Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-02 / 230. szám
12 I & ‘KzUt-Mcmarorszafl hétvégi mettékkte 1993. október 2. Klapka tizedel Részlet egy 48-as honvédtiszt naplójából Krasznay Péter a 48-adik szabolcsi honvédzászlóalj hadnagyaként a szabadság- harc utolsó napjaiban Komárom várában szolgált. A kilátástalan helyzetben a fegyelem meglazult, a honvédseregben szökési kísérletek történtek. A rend helyreállítására Klapka tizedelést rendelt el. Ezt írja le a szemtanú hitelességével naplójában Krasznay Péter. — Közreadja Nagy Ferenc, levéltáros. A naponta érkezett újabb menekülők mindannyian szomorúbbnál szomorúbb események hírével állottak elő, melyekből tisztán megérthető volt, hogy rajtunk kívül már nincsen magyar sereg, amely az ellenségnek most már minden oldalról összegyülekező nagy erejét csak ideiglenesen is feltartóztathatná. Az általunk legyőzött szerb, oláh, szász, szláv és horvát nemzetiségek vérszemet kapván újból megtámadták szegény hazánkat, így nekünk nincs más jövőnk, mint vagy ki- eszközelendő kedvezmények mellett Komáromot feladni, vagy annak falai között védeni magunkat utolsó csepp vérig. Az első iránt majd augusztus hó utolsó napjaiban megkezdődtek a tárgyalások, az utóbbira pedig úgy látszott, hogy csakis a sereg ifjabb nemzedéke látszott hajlandósággal bírni. Az idő persze haladott és az otthon hagyott védtelen övéik iránti nyugtalanság és aggodalom megszitta a honvédek kedélyét, sőt annyira fokozódott, hogy előbb csak egyes, később tömeges szökések is felmerültek. Előbb éppen a 48. zászlóaljból szökött meg két közlegény, akiket visszahoztak a huszárok. Ezután a 60. Baranya megyeiekből álló zászlóaljból egy félszázad, mintegy 55 ember egy tizedes vezetése alatt fegyveresen szökött meg, és még az utánuk küldött szakaszra is rálövöldöztek, de az 56. zászlóalj két százada a huszároknak segítségükre érkezvén visszahozattak. Kénytelen volt Klapka a szökések meggátlása céljából a legerélyesebb intézkedéseket tenni. Annyival is inkább, mivel a Bocskai huszárok Komáromban lévő divíziójából egy 60 emberből álló szakasz egy őrmester és egy káplár vezetése alatt Klapka szállására lovagolt és ott kijelentették, hogy ők a múlt évbe úgy álltak be önkéntesen Bocskai huszárnak, hogy egy évig szolgálnak. Ez az év letelt, tehát ők átadják a lovat, fegyvert, ami nem az ő tulajdonuk és haza távoznak. Ezt azonban a főőrségen lévő gránátos divízió megakadályozta, közrefogta őket és fogságba kisérték az ó várba. Úgy ezek, mint a 60. zászlóalj szökevényei hadi törvényszék elibe állíttattak, és mindkét csapat élén lévő altisztek golyó általi kivégeztetésre, a közlegények pedig megtizedeltetésre ítéltettek. Az ítélet rajtuk az egész hadsereg minden csapatjából kivezényelt egyes szakaszok jelenlétében végre is hajtatott. Bizony nekünk katonáknak is, akik annyi csatában már megszokhattuk az emberek gyilkolását látni, megrázó látvány volt ez a végrehajtás. A majdnem 120 elítélt két sorba felállítva kétségbeesett arccal hallgatta a haditörvényszék ítéletét. Senki sem tudhatta, hogy melyik lesz közülük a tizedik, aki agyon lövetni fog. Voltak számosán, akik erős lélekkel látszottak várni a halált, de voltak olyanok is, akik sírva rimánkodtak kegyelemért, természetesen sikertelenül. Egy pár ügyes fiú kinézte, hogy ő a sorban a tizedik lesz, a félelemtől elgyötört szomszédját kimozdította helyéről