Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-11 / 290. szám
1993. december 11. írójegyzet __________________________________ A vezérkari főnök Burányi Nándor A lig százoldalas könyvecske, kis formátum, pár évvel ezelőtt vettem: Szombathelyi Ferenc visszaemlékezése. Nem tudom már, mért tartottam érdemesnek megvenni a Kárász utcai könyvesboltban, sosem érdekeltek a katonai történetek, kell, hogy legyen valami titokzatos, kifürkészhetetlen dolog, ami a boltban megállította tekintetem ezen a köteten, ami a kezemet kinyújtotta érte, s aminek a hatására — miután belenéztem —, nem tettem vissza a polcra, hanem magammal hoztam. De nem lehet véletlen az sem, hogy itthon egy évig vagy talán kettőig is bele se néztem, elő se vettem, viszont nemrég ahogy (anélkül, hogy kerestem volna) kezembe került, nyomban elolvastam, s azóta nem tudok tőle szabadulni: úgy érzem, a második világháború legtragikusabb sorsú magyarjának életébe nyertem betekintést; élete, halála olyan tanulsággal szolgál, amit nem szabad, amit bűn nem megfogalmazni, nem megírni. Ha ezt nem tudom, nem merem megtenni, más témához hogy hozzányúljak, semmi jogom se lenne ahhoz. A vezérkari főnök parancsa szent, ellentmondás nélkül végre kell hajtani, még inkább azt, ami a bensőnkből jön, aminek az elhanyagolása örökös lelkifurdalást okozna. Számba veszem a feladatokat, de ha teljesítésükhöz akarok fogni, egyik lehetetlenebb, mint a másik. Elkéstem? Előbb kellett volna, most már semmit sem lehet tenni... Amit lehetett, ami könyvhöz hozzájutottam, elolvastam. 1946 októberében folyt le itt, Újvidéken a tárgyalás. A vége: persze halálos ítélet. A régi újságokban olvastam a tárgyalásról közölt jelentéseket. Terjedelmes, egész oldalas tudósítások. Szombathelyi kijelentette: nem érzem magam bűnösnek, az én lelkiismeretem tiszta... A levéltárban beleolvasok a kihallgatási jegyzőkönyvekbe. 1946 szeptembere... A fő téma a razzia, elsősorban a zsablyai s az újvidéki vérengzések. Őt ebben az ügyben félrevezették. Hallott a tömeggyilkosságról, kérdőre is vonta beosztott parancsnokát, de Feketehalmy- Czeidner Ferenc altábornagy tagadott minden kegyetlenkedésről szóló híresztelést, s bemutatta a parancsnokaitól kapott jelentéseket, ezek szerint a honvédek szabályos ütközeteket vívtak a nacionalista-kommunista szerb csapatokkal, s ez áldozatokat is követelt. A más állításokkal ellentétben ő ezeknek a jelentéseknek adott hitelt, fenntartás nélkül hitt parancsnokaiban. Hagyta, hogy azok félrevezessék. Ezért kell most felelnie. Felelt már Budapesten is. A bíróság tízévi fegyházra ítélte. Az ügyész fellebbez, másodfokon szigorítás: életfogytiglani. S aztán, még 1946-ban a kiadatás. Ez is máig kiderítetlen módon. Az igazságügyminiszter valósággal kicsempészi a börtönből... Az újvidéki tárgyaláson többnemzetiségű a tanács összetétele: az elnöklő is magyar, a vádat képviselő jogász úgyszintén. Az utóbbi később a polgárjog tanára az egyetemen, az előbbinek, az elnöklőnek állítólag eme ítéletek meghozatala miatt borult el az elméje. Egy olyan emberről van szó, aki ha akarattal talán nem kereste is, de vállalta a veszélyhelyzeteket. A legfelső hadúr 1941 szeptemberében azért nevezte ki a honvéd vezérkar élére, mert (elődével, Werth Henrikkel ellentétben) azt vallotta, hogy nem kell fenntartás nélkül minden erőnkkel a németeket kiszolgálni: ehhez is tartotta magát, mindig arra törekedett, hogy minél kevesebb katonát kelljen küldeni a keleti frontra, illetve minél előbb hazahozni a kint harcolókat. A nyilasok, az imrédisták németellenséggel, a háború szabotálásával vádolták meg... A német vezetés mégis megbízott benne, többször tárgyalt Hitlerrel, ez elismerte tudását, érvelőkészségét. Egészen a megszállás utáni napokig. De a sorsa ekkorra már eldőlt, anélkül, hogy tudta volna. 