Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-18 / 296. szám

1993. december 18. Vezetőváltás amerikai módra Az iskola közgazdasági értelemben mint speciális szakmai szolgáltató vállalkozás is felfogható Dr. Kuknyó János Nyíregyháza December 2- án a Tv2 műsorán az Iskolák túl az Operencián című négy­részes, az amerikai iskolákat bemutató sorozat befejező adását vetítették. Ezúttal az Egyesült Államok egyik leg­kisebb államának, a kanadai határ melletti Maine híres is­kolájába, a Hebron Academia- be látogathattunk el. A magán­iskola közel kettőszáz éves történetének nehéz napjait éli. Kevesebb a gyerek, kevesebb a pénz. Krízis helyzet állt elő. Az iskolatanács (iskolaszék) mint válságstáb funkcionál. Az iskola élére új direktort (menedzsert) kerestek és talál­tak. A történet eddig lehetne mindennapi és szabványos, számomra (számunkra) azon­ban egy pontja, a vezetőcsere, vezetőváltás amerikai módja igen elgondolkodtató és tanul­ságos. j • A mi viszonyainkat ismerve ámulatba ejtő, amit a Hebron-i iskolatanács elnöke az igazga­tóválasztás történetéről elme­sél. Először is az iskola nevé­hez méltó, pillanatnyi helyze­tét tudatosan vállaló, azt meg­oldani képes vezetőt kerestek. Ennek felkutatására a meghir­detett pályázat mellett egy fej­vadász céget bíztak meg. A választás kétszáz pályázatból, jelöltből történt. A történet ed­dig amerikai, ám innentől ha­zai mezőkön érdemes a gon­dolat fonalát továbbgombolyí­tani. Ugyanis válsághelyzetben lévő iskolák nálunk is vannak. Sajnos, nem kis számban. Ter­mészetesen mi is szeretnénk minél több jól képzett, vál­lalkozó szellemű vezetőt látni az iskoláink élén. Mind a pedagógiai tudomány, mind a szakma gyakorlati tapasztalata már régóta megfogalmazta az egyébként köznapian banális­nak tűnő igazságot, hogy az iskola kulcsfigurája az igazga­tó. Mégis úgy tűnik, hogy en­nél a kérdésnél mind a köz­gondolkodás, mind az igaz­gatási gyakorlat megmaradt az egykori iskolamester, a hajdan volt igazgatóúri attitűd szint­jén. Igaz ez legalábbis abban az értelemben, hogy nálunk az iskolavezetői munka tartalmá­ba aligha értendő bele a pe­dagógiai, a vezetéselméleti, az iskolaszervezési ismereteken túl pl. az igazgatási, gazdálko­dási, szervezői és vállalkozási, személyügyi és munkáltatási, iskolamenedzselői stb. isme­retek igénylése. Valószínű ámulatában levegő után kap­kodna legtöbb polgármeste­rünk, ha valaki pl. azzal az ötlettel állna elő, hogy a meg­üresedő iskolák élére fejva­dász cégek közreműködésével keressenek igazgatót. A film tanulsága szerint Amerikában ez a gyakorlat. Persze Ameri­ka messze van. Jelen össze­függésben felemlegetése csak azért célszerű, mert ott már tu­domásul vették, hogy az iskola bizonyos értelemben mint igazgatási-gazdasági képződ­mény, másrészt mint pedagó­giai-szakmai műhely műkö­dik. így értelemszerűen rá is ki kell terjeszteni a vezetőkivá­lasztás általános gyakorlatát, azaz ezen intézmények élére is a gazdaság egységeihez ha­sonlóan vállalkozó szellemű, szakmai menedzsereket kell (kellene) állítani. • Mindjárt nem tűnik illuzó­rikusnak a felvetés, ha meg­gondoljuk, hogy ma az iskolák többsége akár munkavállalói oldalról is értékelve, kis- és középüzemi méretűnek tekint­hető, ahol is az alkalmazotti létszám, pl. megyénkben is 15-150 közötti nagyságrend­ben oszlik meg. Egy-egy