és oda állott. A végrehajtással megbízott vezénylőtiszt, Kosztolányi ezredes észrevette és kijelentette, hogy aki a helyéről elmozdul, azt azonnal, soron kívül agyonlöveti. Erre a mozgás megszűnt. Akkor a hadbíró egy jegyzékből egyenként szólította az előre kiszámított tizediket, akit a porkoláb azonnal a vesztőhelyre vitt. Szemét bekötötték és a készen álló gránátosok által lelövetett. Ez így folyt mindaddig, amíg az altiszteken kívül összesen 11 közlegény kivégeztetett. A megmaradtak utolsóig nem tudhatták melyikükre kerül sor, így az utolsóig mindannyian várhatták magukra a halált. Annyival nagyobb volt az örömök, midőn megtudták a hadbíró jelentéséből, hogy a végrehajtás befejezést ért. így a megmaradtak örülhettek az életnek, akiket azután az illető csapatjaik tisztjei átvévén elvezényeltek. Azután a vezénylő ezredes az összes jelenlévőknek lendületes beszédet tartván bejelentette a főparancsnoknak azon elhatározását, hogy minden szökési kísérletet elkövetőt, vagy arra ösztönzőt, azonnal kötél általi halállal fog büntetni. Madarassy György Tamás: Az áldozat Elek Emil felvétele Othello balettban elbeszélve Akik szerepjátszásra kényszerülnek • A társulat próbatétele • Látványos előadás Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Verebes István első nyíregyházi rendezésében felvonultatott mindenkit és mindent, ami az átütő sikerhez szükséges. A koreográfiát Keveházi Gábor készítette, a zenei kíséretet a Szabolcsi Szimfonikusok néhány tagja szolgáltatta. A színház megnövelt terét a T.I.V.I. Stúdió varázsolta még nagyobbá. Ünnepélyes volt a színház, s nemcsak azért, mert a nyitó előadásnak örülhetett a közönség, hanem ezt árasztotta magából a színpadkép is. Tordai Hajnal jelmezei stilizáltságukban is képesek lehettek volna megteremteni a szükséges atmoszférát. Dé- kány Endre zenéje illeszkedett a Shakespeare által megformált világképhez, de balettzenének is megfelelt. Miért, hogy mégsem lehetett örülni a bemutató előadásnak? Talán azért, mert a műfajkeveredés oly mértékű volt, hogy egyik elem kioltotta a másikat. Természetesen nem arra gondolok, hogy a zene vagy a tánc, a színpadi mozgás idegen lenne a színháztól. Sőt! Egymást áthatva erősítik a darab, az előadás üzenetét. Verebes István rendezésében a balettbetétek visszafogják a tragédia lendületét, megtörik gondolati ívét. Nem mintha ezek a betétek önmagukban nem lennének kife- jezőek, ellenkezőleg: a balett Othello öntörvényű kifejezéskészlete érvényesen fogalmazhatná meg a darab szuverén világát. De a kettő vegyítése azzal járt, hogy a prózai Othello nem tudott maradéktalanul hatni. Vannak elemzők, akik szerint az Othello a féltékenység tragédiája. De hát a szerelemféltő gyanakvás nem tragikus jellemvonás, inkább komikus. A velencei mórról pedig igazán nem lehet elmondani, hogy nevetséges figura volna. De lehet a mű a megcsalatott bizalom tragédiája is, hiszen Othello Desdemonában és Jagoban is feltétlenül hisz. Nincs oka a bizalmatlanságra, mert nagy és erős jellem. Valódi férfi. Sokat tűrt, sokat próbált. Gazdag élettapasztalata a szerelem forrása, Othello — Safranek Károly Desdemona ebből a forrásból iszik, s magatartása gyökeresen szakít a polgári házassági ideálokkal. Annyi Othellot láttunk már életünkben, igazán nem bánjuk, ha a mű új arcát mutatja fel nekünk a rendező. Az idő is, mi is sokat változtunk, átéltük a szerelmet meg