Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-18 / 296. szám
1 2 % ‘Kdét■tMa/iuarorszáfl hétvégi mCíékfete 1993. december 18. ] A keresztény-zsidó párbeszéd fórumai Szikszó csodálatos kincsei Aló. század majd’ minden jelentős prédikátora megfordult itt, ezen a gyönyörű vidéken Keresztelő ónkancsó (1635) Budapest (MTI-Press) Zsidó és keresztény párbeszéd örök téma, súlyos elvi kérdésekkel, ítéletekkel és előítéletekkel, megdöbbentő történelmi tényekkel terhelt témakör. Mai aktualitása vitathatatlan, hiszen a mai társadalom legnagyobb deficitje, hogy csak egymástól független monológok fogalmazódnak rendre, és nem adatik alkalom dialógusokra, vagyis általában a dialógus eszméje van szorult helyzetben. És hosszú az út, míg az egyházakon belül, valamint az egyház és társadalom között kialakul egy folyamatos, őszinte párbeszéd. Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy cikkek, előadások sorozata születik e témára épülve. A független Egyházfórum című folyóirat legutóbbi számát teljes mértékben e kérdésnek szentelte. □ Mi is hát ennek a zsidókeresztény párbeszédnek a lényege? — kérdeztük Rans- chburg Ágnes pszichológustól. — A zsidó-keresztény párbeszédnek valójában nincsenek fórumai, és hogy menynyire szükségesek lennének, igen jól megmutatta a rendszerváltás óta eltelt időszak. Elszabadultak az indulatok, és megkezdődött egy bűnbak-keresési hadjárat, a másikra, a másokra mutogatás. Ezzel egyidejűleg megszólalt az emberi lelkiismeret is, és pozitív kezdeményezésként igényelte a szóban forgó párbeszédet. Megkezdésére sokféle ösztönzés és próbálkozás született: mind a Keresztény-Zsidó Társaság, mind az Egyházfórum című folyóirat, mind az ökumenikus egyházi füzetek e tendenciát sugallják. Éppen e tendencia egyik láncszeme az a kísérlet is, amit lélektani hídverésként értékelhetünk a párbeszédben érintettek gondolkodásmódjában. □ Tehát valami elmozdult pozitív irányba? — így van, és újfajta megközelítésben, a belső számvetésre ösztönözve a külső árnyékok eltüntetése végett. Itt sok mindenről szó van, teológiai és történelmi kérdésekről, melyeket közösen kell feltárni világi és egyházi szempontból. A múlt történelmi traumáit a mához az átélés szintjén kell közelíteni, hiszen az olvasott, hallott és megélt élmény közt óriási a különbség. A lélektani megközelítéstől azt reméljük, hogy a szembenálló feleket közelebb hozza, és itt nem csak zsidókra és keresztényekre gondolok, hanem másokra is, akik politikai vagy bármilyen okból szembekerültek és szembe kerülnek egymással, persze itt nem vállalkozhatunk történelmi-szociológiai kísérőiéire, analízisre, mely mindenre kiterjed, és minden problémát megold, de C. G. Jung mélylélektana ehhez is támpontot ad, rávilágít arra, hogy az ellentéteket nem csak kívül, hanem belül, önmagunkban is kell keresni, mert a szembenállás oka csak önmagunk megismerésével, belső számvetésünk elvégzésével szüntethető meg. □ Vagyis a pártbeszéd gátja önmagunkban keresendő. — így van. És a megkezdett párbeszédnek folytatódni kell, sokoldalúan, őszintén, nem fejreolvasás útján, hanem szemrehányás és ítélet formájában, mert az igazi dialógus szereteten, megértésen és barátságon alapszik. A dialógus valójában egyfajta szolgálat, amelyből nem lehet kizárni senkit, a dialógus mindig feltételezi, hogy a másikat, a szembenállót is embernek tekintem, akinek egyénisége van, és a dialógus azt is feltételezi, hogy átmenetileg háttérbe szorítjuk saját énünket, a másikra figyelünk. A párbeszéd felelősséget és alázatot is jelent, azt, hogy felismerjük, miben vagyunk mi fontosak, és mi fontosabb nálunk. □ Ha jól értem, a biztató kezdet után, itt folyamatos és többirányú párbeszédről van szó, legalábbis ez lenne kívánatos cél? — Reményeink szerint folytatódik is ez a