Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11 / 212. szám
1 2 r"k XeUt-Magyarorszéfl hétvégi meCCéfáte 1993. szeptemßer 11. Az idő szaga Karádi Zsolt Aznap sokáig ültem a Luxembourg kertben. Szokatlanul hűvös volt. Haragos szél tépázta a fákat, s valószínűt- lenül éles, metsző fény villogott a virágok szirmai között. A bejáratnál egy néger fiú és egy sudár, szőke lány ölelkezett, szemközt a pádon két matróna diskurált. A szökőkút betonkáváján olasz gyerekek valami pajkos dalocskát énekeltek: nagyokat ha- hotáztak, tapsoltak, hősiesen dacoltak a dermesztő júliusi délutánnal. Kis idő múlva még hidegebb lett. Egyedül éreztem magam. Minden távolinak tűnt, aránytalannak, megfog- hatatlannak. Csak szél volt, csak fény, csak árvaság. Az olaszok vidámsága parányi tábortüzeket lobbantott a fűben. Tudtam, hogy innen pár lépésre van a Latin negyed a szüntelenül nyüzsgő, zsibongó turistákkal. A Sorbonne méltóságos épülete, a Pantheon büszke szépsége is feloldódást kínálhatna, ha elindulnék oda, mégsem mozdultam. Szükségesnek látszott a szemlélődő nyugtalanság, a töprengő idegen- ség. A magány. S amint felpillantottam, észrevettem, hogy a két ódon platán alatt közeleg Apollinaire. Fején még nem viseli a turbánszerű kötést, mellette a játékos kedvű, szeszélyes szépség, Marie Laurencin: mintha Henri Rousseau látomása elevenedne meg. Csakhogy a Vámos művének szereplői lényegesen zömö- kebbek, mint ők. Úgy tűnik, mindketten boldogok, bár Marie már megfestette az Összejövetel a szabadban című, a praeraffaelitákra emlékeztető, félig szecessziós, félig groteszk képét, amelyen ő is, a költő is kifelé néz a világból, a semmibe réved. Most érezhetően valami fontos dologról beszélgethetnek, megállnak egy pillanatra, talán a kubizmusról, talán a barátok, Max Jacob, vagy Braque, vagy Chirico vásznairól vitáznak, de lehet, hogy ismét, mint annyiszor már, szakítani akar valamelyikük. A költőben talán felötlik az Annie-hoz szóló hajdani búcsú: E földön többé sose látlakIO idő szaga szaga hangaszálak, talán éppen a Mirabeau-hídhoz tartanak. Még nem tudhatják, hogy Marie harmincnyolc évvel éli túl kedvesét, s hetvenegy esztendős korában éri a halál. Sírja a Pére Lachaise temetőben közel lesz az Apollinaire-éhez, akinek teteme fölött egy torzó jellegű, durván megmunkált, súlyos, oszlopszerű kőtömb magasodik. A költőben talán már érlelődik a mondat: Nincs mi a / Szerelmet visz- szacsalja, ám még nem sejtheti, hogy később kikért fog rajongani, Lou, Madelaine, Jacquline még az idő ismeretlen tornyában ülnek. Most Apollinaire átkarolja Mariét, ki tudja, hányadszor kószálnak erre, hiszen imádják ezt a környéket, a Montparnasse bohém világát, talán éppen Gertrude Steintől jönnek, a rue Fleurusről, ahol oly gyakran találkoztak Mo- réasszal, Gremnitzcel, Picas- soval. Még nemigen számíthatnak a közeli elválásra, ami után Marie férjhez megy egy nérfiet báróhoz, a magát mindig is gyökértelennek érző Apollinaire pedig önként jelentkezik az első világháború francia hadseregébe. Most még lázasan borulnak össze, s ahogy figyelem őket, sajnálom, hogy nem ismerhetik Adyt, aki ugyancsak számtalanszor sétált erre Lédával, hiszen nincs mesz- sze ide a Café de Cluny, az a kávéház, amelybe szívesen betért a Hortobágy poétája Bölöni társaságában elszür- csölni néhány pohár könnyű vörösbort. A közelben, a rue Casimir Delavigne elején, az Odéon színháztól pár méterre áll a Hotel des Balcons, az a szálloda, amelynek falára éppen Marie Laurencin halálának évében, 1956-ban helyeztek el emléktáblát, hirdetvén, hogy itt lakott Ady Endre, aki viszont, belevetve magát a párizsi művészet tanulmányozásába, sűrűn olvasgatta Apollinaire képző- művészeti írásait. Alkonyodik. Maria és a költő fázósan bújnak össze. Honnan is gondolhatnák, hogy nyolc évtized múlva, egy didergő nyári