Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-11 / 290. szám

1993. december 11.

Pl Kg(et-!Magyarország hétvégi melléklete. 1 1

Pablo Picasso Budapesten!

Az őrült spanyol csináljon bármit, az az áldott tehetség okán fölülemelkedik a köznapin

Antall István

Budapest — Hát megérkezett végre! Sokat váratott magára, s őszintén mondom, fáztam a dologtól. No nemcsak azért, mert mínusz hat fok hidegben nehéz fölbotorkálni a Budavári Palotába a jeges lépcsőkön, de azért is, mert már súlyos csalódások érhettek nagy nevekre csődültünkben. Az első Chagall volt. Valamikor a hetvenes évek végén, vagy a nyolcvanas évek elején a Hősök terén, a Műcsarnok ígérte őt. Helyette viszont gyenge vázlatokat, sokszorosított grafikáinak számozatlan példányait, műteremhulladékának gyengébb darabjait, freskóvázlatainak fényképeit láthattuk csak. így maradt a becs’ szó lelkes művészettörténész tanárunktól: el kellett hinnünk a diaképek, a reprodukciók nyomán, hogy Chagall meghatározóan nagy művész.

Aztán jött Dali. (Akivel mellesleg úgy vagyok, mint Picasso: nem szeretem. Ami magánügy, de azért vagyok akkora sznob, hogy a „Polgárháború előérzete” című festményét látni akarjam...) Hát nem láttam. A Nemzeti Galéria várbéli kiállítótermeiben kiváló rajzok, kedves ak- verellek, remek lithográfiák voltak a pödrött bajuszú bohémtól, a világ egyik legnagyobb blöff-mesterétől, de komoly és elgondolkodtató jelentős mű egy sem. Maradt Daliból is a reprodukció, s a kételkedés: meghatározó alkotója-e a huszadik századnak, vagy tehetséges kismestere?

De Picassót nagyon vártam! Mióta rajzolás-festésből (nem művészként, tanárként) diplomáztam, csak egy esetben találkoztam Vele. 1986-ban, Párizsban, de csak „érintőlegesen”. Akkor ugyanis úgy elkápráztatott az európai képzőművészet „fölhozatala”, hogy Picassóról csak annyit nyugtázhattam: zseni. Mindenhez köze van, ami itt történt 1901 óta. S még annál is többhöz, mert hatása szinte fölmérhe- tetlen. Az őrült spanyolban az a fantasztikus, hogy a tökéletes, akadémikus rajzi tudás csak arra kell neki, hogy fittyet hányjon rá, gúnyt űzzön belőle, vagy fantasztikus könnyedséggel fölhasználja. „Mellesleg” persze megmutatja, hogy ha akarja a látvány is odasimul papírjára, vásznára.

Az őrült spanyol csináljon bármit, az az áldott tehetség okán fölülemelkedik a köznapin.

Budapest tolong, ami nem is csoda. Ami viszont az, azaz, hogy a külföldiek is. Itt német, ott olasz, amott francia szó. S ugyanezekkel találkozom a második szinten is, ahol (milyen furcsa Picasso fölött a térben, a magyar klasszikus aka- démizmus mellett Csontváry, a Nagybányaiak, a Nyolcak, a magyar avantgarde legjobb képei, szobrai láthatók. Egy füst alatt minket is megismerhetnek. Jó kis „árukapcsolás”!)

Nemcsak a képeket érdemes figyelni. Az embereket is. Egyikük órákig áll az Ile de la Cité-t ábrázoló „fél-absztrakt, alig-elvont” kék-fekete tájkép előtt. Arcán értetlenség, elégedetlenség. Nem élvezni akarja a művet, hanem megfejteni. Mintha keresztrejtvény volna. Pedig Picasso egyik titka, ha van titka egyáltalán, az a hallatlan kedv, az a szinte kápráztató jóérzés, élvezet, ami minden rajzból, vonalból, ecsetvonásból kisüt. Nincs izzadságszagú munkája. Nála a mesterségbeli tudás természetes gesztus. Nem leküzdendő akadály az anyag, hanem eszköz. Eszköz a mondandóhoz. Elvezni szabad csak, s nem kínlódni véle. Ha egy kép nem szól hozzám, hát az nem szól. Se a mestert, se a nézőt nem érheti szemrehányás. Nem jött létre a csoda. Tovább kell lépni, s nyitott lélekkel várni... Hátha...