párbeszéd, szóban, írásban, együtt feltárva mindazt, amit kaptunk a zsidóságtól, liturgiában, tudásra való törekvésben. Minderre jó alkalmat ad a holo- caus-évforduló, mikor a megtörtént borzalmak látótérbe kerülhetnek, hogy jól érthessük e nép sorsát, a nemzedékeket végigkísérő traumát. A párbeszédnek véleményünk szerint három szinten kell folytatódnia: intézményes-hivatalos formában, teológiai síkon és a civil társadalom reflexiói alapján. (MTI-Press) Az Országos Műemléki Felügyelőség 1992- ben életveszélyessé nyilvánított egy templomot. Ez önmagában sem jó hír, de ebben az esetben az ország egyik nagy értékű gótikus épületéről van szó, a szikszói református templomról. A 14-15. században épült háromhajós erődtempíom tetőszerkezetét a könnyező gomba nevű kór támadta meg, amely fokozatosan — és sajnos tökéletesen — pusztítja a fagerendázatot. Az életveszélyessé vált templom így nemcsak az istentiszteletek tartására vált alkalmatlanná, hanem gazdag kincstárának tárolására is. Ezért a gyülekezet a sajnálatosan lassan haladó, elhúzódó felújítási munkák idejére a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezte letétbe elődeitől örökölt értékeit. Szikszó az 1560-as évek óta volt fontos kálvinista központ. Aló. század majd minden jelentős prédikátora megfordult itt. A virágzó — elsősorban a-w-*± ebeka néni háza majd- nem egészen a falu J. V szélén állt. Düledező, régi kis ház volt. Sem ő, sem megboldogult férje nem tartozott soha a tehetősebb emberek közé. Annak idején ezt a kis házat is igen nehezen építették fel. Akkor már megvolt a két nagyobbik gyerek is. A harmadik meg készülőben, Rebeka szíve alatt. Addig a szülőkkel laktak együtt, Bálint szüleivel, és a hajdani darázsderekú, mezei- virág-szépségű Rebekának, bizony sokat kellett nyelnie fekete szemű, feketekendős, hajlott hátú anyósa mellett. Mert persze semmi nem volt jó úgy, ahogy csinálta, anyósa nem győzte tanítani a maga csípős módján. Bálint sajnálta ezért, de nem mert szembeszállni ő sem a mamával. Amikor a faluban mindenki tartott tőle... Mégis, ki volt az, aki össze- kuporgatott annyit a fiataloknak, hogy telket, meg házat tudtak összeszedni, mint a boszorkányként emlegetett, félelmetes, fekete szemű öregasszony? Amikor ágynak esett, és látszott, hogy onnan már csak a temetőbe megy ki, magához hívta Bálintot meg Rebekát, és azt mondta: szőlőből, borból élő — hegyaljai mezőváros gyülekezete az egyházi jegyzőkönyvek tanúsága szerint kivételesen gazdag úrasztali felszereléssel, ötvösművekkel, óntárgyakkal, textíliákkal rendelkezett. Módos polgárai, kisne- mesei szinte kötelezően aján— Gyerekeim, bocsássatok meg nekem, ha hajtottalak benneteket, meg sokszor talán bántottalak is, de engem sem kímélt az életben senki, soha. Evek alatt összekuporgattam nektek ezt a kis pénzt, vegyétek el, és boldoguljatok, ahogyan tudtok! En már elmegyek, és van még három gyerekem, akik örökölni akarnak utánam. Ez a tiétek, egyedül. Bálint meg Rebeka összeszorult szívvel vették át az öregasszony görcsös kezéből a kendőbe kötött pénzt, és szerettek volna valami szépet mondani, szerették volna megcsókolni, de sok év alatt annyira tartottak tőle, hogy még azt se merték. Csak álltak, és gombóc volt a torkukban. Nem szoktatták őket szép szavakhoz, se dédelgetéshez, hát csak álltak, és nézték a nehezen lélegző öregasszonyt. A tekintetükben volt minden, amit el szerettek volna mondani, ahogyan a homályosuló, régen félelmetes, fekete szemekbe néztek. dékoztak egyházuknak míves úrvacsoraosztó poharakat, keresztelőedényeket, térítőkét, így a — textíliák kivételével — szinte páratlanul fennmaradt szikszói együttes híven reprezentálja a 16-17. század mezővárosi polgárainak tárgy- kultúráját. A gyűjtemény néhány darabja külön is említést érdemel. így