1942 januárjában rendezték meg azokat a délvidéki razziákat, amelyek parancsnokát Feketehalmy-Czeidner Ferenc személyében neki kellett kineveznie. Aztán Fe- ketelhalmy-Czeidner Németországban sem tétlenkedik: Gosztonyi Péter hivatkozik arra a levélre, amit az altábornagy 1944 elején ír a német belügyminiszternek, s amelyben a legútszélibb kifejezéseket használva német- ellenességgel vádolja meg a vezérkari főnököt. Nem sokkal a megszállás után Berlinből követelik a leváltását és letartóztatását is. Az októberi események után a nyilasuralom a sopronkőhidai börtönbe hurcolja. Feketehalmy lett akkor a honvédelmi miniszter helyettese, a nemzeti szá- monkérőszék felügyelője, úgy érzi, eljött az ő ideje, itt az alkalom, most bosszút állhat az ellene korábban emelt vádak, a bírósági tárgyalás, a kilátásba helyezett halálos ítéletek miatt. A kihallgatásra még jut idő, a tárgyalásra már nem. Közeledik a Vörös Hadsereg, a sopronkőhidai tábor lakóit terelik tovább Ausztriába, Bajorországba... Itt aztán az amerikai csapatok, a szabadság öröme, majd a kiadatás, a budapesti ítéletek, s végül Újvidék. Itt kénytelen volt letenni a fegyvert. November negyediké a kivégzés napja. Filmkockák a vezérkari főnök életéből. Bevillannak álmatlan éjszakáimba: égbekiáltó igazságtalanság történt. Semmilyen formában sem vettem, vehettem benne részt, de ha elvitathatatlan is ez a tény, a bizonygatástól nem lesz nyugodtabb az álom. Ha nem próbálom meg jóvátenni azt, ami itt évtizedekkel ezelőtt történt, nem bizonyíthatom be önmagámnak sem, hogy akkor, ha tehettem volna, mertem volna is szót emelni (akár az életem kockáztatása árán is) az igazság érdekében. Nem tettem vissza könyvecskét a polcra, itt az asztalomon, hiszem, nem véletlen ez, jelentése van: számonkérés. Ország Budapest (MTI) — Nem mindennapi esemény színhelye volt a napokban a Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeleti teremsora. Mert — noha az idén Pécsett és Székesfehérváron is volt kiállítása, és képei külföldi tárlatokon is szerepeltek — mégis ritkán látni Ország Lili képeit. Az is különleges alkalom, hogy ez az Ország Lili emlékkiállítás a Nemzeti Galériában egybeesett a művészről szóló első komoly monográfia megjelenésével. A hatvanas években ugyan kiadtak már egy kis könyvet Ország Liliről Németh Lajos tollából. Egyáltalán az is csoda manapság, hogy egy kiadó, az Arthis vállalkozik egy képzőművészeti könyv kiadására! A mostani pazar kivitelű album szerzője, S. Nagy Katalin életében is közel állt a művészhez. Alapos ismerője az életkörülményeknek, ő a hagyaték feldolgozója is. Ismereteit rendkívül olvasmányos formában osztja meg velünk. S a gazdag dokumentáció felkelti az érdeklődést mindazon emlékek, dokumentumok iránt, amelyek terjedelmi okokból nem kerülhettek a kötetbe. Az elegánsan megtervezett könyvben sok a jó minőség, reprodukció, fekete-fehér és színes melléklet. Kár, hogy az oeuvre-katalógus csak írásos felsorolásból áll, és nem közli a művek fotóját. Jól segítik viszont az alapos képleírások a művészi alkotófolyamat megértését, e különleges művészet befogadását. Ezért szerencsés az a tárlatlátogató, aki e könyvvel a kezében keresi fel a Nemzeti Galériát. Hiszen legtöbben csak a labirintusokat festő, rajzoló ország Lilit ismerik. A monográfiában és az emlékkiállításon viszont feltárul a művész többi korszaka is. A Galéria Jelenkori Gyűjteménye ugyan- ' / ngyóm így búcsúzik tat szülőfalumban: Z-l „idegent ne végy fel X a kocsiba, nehogy bajod essék.” Szót fogadok. Nagy ritkán, ha útszélen integet valamely asszonyember, mégis megállók. A férfiak hiába jeleznek, hiába állnak az út közepére stopolni. Most mégis megállottám a Bucsinról lefelé jövet. Szép lassan eregéltem alább, a hajtűkanyarnál pontosan betartottam a szabályokat. Az út jobboldalán feltűnt egy férfi, feltartott kézzel állott mozdulatlan. Arca nem volt barátságos, legalább első pillantásra nem. Lefékeztem. Kinéztem ázott kalapjára, göndörödő hajára. Beszállóit, s mellém ülve akkorát sóhajtott, hogy attól bepárásodhatott a szélvédő. — Nagy baj van, erősen sietek. A juhoktól jövök, itt fenn a havason pásztorkodom. Ha nem mondaná, akkor is rájönnék az orda- és juhszag keverékből. — A reggeli fejés vége felé kiáltott egy legényke, hogy jöjjek be, mert haláleset van a családban. A testvérem, a kis- sebbik öcsém felakasztotta magát. Elfátyolosodik a férfi hangja. Én mereven nézem az utat, és eresztem a kocsit, hogy menjen. — Tudtam én, hogy valami nincs jól a háznál. Az a fiatalember úgy szerette a feleségét, s úgy féltette, mintha az Isten ege alatt más fehérnép nem Lili kései reneszánsza Egy korai Ország Lili-festmény is jelentős