Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-11 / 290. szám
1993. december 11. Ä 'KeUt-Maßyarorszäq hétvégi mdlékjete [ 13 F Szelíd lányok nyitott ablaka Nagy sikerű zenés bohózat a színházban • Kellemes meglepetés volt egy új arc megjelenése Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Egy napjainkban divatos gondolatmenettel azt mondhatnám, hogy a Nyitott ablak az emberi lélek nyitottságának a metaforája. Mennyire vagyunk képesek befogadni a másságot, egyáltalán: el tudjuk-e viselni azt, ami nem a mi napi gyakorlatunk? De annak a vígjátéknak, amelyet legutóbb mutatott be a Móricz Zsigmond Színház, meggyőződésem szerint nincsen ilyen üzenete. Szórakoztatni akar. Ez persze egyáltalán nem kevés, hiszen sokan állítják, hogy a könnyű műfajt nagyon nehéz művelni. Az elérzékenyedés iránt hálásabb a közönség, de ha meg akarják nevettetni, akkor arra alaposan fel kell készülni. A Nyitott ablak — Nóti Ká- roly-Fényes Szabolcs-Szenes Iván munkája — felkészült előadás. A polgári vígjáték iránti nosztalgia érthető érzés napjainkban, hiszen újra fel kell építenünk azt az életformát, amelyet néhány évtizeddel ezelőtt már olyan jól ismertünk. Szerencsére sokat segít ebben Nóti Károly, a Hyppolit, a lakáj társszerzője, de ugyanígy vannak élményei a zeneszerző Fényes Szabolcsnak, illetve a versíró Szenes Ivánnak is. A polgárság (kispolgárság?) szereti szelíd harmóniában élni az életét. Ha megzavarja valami, az nem több felhőnél vagy enyhe fuvallatnál. Az erőteljesebb szenvedély és fájdalom hiányzik a polgári vígjátékból. Az első felvonásban összegubancolódnak a szálak, a másodikban pedig Horváth László Attila és Bede Fazekas Szabolcs gyermekhez, de mindkettejüket megszereti. Az igazi apa ezalatt másnak csapja a szelet. Tóth Károly (Károly) és Sándor Júlia (Erzsi) kapcsolata képviseli a darabban az alsó néprétegek fülledt erotikus magatartását. Mindketten jól játszanak, csupán Sándor Júliát féltem egy kicsit, mert mostanában gyakran felbukkan olyan szerepekben, amelyekben a nyers testi vágyat kell megformálnia. Nem lenne jó, ha belekerülne ebbe a skatulyába. A polgármester szerepében Szigeti Andrást láthattuk. Kisujjában van a mesterség, ezért pontosan megformálta a kispolgári közhelyet: bármilyen hatalommal rendelkezik a férfi, otthon kezes bárány. Zubor Ágnes polgármesternéje tökéletes példánya volt a mesterkéltségnek, a póznak, az érett asszony szerelemsóvárságá- nak. Mi jut a hamvas leányzónak, aki alig várja, hogy bekössék a fejét? Egy katona, aki nem elvenni, inkább megkapni szeremé. De, ha másképpen nem megy? Gosztola Adél megoldotta a rá eső feladatot, arról nem ő tehet, hogy ez nem volt olyan nehéz. Horváth László Attila a reménybeli vőlegény. Nagyon jó. A tőle megszokott teljesítményt nyújtotta ezúttal is. Petneházy Attila őrmestere egy kicsit túlment az elfogadható határokon. Amit Bede Fazekas Szabolcs játékában erényként emeltem ki, az Petneházy esetében gyakran hiányzott. A kevesebb több lett volna. Kocsis Antal őrnagya a mérleg nyelve volt: egyensúlyoznia kellett a katonát és a civilek között. Magatartására „a kecske is megnyalja a sót” mondás illik. Kellemes meglepetés volt egy új arc megjelenése a színpadon. A népművelőként, versmondóként, kulturális mindenesként jól ismert Tóth László már-már profiként formálta meg Kovács figuráját. Igazából nem tudok rosszat mondani senkiről sem, mert a két és fél órás előadás ritkán tapasztalt jó hangulatban zajlott. „Ültek” a poénok, kitűnőek voltak a gégék, tele volt a rendezés — Koós Olga munkája — jobbnál jobb ötletekkel. Gyarmathy Agnes jelmezeit és díszletét is csak dicsérhetem. Ugyanakkor elhi- bázottnak tartom a zenekari ároknak a színpadra nyitását. Az előadás alatt többször is arra ügyeltek a színészek, hogy bele ne essenek. Kár kockáztatni. Annál is inkább, mert ezt az előadást a közönségsiker, a Balázs Attila felvételei mennybemenetel várja. Egy forró jelenet: Bede Fazekas Szabolcs, Gosztola Adél és Horváth László Attila hirtelen helyreáll az erkölcsi világrend. A fenti megjegyzések túlontúl általánosaknak tűnhetnek, de egy vígjáték cselekményét nem illik elmesélni. A Nyitott ablak című előadást is meg kell nézni! Bede Fazekas Szabolcsra igazán rátalált a szerep. A kicsit bugyutának tűnő altiszt zubbonya alatt érző és érzékeny szív dobog. Ezt sikerült Bede Fazekasnak nagyszerűen megmutatnia. Novotny az ő alakításában szeretetre méltóan bumfordi volt. Bede Fazekasnak sikerült elkerülnie az ilyenkor erősen fenyegető veszélyt, hogy a hálás szerep foglyul ejtse, és a figurára rátegyen még