Van aki jegyzetel. (El nem tudom képzelni mit.) Van, aki tudálékosan magyarázza feleségének a technikát, (ez én vagyok) akad ki az orrával néz, s akad olyan is, aki a másik teremből visszapillantva veszi észre, hogy a hatalmas bohócportré színei hogy világítanak... A kerámiák nem edényekre vitt festmények. Nem Szász Endre-féle mutatványok. Szervesen illeszkedik a tálra a bikaviadal arénája, a bagoly terrakotta testére a fehér máz-toll, az edény-fejre a fejrevaló. Mert Picasso nemcsak ismeri és tudja az anyagot, de tiszteli is. Meghagyja természetében. Nincs titok. Picasso titka a tehetség. Az állandóan ébren tartott állapot, amely minden divatot meghalad. Túllép az akadémizmuson, túllép az izmusokon, ha kell átfesti „modemre” Velazqu- ezt, Rembrandtot, vagy Manet Reggeli a szabadban című képét. De ezt is csak amúgy játékból. Szinte tanulmányként. Csakhogy pontosan Picasso az, akinél minden vonás, minden vonal, folt, minden rajz, vázlat, minden grafika maga a mű. Nincs selejt és nincs hulladék. A műteremszemetet itt a képekkel egy rangon lehet szemlélni. Önök most ekkora elfogultságon joggal mosolyognak. Ekkora elvakultságra hogyan lehet képes egy ,kritikus”?! De éppen a kiállítást megelőzően, a magyar könyvkiadás és könyvterjesztés — immár nyugodtan mondhatjuk látszólagos — szétesése idején jelent meg (hozzáférhető áron) Ingo F. Walther Pablo Picasso című munkája. (Alcím: Az évszázad zsenije...) Ez a mun- kácska keltette föl annyira érdeklődésemet, hogy a reprodukciók után a valós művekkel kívánjak szembesülni.

Ezegyszer el kell jönni Budapestre. Meg kell nézni a Ludwig gyűjtemény valóban sokszínű és színvonalas anyagát. S ha nincsen igazam, s ha túlzás minden szavam, akkor a 150 forintos belépőt visszafizetem. OTP-hitelre... (Katonáknak, diákoknak és újságíróknak kedvezmény!)

A héten meghalt egy nyíri pajkos, doktor Jósa András, Szabolcsvármegye nyugalmazott főorvosa, a megyei múzeum megalapítója, Árpád királyok személyes ismerője és a Ferencz József-rend lovagja. Nyolcvanhat esztendős volt, s élete példázata ama régi Magyarországnak, amelyet többé sohasem láthatunk viszont. Vas Gereben és Jókai Móric Magyarországból származott atyafia ama tiszafüredi Jósa Gyurinak, akiről félszázadig szólt a magyar anekdota; ő maga hóbortos és európai tudós, nyírségi honfoglalók sírásója, a Kiskirá- lyok-ból való figura, röpke gavallér és a legjobb orvos fél-Magyarországon, akinek csodatetteit bízvást zenghetné a lant, sok ezreket megmentvén a korai sírtól, szentanyámat s engem is, többször, az

(*Elhangzott a Jósa András Múzeum fennállásának 125. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen dr. Szabó Gyula adjunktus kiváló előadásáéig ^ ^

ifjúság kihívó és vakmerő korszakában, félig csodatévő fantom, félig elkésett lovag a régi duhaj Magyarországból, zsebkéssel operáló doktor és tudós orvos, aki a Korányiak szülőföldjén vetélkedhetett a legjobb magyar orvos titulusáért. Lobogó hajjal, szinte az időjárás zordon kiszámíthatatlanságával versenyezve futott kétkerekű kocsiján halálosan súlyos műtétek végrehajtásához, mindig serház- szaga volt a kabátjának és soha sem tévesztette el a feladatát, — azután az életmentő egykedvű mozdulatával távozott, hogy beássa magát homokbuckákban rejtőző ősmagyarok sarkantyúi és cölöpsírjai közé. Egy múzeumra való ócska vasat ásott ki a nyírségi homokból, pogány ősmagyar istenek virrasztóitok álmában és egész élete eltelt ifjú rajongással, lelkesedéssel, ábránddal.