in­tézményünk ennyi embernek a munkahelye, nem is beszélve az ezeknek a létszámoknak ál­talában tizenötszörösével szá­molható tanulóifjúságról. Vagyis az iskola közgazdasági értelemben mint speciális szakmai szolgáltató vállalko­zás is felfogható, így a vezeté­sével szemben is a legtöbb, a gazdasági vezetővel szembeni kritérium megfogalmazható. Mégis a mi jelenlegi vezető­kiválasztási gyakorlatunk úgy tesz, mintha mindezekről nem volna tudomása. A leendő vezetővel szembeni követel­mények minimálisak, sem­miféle előzetes, vagy akár utó­lagos, vezetésismereti kép­zettség, ill. magas szintű szak­maiság vagy vezetési alkal­masságot igazoló egyedi kez­deményezés nem feltétel. Azaz nálunk bárki lehet veze­tő. Majd a gyakorlat úgy is szelektál. Szoktunk bölcsel- kedni. Csak milyen áron? Úgy tűnik, ezt a spontán szelekciót az Óperenciás tengeren túl nem engedhetik meg maguk­nak, ezért többek között akár fejvadászokat is bevetnek egy- egy iskolai vezetői gond meg­oldására. • Persze felkoppanna az álla annak a magyar fejvadásznak, aki iskolaigazgatók felku­tatására adná a fejét: részben megrendelés, részben a vállal­kozási kedv hiányában. Mert míg az említett amerikai isko­la igazgatói székére több mint kettőszázan adták be a pályá­zatukat, addig nálunk az 1992/93-as tanévben meghir­detett igazgatói állásoknak közel 20 százalékára egyetlen pályázó sem jelentkezett. Az álláshelyek döntő többsége­iben pedig csak egyetlen fő je­lentette a választékot. Az érdektelenség okát több tényezőre szokták visszave­zetni. Ezek között gyakran emlegetik a pálya elnőiesedé­sét, a folyton süllyedő vezetői presztízst, a vezetői kiszolgál­tatottságot, az iskolavezetés növekvő terheit és nem utolsó sorban anyagi elismertsége hiányosságait stb. Mindezek összességükben és egyenként is elfogadható érvként szolgál­hatnak. Magyarázatként mégis az utóbbit, az iskolavezetők anyagi ösztönzöttségét, illetve ösztönzetlenségét szükséges kiemelni. Ugyanis az emlege­tett példaiskolába a kétszáz pályázó nagy többségét való­színűleg az is vonzotta az igazgatói székbe, hogy annak anyagi megbecsültsége, a pe­dagógus közkatonáénak leg­alább két-háromszorosa. Per­sze ez csak addig tart, amíg az igazgatóság, s annak meg­szűntével nincs bebéresítés, azaz visszaáll a közszereplői anyagi megbecsültség. Ilyen javadalmazási külön­bözőségért azonban már érde­mes a versenyfutás. Ám ha a mi gyakorlatunkat nézzük, az bizony még az új bértáblázat szerint is inkább a hajdan volt egyenlősdit idézi, mintsem a polgári társadalmak mene­dzser javadalmazásának meg- célzását sejtetné. Nálunk ugyanis az oktatási intézmé­nyek vezetői többsége — ha az új bértáblázat elkezd funk­cionálni — csak 20-25 száza­lékkal keres többet (általában ezt is csak papíron) az iskolá­jában mint a hasonló korú, végzettségű munkatársai. Ez így nem tűnik nagy anyagi perspektívának. Ha pedig ezt a honi valóság tollasodó me­nedzserrétegének jövedelmi viszonyaival vetjük egybe, a helyzet csaknem groteszk. • A groteszk helyzetek sze­replő vagy nevetségesek, vagy szánalomra méltóak. Általá­ban ők a balekok! Persze, nem erről van szó, ha netalántán néhányan mégis ezt éreznék, ez is elgondolkodtató. A lé­nyeg mégis az, hogy ha az igazgatói székek betöltése kö­rül nem alakulhat ki valós versenyhelyzet, illetve ha e küzdőtérről a pedagógus szak­ma