, mégis ők csinálják jól. írtam már, egy kicsit előbb, hogy az emberek szeretik, ha ígérnek nekik. Egyáltalán: bejuthat-e a va­laki a politikacsinálás menny­országába, ha amúgy langyo­san reális képet rajzol valósá­gunkról, kendőzetlenül meg­mutatja, hogy jelenlegi álla­potainkból egy lényegesen jobba nem lehet eljutni csak közbenső unalmas állomáso­kon keresztül. Nem magyar sajátosság, úgy tűnik, globális emberi gyengeség, hogy ilyesmi eszébe sem jut senki­nek, aki tényleg a bársonyszé­kek közelébe szeretne jutni, így aztán marad a csinnadrat­ta, a plakátözön, a nyilatko­zatháború, a derűlátás... A har­madik év után pedig a tűkön ülés, mikor szabadulunk már meg ettől a társaságtól. Elképzelem az évtized, vagy negyedszázad után visz- szatekintő elemző fanyalgá- sát. Milyen egyhangúan is tel­tek nagyapáink évei. Konzer­vatív, liberális, baloldali, és jobboldali pártok, tele egy párton belül is konzervatív, li­berális, baloldali és jobboldali személyiségekkel. Kit hol ért a rendszerváltás ébredése. Pártok, néhol saját azonossá­guknak ellentmondó prog­rampontokkal. Felívelő és le- hanyatló kormányok, lelkes és kiábrándult polgárok... Érde­kes, majdnem a fizika szabá­lyai szerinti, éveken átívelő vibrálás. Vajon ilyennek látta Anonymus is saját korát, és az azt megelőzőt? És a korábbi és későbbi krónikások... Meny­nyi idő múlva derül ki egy na­gyobb korról, hogy kik voltak a biztos vesztesek, és a biztos nyerők? ^ gy tűnik, a nagy T elhivatottságot érző megváltóje­- I löltek hozzák a legkisebb telje­sítményt, legjobban pedig azok járnak, akik felemelke­désükben, és lehanyatlásuk­ban segédkeznek. Összes sza­vazatukból nem telne ki egy parlamenti hely. Valami ter­mészetfölötti varázserő azon­ban segít nekik túlélni minden kort. A közönség pedig, mint a bűvészcirkuszban: hisz és fizet. A TARTALOMBÓL: ______________ • Politikusaink jelenről, jövőről • Nyíregyháza kitüntetettje: Bárány Frigyes színművész • Ami az újságírók noteszában maradt (volna) Kótics Ferenc: Könyörületesség A KM újévi melléklete

Next

/
Oldalképek
Tartalom