Most végignézve életén, úgy látom: egy boldog ember halt meg Nyíregyházán, aki nyolcvanhat esztendős koráig hitt az ezeresztendős halottakban. Hitte, hogy az ősmagyarok föltámadnak egyszer a múzeumában, hitte, hogy e nemzet megbecsüli eleit, hitte, hogy van történelmi múlt, amely válságos időben majd ölébe veszi az eltévelyedett nemzedéket, s az ősök útjára igazítja. Rugalmas volt, mint az agár, ellentálló, mint a homokba ültetett akácfa, változatlanul egyforma, mint a nyírségi homok, — de nyolcvanhat éves korában mégis csak kiábrándulhatott ebből a nemzetből, amelynek csillagait annyiszor nézte a múlt

idők fátyolképeiben. Amilyen bölcs és bolond volt: halálos ágyán biztosan láthatta, hogy ez a nemzet elfelejtette már őseit, a bolondok táncát lejti a sír gödör felett, az emlékezet elszökött, mint egy kétség- beesett gólya az égő házfedélről, hiábavaló volt nyolcvanhat esztendeig az embereket gyógyítani, hiábavaló volt ázsiai koponyájú ősmagyarok után a homokot felásni... De nem, ezt Jósa doktor nem hitte, mert hogyan is tudott volna ekkor^ meghalni Nyíregyházán? O bízott rendületlenül a nemzet örökkévalóságában, a jövendő Magyarország nagyszerű látomásaiban. Szent és hiszékeny magyar ember volt. A régi arany-remoloból való nemzedékből jött át az új Magyarországba. S e korszakból való embereket nem búsítja el a jelen sivársága, mert az csak átmeneti idő, amelyet elszenvedünk, mint egy járványt vagy egy rossz termést.

Lehetetlenség volna, ha már az öregek sem bíznának a nemzet jövőjében.

Krúdy Gyula

A nyíri pajkos*

Közbeszólás

____________________

Advent havában

Nagy István Attila

A

dvent havában talán nem véletlen, ha egy- egy nyugodt pillanatban, amikor sikerül kívülre rekeszteni a gyötrő gondokat, amikor nem nyomaszt bennünket sem a munkanélküliség, sem annak fenyegető réme, hogy át suhan a szívünkön: ismét itt van az ajándékozás ideje. Készülődnek a boltok, lassanként átalakul az utcai elárusító- helyek kínálata, megszaporodnak a pénztárcát célzó hirdetések. Most minden rendkívüli, nagyszerű, soha meg nem ismételhetetlen, erre az alkalomra készült. Nem hiányozhat az ünnepi asztalról, a család fenyőfája alól.

A feleség hozzányúl az egész évben szorgosan gyűjtögetett tartalékhoz, s amikor senki sincs otthon, elkezd számolgatni: mire lesz elegendő. A férj hasonlóképpen: itt az alkalom, megveheti, amire az asszony régóta vágyik. S talán közösen megbeszélik azt is, mi legyen a gyermek ajándéka. Igaz, ebben az okos gyermek általában segíteni szokott, megsúgja a szülőknek, hogy most éppen mire vágyik.

Mindnyájan vágyakozunk valamire. Könnyen lehet, hogy napjaink zűrzavarában teljesületlenek maradnak a vágyaink. „Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába, egész világ nem a mi birtokunk” — figyelmeztet Vörösmarty Mihály, s a szerénység filozófiáját hirdeti meg. „A bír- hatót ne add el álompénzen” — szól az intelem. Ne álmodozzunk tehát? S egyáltalán: mi az álmodozás?

Be vagyunk zárva létezésünk viszonyaiba. Ezek határozzák meg lehetőségeinket, s a megvalósításukhoz vezető utakat is jórészt egyértelműen kijelölik. Mi marad nekünk? Álmodozni, hogy másképpen is lehetne! De az álmokban képzeletben már bejárjuk azt az utat, amelynek megtételéhez még nincs elegendő erőnk. De már ízlelgetjük, már arra gondolunk, hogy: mi lenne, ha mégis megpróbálnánk. Csak azt hisszük, hogy ez a magatartás olyan messze van az ősember hitétől, amellyel a barlang falára rajzolta a másnapi vadászat legfontosabb jeleneteit. A sikert, mert hinni akart önmagában, mert ösztönösen érezte, hogy nem szabad önbizalom nélkül nekifogni a nagy feladathoz.