kollekciót őriz Or- pályát felölelő százhatvan- monotípiából választották e szág Lili műveiből. A teljes nyolc festményből, kollázsból, tárlat anyagát. Olyan műtárgyakat, amelyek a rendszeres tárlatlátogatók számára is ismeretlenek. Bevallva, bevallatlanul az a cél vezérelte a rendezőt, hogy az egymáshoz kapcsolódó műveken keresztül lessük el az Ország Lili-féle alkotómódszert. Az ötvenes években, szürrealista képeket festett. Később kollázsokkal próbálkozott. Korai képein a fal, mint metafora az épített környezet baljós jelentését hordozza. „Városos” képeit a sűrűn egymás mellé sorolt apró formák, jelek, ősi írásjegyek, architektúraelemek töltik meg. Ezek az elemek megjelennek Labirintus-sorozatában is, miközben túllép korábbi önmagán. Az 1926-ban született Ország Lili alkotóereje teljében, 1978-ban halt meg. Akkor, amikor végre műteremlakást kapott, amikor sorra aratja sikereit külföldi kiállításával. És amikor majd két évtizedes várakozás után kiállíthat a Műcsarnokban. Egy kép a Labirintus-sorozatból Horvath Arany Pásztorok bánata kísér lenne. Az ilyen ne menjen pásztornak, mert az állatoktól nem futhat haza asszonymelegíteni. S ha az asszony olyan, akkor mással hál... Ejsze ez történhetett. Rajta kaphatta Erzsit, mert végig se gondolta tettét. Elhamarkodta az akasztást. Tegnap délben mondta volt, hogy egy kicsit hazafut, tiszta gúnyát hoz. Reggelre visszajön afejéshez. Már csak a híre jött fel a hegyre... A csűrben találták meg. Pedig ügyes volt, jó dolgú, gyermekkorától. Csak az a nagy szerelem ne lett volna benne. Ki tudja, mi derült ki az éjszaka? Most eltemetjük fiatalon, s azzal mit ért? Parajd határába mondja, hogy lassítsak, a falun kívül száll le. Nem merem megkérdezni hovavalósi. Inge zsebében pénz után kotorász. Elhárítom. Már csuknám utána az ajtót, amikor szinte könyör- gőre fogja hangját. — Vegye el, no; nagy jót cselekedett vélem. Hogy nem ijedt meg tőlem az erdő között, asszony létére, s elhozott. Ha még erre jár, jöjjön ki az eszte- nára, adok sajtot, édes ordát, csak ne érezzem adósnak magam. Mert látja-e, mennyit ér az élet? Egy szerelmes éjszakát, s annyi... A Moszkvics lassan elgördül a pásztor előtt. Szememben szivárványozik a fény. *** Csíkkozmás fölött nagyim- rés fények-homályok váltakoznak. Ezt a tájat örökké az ő szemével próbálom látni. Pászmaeső után belefutok a napfénybe, s ezt játssza velem a reggeli idő Csikszentkirá- lyig. Terűvel, mind a két keze elfoglalva, integetni sem tud, csak kiáll majdnem az útközepére egy asszony. Még jóformán meg se állok, ő már mondikál, hálálkodik. — Mit tudjak csinálni, se vonat, se busz ebben az órában, az uram a kórházban. Tetszik-e tudni, leégtünk az esztenán. Mert mi mindenestől kint voltunk'a havason: gyermekek, majorság, állatok körülöttünk. A Druzsbafűrész- gép bent volt az esztenán, néha fát kellett vágni vele. Hogy az kapott-e tüzet? Lángolt az esz te na. Én a gyermekekre ügyeltem, elfutottunk, de a pénzünk, az egész nyári keresetünk bent maradatott a táskámban. Az uram nem törődött, csak ment neki a lángnak, hogy szabadítsa ki a pénzt. Nagyját kihozta, de már abból is égett el elég. Az emberem teste erősen megégett. A keze! Az orvosok szerint meg kell operálni. Itt vagyunk most a semmivel, kenyérkereső nélkül, a gyermekekkel. Pásztor nélkül nincs nyáj. Mi tud vélünk lenni, csak az Isten a megmondhatója. Jaj de jó, hogy ilyen hamar béértünk a városba, ott a kórház felé vezető úton tegyen le. A leves ki sem hűlt még, jó melegen megeheti szegény uram. — Olyan boldog, ha meglátogatom. Mondja: „semmit se törődj, jó hogy te s a gyermekek egészségesek vagytok”. Nem jajgat, nem panaszkodik egy szóval sem. Olyan jó ember, ha sebre teszem, meggyógyul... Csíkszeredában kinyitom a kocsiajtót, nehogy kiloccsanjon a leves. Látom az asszony markában a százasokat, és hogy elkerüljem a kifizetést, hirtelen átölelem a vállát. Mivel terűvel tele, a kezével nem tud visszaölelni, belebújik a karomba, mint egy kicsi madár. És ketten belezokogunk a már teljesen befeketedett felleges időbe. Hálálkodásával megy tovább, vissza-vissza- néz. ekivágok a Hargitája J nak. Ami oly ritkán J \J történik meg velem, X * nem a tájat nézem, nem gyönyörködöm a fenyvesben. Ellepett a bánat.