legjobb erői — döntően érdektelenség miatt — távol maradnak, akkor itt a szelek­ciót szükségszerűen a kontra- szelekció, a színvonaljavulást a degredáció, az optimizmust a frusztráció váltja fel. Egy kedves, mély szakmai élményt nyújtó tv műsor nyomán elin­dult gondolatok záró sorai ta­lán túlzottan súlyosak. A két­ségtelenül érzékelhető folya­matok azonban remélhetően még megállíthatóak és jobbra fordíthatóak. Ez azonban nem csak szándék kérdése. Múzsák, ha találkoznak Dúsa Lajos: A sárga pulóver Mária, kösd meg nékem a sárga pulóvert, áldott az, mit az áldás asszonya köt. Prófétácskád kis keze élni tanul már, s méhedben leutánoz minden mozdulatot. Kiss Tamás: Notre-Dame (fotó) Mézes arany szállal köss, izzó napsugarakkal, mely elhamvaszt minden méltatlan viselőt, jaj, úgy fázom e nékem szent föld muszka telében, hogy Jeruzsálemig elhallatszik a fogvacogás. „ __________________ Ékes ajándékod fegyelem lesz. Mária, rajtam drága a hit fonalán nyert öltözet, és bármi a sorsom ebben az emberi létben: megmelegíti a lelkem az asszonyi szép figyele (Debrecen, 1989. Advent.) jj ..... . Közbeszólás____________ Polgárpukkasztás Kállai János M eghalt Frank Zappa. Azóta már el is temet­ték. Lezárult az avantgárd rockze- ne fenegyerekének (majd öregedvén: fenepa­pájának) nagyívű pályája. Ami viszont utána maradt — a számtalan nagy- és kisle­mez, a sok kalózkiadás, a feltáratlan master-szalagok (nem muster!)—aligha mel­lőzhető, lekezelhető és sem­mibe vehető meghatározója a XX. század második fele progresszív zenekultúrájá­nak. Nem, nem arányté­vesztés ez a sommás kijelen­tés, hitem szerint: nem az! Még akkor sem, ha Zappa muzsikáját viszonylag keve­sen ismerik és szeretik Bartók és Kodály hazájá­ban, ahogyan mainapságfü- fa-virág becézgeti kies-kis Hungáriánkat. (Melyen kí­vül — köztudott — non est vitae!) Vagy netán csak a lényegtelent tudják a rock­bohócról. Hogy egyik-másik koncertjén tejszínhabbal fröcskölte szembe a nagy­érdeműt, hogy előszeretettel fényképeztette magát egy ár­nyas WC-csészén ücsörögve, hogy sziporkázó muzikális gegjeivel pukkasztotta a pol­gárt, mint ahogyan tette ezt hajdanán Majakovszkij, jó­kora vers-pofonokat oszto­gatva a közízlésnek. Es itt torpanjunk meg ki­csinyég! Mert nem a bajszos, legyecske-szakállas gitár­varázslóról szeretnék a to­vábbiakban zengedezni, ha­nem arról a mindinkább erő­södő tendenciáról, amit — bocsássák meg a merészsé­gemet — némi szólelemény- nyel ízlés-egy irány ásításnak nevezhetnénk. Ez pedig nem köthető csupán egy zenei áramlathoz, mivel szintúgy felfedezhetjük árulkodó je­lenlétét az irodalomban, a képző- és fümművészetben, mint mondjuk a balettko­reográfiák világában. Ne kapjon senki a fejéhez: nem fogok médiázni, jóllehet a huszadrangúvá ledegradált költők-írók demonstratív ki­vonulása a rádió berkeiből csábíthatna erre. Maradok, suszterként, a magam kap­tafájánál, a nyomtatott iro­dalomnál. Tudom, a rend­szerváltás következménye­ként a literatúrában sem maradhatott minden érintet­lenül. Azzal is egyetértek, hogy az irodalomtörténetből méltatlanul kirekesztett klasszikusainkat, és általá­ban a magyar (nemzeti) iro­dalmat exponáltabb hely­zetbe kell hoznunk, mint ko­rábban tettük. Azt viszont mind erőteljesebben vita­tom, hogy az átértékelés és szemléletkorrekció ürügyén leszámoljunk pl. a „kozmo­polita" ideológiát