a csalódást is. Gyötrődtünk, mert szerettünk. Jól-rosszul megoldottuk a problémáinkat, s azt is hisszük, hogy önmagunk megismerésében is eljutottunk valameddig. A prózai jelenetek között táncot láthatunk. Kifejező balett mozgást, amely mintegy előrevetíti a később bekövetkező tragédia árnyékát. Egy galambfehér alakot és egy halottarcú sápadt feketét. A létezés szélső pontjai ők, de nevezhetnénk a figurákat erénynek és bűnnek, jónak és rossznak is. Kavargó mozgásuk a harcot is kifejezi, meg azt is, hogy nem olyan könnyű az életben — vagy egyetlen ember jellemében — a jót és a rosszat, a tisztát és a bűnöset szétválasztani. Ismerjük-e hát valóban önmagunkat, s meg tudjuk-e különböztetni a lényeget a látszattól? Othello belebukott, mert nem volt képes. Kívülről fekete, belülről fehér. Jago éppen fordítva. Egyedül Desdemona az, aki kívül-belül fehér. Nem véletlen hát, hogy ő lesz az áldozat. Nem tud más lenni, csak az, ami. A rendezés ezt úgy érzékelteti — s ez az egyetlen igazi telitalálata —, hogy mindenki visel álarcot, kivéve Desdemonát. A szerető asszony sohasem kényszerül szerepjátszásra, mindig önmagát adja. Nem ismeri fel (nincs érzéke hozzá) az álsá- got, a csapdát, eszébe se jut, hogy más értékek is lehetnek a világban, mint, amelyekkel ő rendelkezik. A nyíregyházi Othello — Safranek Károly alakításában —, nem volt igazán meggyőző. Vártam a nagy átváltozást, amikor a színész végre a velencei mórrá változik, de ez a csoda ezúttal elmaradt. Safranek visszafogott volt, de nem is közvetítette azokat az érzelmi hullámzásokat, amelyek Othello lelkében partot nem érően támadtak. Perjést Hilda alakítása visz- szatükrözte a tisztaságot, amely a mór hitvesét átragyogta. Jellemző módon csak a legutolsó jelenetben fogta fel Othello szavainak a súlyát, s érezte meg a fenyegető helyzet lehetséges tragikumát. De ekkor már nem tudott védekezni, s talán nem is akart. Mert az ártatlan nem keresi az önvédelem eszközeit, inkább bé- nultan fogadja a csapásokat. Kerekes László Jagoja nem igazán intrikus figura. Voltaképpen nem is ő irányítja a cselekményt, inkább belesodródik Othello sorsába. Eleinte csak a sértett hiúság munkál benne, a mellőzöttség, kéElek Emil felvétele sőbb egy kis bosszú. A kendővel — amelyet felesége, Emília szerez meg a számára — ölt testet benne egy hatalmas színjáték terve, amely lehetőséget ad arra, hogy megmutassa a világnak, hogy kénye-kedve szerint alakíthatja. Kerekes ezt a felfogást jól eljátszotta, bár ezzel elszürkült a darab filozófiai üzenete is: semminek sincs értelme, minden elveszett, a világban az értékek hiányával találkozik az ember. Csorna Judit Emíliája — ebben a felfogásban — nem rendít meg különösen, beleszürkül az olcsó intrikába. Fájdalmas, kiábrándult, rezignált. Rodrigo élhetetlen mamlasz, Cassioról pedig aligha lehet elhinni, hogy eséllyel pályázhatna Desdemonánál. A szigetlakók szószólója Stettner Ottó. Az elnyomatásban élő ciprusiak keserű sorsát fogalmazza meg több ízben, s szavaiból ki-ki azt hallja ki, amit akar. . Shakespeare szinte évadonként megjelenik a nyíregyházi színpadon, s ennek csak örülni lehet. Mindenki, a színházhoz kicsit értő tudja, hogy darabjainak bemutatása minden társulat próbatétele is egy kicsit. Nem szívesen írom le, de úgy gondolom, az Othello nem az az előadás, amellyel a nagy klasszikus hírnevét öregbíteni lehet. Még akkor sem, ha