például az egykori csizmadiacéh által adományozott hatalmas ónkanna a 17. század végéről. Felületét a magyarországi későreneszánszra jellemző gazdag virágos mustra borítja. A „cápás”, azaz a cápabőrt utánzó mintával vagy véséssel díszített aranyozott ezüst talpaspoharak jellegzetes alkotásai a 17. századi református szakrális edényeknek, bár formájukban a kor világi használati edényeit követik. Egy másik kiemelkedő darabja a szikszói kincseknek egy részben aranyozott ezüst, gyönyörű keresztelő kancsó. A formájában németalföldi reneszánsz kancsókat követő tárgy 1635-ben készült, valószínűleg Miskolci Bálint debreceni ötvösmester műve. Ez a kivételes szépségű tárgy ma a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona. A szikszói gyülekezet a 20. század elején volt kénytelen megválni tőle, hogy templomának esedékes javítására Az öregasszony úgyis értette. Kinyújtotta feléjük a kezét. Ők megfogták, mind a ketten, és így álltak egy ideig, szótlanul. Nem kellett ehhez szó.... Rebeka néni egyedül élt már a kicsi házban. Bálint meghalt, gyerekeik messze költöztek, fél éve nem látta egyiket sem. Mostanában nem is gondolt rájuk. Mindenféle emlékek vonultak az agyába, fiatalkorából. Valamikor a búcsúban ezt kántálták a fiúk, ha elment mellettük a lánypajtásaival: — Rebeka, dróton jár a dereka... Egyedül Bálint mosolygott félszegen, és nem vett részt a többiek csúfolkodásában. Pedig sokat nyaggatták ám azért, hogy így hívták! Mi az, hogy Rebeka? Persze aztán megszokták. Talán kicsit büszke is volt rá a falu, hogy őnekik Rebekájuk is van. Végül is együtt éltek, együtt szenvedték le az éleelőteremtsék a pénzt. A hatalmas, jelentős épület karbantartása, felújítása már akkor is meghaladta a gyülekezet anyagi lehetőségeit. Nincs ez másként, sajnos, ma sem. Éppen ezért hozta létre a Szikszói Református Egyházközség, a Tiszán inneni Református Egyházkerület és az Abaúji Református Egyházmegye a SzIRT (Szikszó Református Templomáért) Alapítványt. Az. alapítvány fővédnökének dr. Habsburg Ottót, kuratóriuma elnökének dr. Für Lajos honvédelmi minisztert sikerült megnyerni. (Az alapítvány számlaszáma: OTP 279-98067 -660-4043094.) Az egyház kincseinek átmeneti otthont nyújtó Magyar Nemzeti Múzeum feladatának tekinti, hogy támogassa kulturális javaink, örökségünk bemutatását, megóvását, tudományos feldolgozását. így került sor a szikszóról származó darabok restaurálására a Nemzeti Múzeum restaurátor műhelyében. A Magyar Nemzeti Múzeum és a SzIRT Alapítvány február végéig időszakos kiállításon mutatja be a nagy múltú mezőváros jelentős templomának, kálvinista gyülekezetének történetét. A kiállítás címe: Utensilia Sacra — Úrasztali edények; a szikszói református templom kincsei. tűket, mit számított már az, hogy kit hogyan hívnak? Ezen a télen Rebeka néni megvette a tüzelőfát, a szenet, kifizette a villanyszámlát, aztán rájött, hogy ha hazajönnek a gyerekek, még csak meg se tudja vendégelni őket. Elfogyott az a kis nyugdíja. Igaz, nem írta egyik sem, hogy jönni akar. Malac már évek óta nincs az ólban, a kertet sem bírja művelni, minden tagja fáj. Nyolcvanéves lett Rebeka néni, és egészen egyedül maradt. Gyerekkora óta kijárt az erdőre tavasztól őszig, gombát gyűjtött gyógyteáknak valót, de ebben az évben már oda se tudott kimenni, pedig hogy szerette az erdőt egész életében. Ebben az évben csak tervezgette, hogy kimegy, de hát három kilométer gyaloglásba került, és már nem bírta megtenni azt a távolságot. Csak elnézett néha arrafelé, de tudta, már nem bír elmenni odáig. Gombát sem szedhetett, gyógyfüveket sem. Csak a kis házában téblábolt ide-oda, * Ban Zsuzsa \/q n O If I CTQI'űt I V & I I íj Cl IVI Wb VI Cr l ■ ■ 17. századi metszet Szikszóról MTI-felvételek Nagy Tamás: En vagyok az angyal