Járkálunk majd a vasárnapok forgatagában, és minden bizonnyal arra gondolunk: bármilyen értékű is lesz az ajándék, tőlünk ered, a mi figyelmünk hozta létre, a mi álmaink öltenek benne testet.

Sikert szerettünk volna magunknak, azt a jó érzést, hogy tudunk még örömöt szerezni annak, aki közel áll a szívünkhöz. Ha nem így teszünk, tömegáruvá válik a legdrágább holmi is, amit a feldíszített fenyőfa alá helyezünk.

Hittel és hitetlenül

M

ostanában már sokkal bátrabbak az emberek, ha a hit megváltásáról van szó. Hívő ember vagyok — mondják magabiztos nyugalommal. S mindenki arra gondol, hogy a vallásos hitről van szó. Pedig a hit nem csak a vallásos ember elemi igénye. A legvadabb ateistának is szüksége van rá. Azt is mondhatnám, hogy létszükségletünk a hit.

„ Jaj azoknak, akik megnyitják a kételyek forrásait. Szerencséjük van, ha nem az ő testükkel fogják azokat elreteszelni. Mert mindig azok a hatalmasabbak, akik ellenfelei a szkepzisnek—még ha ők maguk nem is hisznek semmiben sem” — Ancsel Évának ebben is tökéletesen igaza van.

Ebben az értelemben tehát csak a hívő embernek van joga a kételkedésre. Mert aki kiteszi a maga kérdőjeleit, valamint azon fáradozik, hogy a leghitelesebben feloldja azokat, nem hitetlen. Gondolkozik. Nincs rosz- szabb a hívő embernél. A hit folyamatosan épülő állapot. Nincsen egyetlen tökéletesen kész pillanata sem. Ami nem jelenti azt, hogy hitetlenek volnánk.

Értelmetlen a kérdés: miben higgyünk? Ez nem választás kérdése, ez folyamatosan alakul bennünk. Azt inkább érzékeljük, ha valami megbomlik, ha repedések támadnak a falon, vagy olykor le is omlik, amelynek felépülése hosszú évtizedek alatt történt. Inkább azt kérdezhetjük meg: mostani életünknek vannak-e olyan pillanatai, órái, napjai, hetei,

amikor örömmel tekinthetünk magunk köré? Erezzük- e azt a gazdag fausti pillanatot, amelyben szinte kibukik belőlünk: állj meg pillanat, maradj velem!

Szétzilálódtak az emberi kapcsolatok, vagy ha szebben hangzik, az érdekek alapján szerveződtek újjá. Hiányzik belőlük az őszinteség, az együttérzés. Vezérlő elvvé vált a pénz.

De a legtöbb ember napjainkban is keresi azokat a helyzeteket és állapotokat, amelyekben „kivirágozhat” a benne élő hit. A jövőben, az emberben, a másságban, önmagában. Minden kudarc ellenére, minden bukás után. Szerencsére az ember nemcsak szabadságra, hanem felejtésre is ítéltetett. A múltjára csöndesen fújdogáló szél hordja a homokot, egyik réteget a másik után. Néha a felszínre kerülnek a dolgok, de aztán az idő mégis megteszi a dolgát. „Tantum scimus quantum memoria tenemus” — mondta valaha Persius. (Annyit tudunk, amennyit az emlékezetünk megőriz.)

Ebben is lehet hinni. Ennek a gondolatnak az igazságában. Nem lehetünk örökké lázadó Adámok, olykor tudomásul kell vennünk azt is, ami van, s megtalálni benne a hozzánk igazíthatót. S készülni a pillanatra, amelyik a változtatás lehetőségét kínálja. Ehhez nagy-nagy türelemre van szükség, de ezt nem szabad összetéveszteni a hamis kompromisszumkereséssel, amelybe a legtöbbször belebotlik a lélek. Akár hisz, akár hitetlen.