vasárnap ott ül velük átellenben majd egy kósza magyar, aki megálmodja őket, amint kézenfogva lépkednek az örökkévalóság kertjében. Addig bámulok utánuk, hogy föl sem neszelek rá: szürkülni kezdett. Alig lézengtek már a parkban. Elindultam. Korán lehullott levelek zörrentek meg a lábam alatt. Szent Mihály útján mentem végig, a Szajna felé. Messze volt még az ősz. Szántó Piroska: Szamár és rózsaablak Egyedülálló gyűjtemény A népi vallásosság tágyaiból • Szerzetesrendi viseletek • Kegytárgyak múzeuma Dr. Csonkaréti Károly (MTI-Press) — Határ menti Gyula városunkat leginkább a gyógyfürdőket és a kultúrát kedvelők ismerik és keresik fel, mert gyógyulást ígérő vizeinek és kultúrát sugárzó várszínházi előadásainak, múzeumainak messze földön híre van. Múzeumai, gyűjteményei közül gyűjtőkörének témájánál fogva kiemelkedik a hazai helytörténeti, de még az országos gyűjtemények sorából is az a múzeum, amelynek hivatalos elnevezése Kegy- és emléktárgyak múzeuma, de csak röviden Mária Múzeumnak emlegetnek. A zömében Szűz Mária tiszteletéből eredő, a római katolikus egyház tanításában gyökerező vallásos tárgyakat 1985-ben kezdte gyűjteni Paulik István, az egykori Keresztek fala. Középen báró Apor Vilmos győri püspök —1918-1941 között gyulai plébános — ezüst feszületé. A püspök 1945-ben a női tisztaság védelmében halt mártírhalált A SZERZŐ FELVÉTELE Németgyula főterén, az Apor Vilmos téren álló Szent József templom sekrestyése. Összeszedte azokat a kegytárgyakat, amelyeket a vallástalan unokák kiselejteztek. Később, ahogyan idővel szaporodtak a tárgyak, a plébánostól elkérte a plébánia tulajdonában álló épület egyik szobáját. Csakhamar elterjedt, hogy a sekrestyés gyűjti a szent szobrokat, képeket, rózsafüzéreket, imakönyveket és más hasonló régi dolgokat, s egyre többen hordták hozzá feleslegesnek ítélt vallásos örökségük relikviáit. Szűkké vált a szoba, s Paulik István elhatározta, hogy a nyilvánosság elé tárja gyűjteményét. S 1988-ban megnyílt a Kegy- és emléktárgyak múzeuma, amely ma már négy helyiségben tárja a látogató elé a népi vallásosság legváltozatosabb tárgyait. A múzeumalapító Paulik István 1991 februárjában meghalt. Utóda, Bordé György ugyanolyan lelkiismeretességgel és buzgalommal kezeli az emléktárgyakat, folytatja a gyűjtést, és kalauzolja végig a látogatót a hazánkban egyedülálló gyűjteményben. Nehéz megmondani, melyek a legértékesebb darabok, hiszen nincs abszolút mérce. A bélyeggyűjtőt nyilván a Szűz Máriát ábrázoló 140 bélyeg érdekli, mást a rengeteg Mária-érem, vagy a rózsafüzérek közül a Japánból származó, tenyésztett igazgyöngyből, esetleg a jeruzsálemi, názáreti vagy betlehemi magból kézzel faragott-készített olvasók. A negyedik szobában 20 férfirend és 31 Magyarországon működött szerzetesrend viseletét láthatjuk Szabó Judit szegvári dekoratőr feldolgozásában. Szántó Piroska: A lerogyott Harasztosi Pál •1 . ; REPRODUKCIÓI G yönyörű színes árjegyzéket találtam a minap a postaládámban. Fényes papír, a valóságosnál is szebb virágok, ínycsiklandó gyümölcsök vonzották rajta tekintetem. Egy német úr kínálta immár Magyarországon is bejegyzett faiskolájának áruit. Ez ám a választék — lapoztam bele. Szebbnél szebb, egészségesnél egészségesebb alma, körte, szőlő... Az ábrák mellett pedig meglehetősen borsos árak. Amint átfutottam, és becsaptam a gusztusos kis füzetet, mégegyszer megakadt a tekintetem a címlapján. Akkora áfonya, mint egy ötforintos — állt egy haragoszöld bokor alatt a felkiáltójeles szlogen. A hangsúly kedvéért pedig egymás mellett egy ötforintos, valamint az a bizonyos áfonya. Feltehetően természetes nagyságukban. Ez áfonya? Zavarodottan bámultam a semmire sem emlékeztető viaszos kék gyümölcsöt. Leginkább egy kékre festett naspolyához hasonlított, ami szintén kuriózumnak számít, és nem sokan ismerik. Ráadásul