egy „lapáttal”. Magyarul: nem játszotta túl a szerepet, a vígjáték műfaji keretei között is hiteles tudott maradni. Mariskához a nyitott ablakon egy éjszaka bemászott egy katona, s a látogatásnak gyermek lett az eredménye. De ki az apa? Perjési Hilda (Mariska) ezt akarja kideríteni, s így talál rá Novotnyra, akinek ugyan semmi köze sincs a Kállai János Vándorének (keserűen, magamnak) édesanyám, én meghalok elvisznek ködlő hajnalok észrevételnül elmegyek itthagyom fakó telemet vár rámszabott keserves út a madártalan ágbozót tőből facsart arany virág lombját vesztett fekete ág szavamat adtam így legyen ne szaglásszanak léptemen ne kutassák cipőnyomom szívemben poshadt bizalom hitetlen nem maradhatok sodrom félre a holnapot közhelymáglyámat égetem szerelmemet elengedem ösvénytelen dzsungel felé vissza nem int mert másoké immár végleg szárnyára kelt panaszomra meg nem felelt sírásomat ne hallja meg kacagja csak keresztemet pedig érte voltam talán simulva fénylő mosolyán de mit sem ér elmondani keservemet úgysem hiszi kitekint arcából a rossz angyalpillájú ősgonosz nem szól semmit nem is maraszt herseg a porladó haraszt és túl az Operencián láblógázva les a halál Szolzsenyicin 75 éves Vasy Géza Budapest (MTI) — Sok szakember borong manapság: mi történt a huszadik századi világirodalommal? Mennyi nagynak tartott műről, életpályáról hámlott le a dicsőség a múló évtizedek során, mennyiről derült ki, hogy csak egy a sok közül. Való igaz, viszonylag kicsi az olyan alkotások száma, amelyek az utókor szemében is ugyanannyira—vagy még inkább—jelentősnek mutatkoznak, mint amilyennek a megjelenés korában tartották. Mindazonáltal folytonosan vannak ilyenek. S bizonyára e szerzők közé tartozik Alekszandr Szolzsenyicin is, aki 1918 december 11-én született egy eredetileg módos parasztcsaládban. Viszonylag későn jelentkezhetett íróként: éppen 44 éves, amikor 1962 novemberében a Novij Mir című folyóirat közli az Ivan Gyenyi- szovics egy napja című kisregényt. Ha hozzáteszem, hogy ehhez Hruscsov személyes engedélyére volt szükség, máris érzékelhetjük, hogy a mű s az alkotó életútja egyként zaklatott volt már addig is, amíg idáig eljutott. A fiatalember matematikafizika szakos tanár lett, de bölcsészeti tanulmányokat is folytatott. 1941-ben katona lett, a fronton tüzérségi ütegparancsnokként szolgált. De még a háború befejezése előtt letartóztatták, s nyolc évi munkatáborra ítélték. „Szabadulása” után Kazahsztánban jelölték ki kényszerlakhelyét. 1956-ban rehabilitálták, a következő évtől ismét taníthatott. Már diákkorában írt, s a kazahsztáni éveket már annak szentelte, hogy megírja tapasztalatait, kimondja az igazságot. Ennek volt első megjelent, s meghatározó jelentőségű és hatású mérföldköve az említett kisregény. Tanúsíthatom, hogy amikor 30 éves Gyenyiszovics sorsának ismerőivé válhattunk, a politikai és az esztétikai igazság egyszerre hatott ránk döbbenetes erővel. E mű megjelenéséig tiltott témának számított a törvénytelenségek embertelen világának megörökítése, s így a társadalomnak nem is igen lehetett tudomása ezek elképesztő mértékéről sem az érintettek számát, sem az embertelenség fokát illetően, ugyanakkor Szolzsenyicin műve—és más munkái is — arra világítanak rá, hogy az emberben van képesség arra, hogy az embertelenség tom- bolásában is ember tudjon maradni. Még akkor is, ha nem válhat szabaddá, ha belepusztul sorsának ridegségébe. Szomorú ajándéka a magyar irodalomnak, hogy hasonló szellemiségű művekkel mi is rendelkezünk. Szolzsenyicin művének megjelenése nyitott utat Lengyel József lágertörténeteinek hazai megjelentetése előtt — ha nem is teljes körűen. Szolzsenyicin máról holnapra világhírűvé vált. Sorra készültek újabb munkái, s ezek egyre kevésbé voltak közölhetőek a szigorodó szovjet viszonyok között. 1970-ben a Nobel-díjat sem vehette át. Végül 1974-ben kiutasították az országból. Zürichi tartózkodás után az USA-ban telepedett le az író. Sorra jelentek meg művei: a Rákosztály, A pokol tornácán, A GULAG szigetcsoport és az R-17 regényfolyam eddig megírt kötetei. A bolsevik gyakorlat pokoli bugyrainak megtapasztalója elméletileg is szembeszállt már korai munkáiban is ezzel az ideológiával, s visszatért az ortodox keresztény hithez. Újabb munkái erősen ideológiai töltésűek, s a maga szempontjából igaza volt a szovjethatalomnak: Szolzsenyicin művei az irodalom eszközeivel e rossz rend megszüntetésére szólították fel. A klasszikus orosz irodalom és a humanizmus általános és nemes hagyományainak a szellemében. Picasso alkotása a budapesti kiállításról