az előadásnak — a színpadi látvány oldaláról nézve — vannak emlékezetes pillanatai. / Idikó a tornác lépcsőjén ült. Kis kosarában babszemeket kavargatott, azt nézte, hogyan válnak szét ujjai nyomán, s hogy futnak össze megint vidám tarkaságukban a lilák, sárgák, barnák, fehérek. A kamrapolcon sorakozó kis zsákokat dézsmálta meg, tudva, hogy tiltott dolgot cselekszik, anyja rá is vert a kezére, de a kincset nem vette el. Talán azért nem, mert szívből örvendezett afölött, hogy a terítő hímzését, aminek színes fonalaival, Ildikó bárhogyan is vágyott rá, nem lehetett játszani—végre befejezte. Nagy örömében megmutatta neki, azután odaugrott a rácsos kis ágyhoz, amelyben a nyolchetes Józsika feküdt. „Alszol, Józsikám? Alszol, gyönyörűm?” A hangja olvadékony volt, mint mindig, amikor a fiúcskához beszélt. „Hát csak aludjál, kicsim. Anyuka most átszalad a szomszédba, de mindjárt visszajön, csak megmutatja ezt a szép térítőt Zsóka néninek... Álmodjál szépet, angyalom.” Ildikó mint a legtöbbször, most is morcosán hallgatta a szobából kihangzó gügyögést, mert ez a hang kizárta őt abból a forró összetartozásból, amelyben az anyja együtt volt az öcsikével. Ha ilyenkor megrángatta a szoknyáját, hát félrecsapta a kezét, és rákiáltott: — Nyughass! Szégyeld el magadat! Irigy vagy a kistestvéredre? Ildikó azután azt találta ki, hogy utánozta a csecsemőt, nyögdicsélt, cuppogott, de az anyja ahelyett, hogy ölbe kapta volna, csak nevetett: — Nézzék csak, ez a négyéves nagylány hogy megjátsz- sza magát! Olyan szeretne lenni, akár az öccse! Néha azért elérte, amit akart. Az anyja magához szorította, megsimogatta a haját, csókot adott neki. Ilyenkor Ildikó nagyon szerette Józsikát. A rácsokba fogózva elácsor- gott az ágya mellett, hosszan és kíváncsian nézte, hogyan változik az arca, amint rázendít a sírásra. Hogyan húzódik vissza kitátott szájába a követelő harag, a pillanatnyi szünet után, amíg úgy látszott, hogy lenyelte a mérgét, s az valahol be lészorult—hogy tör ki még hangosabban, és remegted piros nyelvét. Ildikó nem egyszer benyúlt a rácsok között, hogy megsimogassa a magából kikelt kis arcot, de az anyja ijedten odébb tolta. Nehéz volt eligazodni azon, hogy mit mikor lehet tenni, ha az becséről van szó. De akár nevette az anyja az ő féltékenységét, akár megszidta érte, akár arra késztette, hogy cirógassa, csókolja meg Józsikát, gyönyörködve mindkettőjükben, Ildikó úgy érezte, hogy elébe léptek, hátrébb szorították, s hiába erőlködik, nem tud a korábbi helyére visszajutni, s ennek a testvérke az oka. Pedig eleinte örült neki, meg is csodálta, hogy milyen kicsi, akár egy bábú, de hogy az anyja ennyire törődik majd vele, arra nem számított. Játszani sem lehetett vele, elfogni a repdeső öklöcskéit, ráfújni az arcára, hogy tréfából megijessze. Ez a játszási tilalom különösen fájt, mert a kicsi aggodalmas féltése volt benne, meg közöny vele szemben, s a vereség kényszerűen elviselt terhe. Anyja a terítővei a kezében kilépett a szobából a tornácra. —- Játsszál csak szép csendesen tovább, úgy, ahogy eddig, fel ne ébreszd Józsikát. Én átszaladok Zsóka nénihez, mindjárt visszajövök. — Azzal már futott is a szomszédba, a barátnőjéhez, akivel versenyt hímezték a tarka virágokat az előnyomott vásznakra. Ildikó tapasztalatból már tudta, hogy a mindjárt elég sokáig szokott tartani. Ezért kihúzta szájából Bihari Klára A gyilkos