ekkora? Hiába láttam, hogy a kép élő és valódi gyümölcsöt mutat, megmaradt bennem a kétely. Nekem ugyanis már volt egy találkozásom az áfonyával. Elég nehezen jött össze, de volt. Évtizedek teltek el attól számítva, hogy először hallottam róla, addig hogy megkóstolhattam. Családunk egyik nagy időt és nehéz korokat megélt tagja mesélt róla, valahányszor valakit valamilyen kór megtalált. Erre bizony az áfonyalekvár volna jó. Most kellene egy kis áfonyaszörp. Amikor engem ez gyötört, felmentem a havasokba, ettem egy kis friss áfonyát, mindjárt meggyógyultam. Miután az említett havasokat néhány évtizedig semmiképpen sem kereshette fel a jól záró határok miatt, az áfonya valamilyen elérhetetlen csodavárosában, ám ott várt rám ama bizonyos gyümölcs. A tajgamocsár kellős közepén, az Óbból kotort feltöltésre épült település arculatán hiába kutattam valamilyen sajátosságot. Semmitmondóan széteső képet mutat az odalátogatónak. Volt azért egy-két dolog, ami — most utólag végiggondolva — előre sejtetni engedte, hogy rövidesen valami rendkívüli dolog esik meg velem. Az, hogy ott Esik Sándor Álmaim áfonyája gyógyszer maradt, amiről mellesleg még azt is lehetett tudni, hogy ízletes gyümölcs. Az embert a jó sorsa csak összehozza azzal, amire nagyon sokat gondol. Az áfonyával életemben először és utoljára ott találkoztam, ahol nem is reméltem volna. Történt pedig, hogy kivételes szerencsém, no meg az Aeroflot TU-akárhányas repülőgépe a messze Szibériába vitt. Voltak olyan percei ennek az útnak, amelyeket akkor és ott balsorsom beteljesülésének könyveltem el, de ezeket a jótékonyan, ám sajnos gyorsan múló évek megszépítik. Juliánus barát, amint hátramaradott eleinket kereste, errefelé nemigen jutott el, pedig Hanti-Manysi- földet is finnugor nép lakja. Közülük senkit sem láttam az Ob partján elterülő Szurgut lehetek, önmagában csak addig rendkívüli, amíg meg nem érkezem. Ám, más is várt rám. A szállodában például eleinte modern festészeti megoldásnak véltem a sűrű apró piros pöttyözést a falon. A portás azonban felvilágosított, hogy az nem más, mint az odacsapott szunyogmilliók örök emléke. November közepe lévén a dinnyebőséget sem tudtam mire vélni, aztán megláttam a hektárnyi üvegházakban a felfuttatott görögdinnyeindát, magát a nyolc-tíz kilós dinnyét pedig — lám mire képes az emberi elme—öklömnyi korában neccszatyorba teszik, és felakasztják az üveg tartószerkezetére. Még mielőtt a dinnyével elkalandoznék, jó ha leszögezem: már csak órák kérdése volt, hogy az igazi meglepetés bekövetkezzen. Vendéglátóim ugyanis közölték: ha visszajövünk az olajmezőről, szauna, és egy nem akármilyen vacsora vár ránk. Az olajmezőkről majd valamikor feltétlen megemlékezem még, hiszen felejthetetlen látványt nyújtottak. Most már azonban feltétlenül közelebb kell kerülnünk ahhoz az ominózus gyümölcshöz, hiszen összefut a nyál számban, hiába járunk még mindig csak a fúrótornyok árnyékában. Az Ob partján, az olajvállalat dácsájában fogadott bennünket az este. A finom folyami homok, amely a hétvégi házak városnegyedének talaját is alkotta, frissen gereblyézve várta a vendégeket. A faépület szakasztott olyan volt, mint a Zsivágó doktorban az egyik vasútállomás valahol Moszkva és Vlagyivosztok között. A folyópart nem lehetett messzebb harminc méternél. Ott állt egy gerendabódé, amely minden eresztékében gőzölgőit. Ez volt a szauna. A vacsora ára az abban, és a jéghideg folyóban történő bátor megmártózás volt. Az oroszok akkorákat horkantottak amint belerohantak a mozdulatlan tükrű folyóöböl vizébe, mint egy oroszlán. Én gyáván dideregtem, és átkoztam magam, miért kell nekem csavarogni, és nem megmaradni otthon a fenekemen. Később azonban minden jóra fordult. A barátságos meleggel fogadó dácsa ebédlőjében fejedelmien megterített asztal várt bennünket. Aki