és látás­módot „károsan" terjesztő világirodalom egy részével valami torz módon értel­mezett új-konzervativizmus égisze alatt. Ha megriadunk Esterházy Péter mondatzu- hatagaitól, vagy Mészöly Miklós, Komád György, Hernádi Gyula, Kraszna- horkay László, Hajnóczy Péter stílusbravúrjaitól, és értetlenségünket a lesöprő elutasításban „ testesítjük”, szóval, ha az egyetlen ízlés létjogosultságát kezdjük is­mét propagálni: nos, akkor nincs számunkra többé Mar- cél Proust, James Joyce, Samuel Beckett, Bohumil Hrabal, Andrej Voznyeszen- szkij, nincs francia „új hul­lám”, se amerikai „on the road” nemzedék. Nincs. És nincs Frank Zappa sem! Csak a magát ízlés-ítésznek felmagasztaló, értetlenkedő polgár. És az üres zacskó pukkanása. Az iskola patológiája T j zenetemet nem egykori kJ iskolámnak, a ma is híres-neves debreceni gim­náziumnak szánom, ahová — horribile dictu — az érettségim óta talán kétszer ha betettem a lábamat. Pe­dig nem mondhatnám, hogy én, s velem együtt még har­minc ketten a „d”-bői ne sze­rettünk volna odajárni. Nem erről van szó. Inkább valami konokságról, makacsságról, amit már az sejtetett egyko­ron, hogy mi nem készítet­tünk tablót, ímmel-ámmal sétáltuk végig a ballagást, és megegyeztünk elbúcsúzván egymástól: csak akkor jö­vünk össze találkozókra, ha nagyon hiányát érezzük. Hangsúlyozom: jó suli volt, kiváló tanárokkal, kedves hi­vatalsegédekkel, vagány fi­úkkal (később már csodá­latos lányokkal is!), és az alma matert belengő szel­lemiséget sem a vaskalapos- ság, a dohszag határozta meg. A végén mégis elegünk lett az egészből. Túlnőttünk rajta, szabadulni akartunk ölelő karjaiból. Hogy miért ez a hossza­dalmas „előversengés” ? Nos, elárulom. A hatályba lépett közoktatási törvény egyik legtöbbet vitatott kér­déskörét az iskolaszerkezet újszerű volta jelentette. Ezen belül is a tízosztályosra hosszabbodó általános isko­lai képzés. Az, hogy a maj­dani kilenc-tizedikben vég­zendő tartalmi munka konk­rétumai egyelőre még a leg­erintettebbek előtt sem is­meretesek, enyhén szólva: bizonytalanságot kelt. Pedig a tízosztályos rendszer óriá­si kihívás a ma iskolájának. Mert, mint mindenben, az oktatás fellegvárai között is akadnak kiválók, átlagosak és csapnivalóan rosszak. A gyenge, eredményeket fel­mutatni képtelen, rossz fel- szereltségű, hevenyében ösz- szetrombitált pedagógus kollektívájú sulikban káro­sodik, sérül, elidegenedik a gyerek. Minél hosszabb időt töltött, annál inkább. A két évvel megnyújtott tanulási terminusnak persze lehetnek pozitívumai. Elmélyültebb tudás, több gyakorlás, haj- szamentesebb előrehaladás. De csak a pedagógiai pato­lógiától mentes, emberséges, gondoskodni tudó intézmé­nyekben. Mert egyébként a kamasszá cseperedő, de még mindig kötelezően a padok­ba ültetett diákokon jelent­keznek a didaktogén tünetek, amit egyszerűbben: iskola­undornak nevezhetünk. Ez eredhet magából az intéz­mény szervezeti működésé­ből, az épületből (szükség- tantermek, zsúfolt menzák, lerobbant WC-k), a bútor­zatból, és—sajnos—a „fo­lyamatban" gyakran patolo­gikus alanyokká váló peda­gógusokból. A sajátos be­tegség gyökerei igen mélyre nyúlnak. Egyszerre kitépni őket lehetetlen. A gyógymó­don gondolkodni viszont: kötelességünk. A ‘Jjekt-Magyarország kitvcßi tmííékfete 11

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom