Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-11 / 212. szám

1993. szeptember 11. A tetten ért múló idő Régvolt századok órái • A magyar mesterek nem maradtak el tudásban • Faborítású tok Aranyozott, faragott talapzatú asztali óra 1780-ból MTI-Press felvétel A budavári Mária Magdolna templom tornyában már 1553- ban gépóra mutatta az időt. E nevezetes időmérőről a török leírások is megemlékeznek. Magyarországon hatszáz éves múltra tekint vissza a gépóra- készítés. Éppen száz évvel azután, hogy Angol honban megkonstruálták az első gép­órát, Besztercebánya is büsz­kélkedett saját készítésű to­ronyórával. A pest-budai órásság a 16. században már nem elszigetelt jelenség. A török uralom után pedig valódi fellendülését élte ez a mesterség. A 17. század­ban órás céhek szerveződnek a Nyugat-Magyarországon és Budán. S ezt követően éli fénykorát a hazai óramíves- ség. Hetven remekmívű órát láthat a közönség a Kiscelli Múzeum Pest-budai órák és órások című kiállításán ezek­ben a napokban egészen szep­tember végéig. Valamennyi tárgy a múzeum saját gyűjte­ményéből való, abból a kol­lekcióból, amelyet több mint száz éve gyűjt a fővárosi mú­zeum. Pest, Buda, Óbuda het­ven órásának nevét, munkáját ismerhetjük meg. A kisebb- nagyobb szerkezetek látványa mellett egy listát is olvasha­tunk az ismert műhelyek nevé­vel. A 17. században, amikor az ingaóra megjelent, elegáns lakások, gazdag családok vá­sárolták az időmérés e fényűző kellékét. Nem múlt el száz év, és az óra szinte közszükségleti cikké vált Magyarországon is. Míg korábban aranyból, ezüst­ből formázták az óratokokat, most rátértek az olcsóbb, köny- nyebben megmunkálható fa alkalmazására. (Megjegyzen­dő, az óratok készítése külön szakma, az órás sohasem ké­szített tokokat, csak szerkeze­teket. A tok mesterei fémön­tők, asztalosok, díszítőiparo­sok voltak.) A faborítású óra pedig nemcsak elsődleges cél­ját, az idő mérését hivatott szolgálni, hanem a lakás díszí­tését is. Ezért aztán széles lehetőséget kaptak az oszlo­pos, lábakon álló asztali és szekrényórák, a kép- és keret­órák, a lábas órák. A legszebb ilyen saját lábon álló órák éppen a 18. század termékei. Megjelentek a kis órák zse­ben, gyűrűként viselhető for­mában. A zsebóratok-készítés külön műfajjá vált. Visszafo­gott mértéktartás, precíz, gon­dos munka, művészi hajlandó­ság jellemezte e korban a pest­budai órásokat, akik semmivel sem maradtak el Európa órás­mestereitől. Nem is csoda, hi­szen tanulóéveiket sokszor or­szágról országra vándorolva töltötték a legények. S jó ér­zékkel megtanultak mindent, amit a kor technikában és mívességben produkált. Mi történt Szilvássy Annamáriával? (MTI-Press — Nemrégen a Privát kopó című magyar té­vékrimi egyik jelenetében is­mertem föl a régen nem látott Szilvássy Annamáriát. Bizony, legalább két évtize­de múlt már, hogy egy nagyon csinos, szőke, csupa mosoly bakfis tűnt fel a Szélhámosnő című filmben. A szerepet még amatőrként, a főiskola előtt kapta a gim­nazista kislány. Úgy tűnt, egyenes ívű, szép karrier vár rá. Nem egészen így történt. — Mostanában kiváltképp rossz passzban vagyok — mondja láthatóan idegesen, feszülten. — Sajnos, válságos időszaka ez a magánéletem­nek és a színészi pályámnak is... A tizenkilenc éves házas­ságom, melyből három közös gyermek született, felbomlott, most folyik a válóper. A Ma­dách Színházzal tíz éve szer­ződésem van, de most csak egy darabban játszom egy nyúlfarknyi szerepet... Csupán megtűrt személynek érzem magam, akinek bizonytalan a jövője, az állása. □ De mi történt, hogyan ju­tott idáig? — Volt időm ezen elgondol­kodni... A házasságom valóban szerelmi házasság volt. A fér­jem nem szakmabeli, elvált fér­fi volt, egy kisfiúval, akit aztán én neveltem fel, a három közös gyerek mellett. Nem mentem korán féijhez, de szép családot, gyerekeket akartam. Nem gon­doltam arra, hogy ezzel a pá­lyám is derékba törhet... □ Mit szeretne, mi a kíván­sága? — Szeretnék már túl lenni az életemnek ezen a válságos időszakán. Remélem, hogy bí­rom lelkierővel, és kilábalok, mert egyébként vidám és biza­kodó természet vagyok. Per­sze valami jó szerep is kel­lene! valaha is hallott már a szibéri­ai tokról, az egyúttal azt is megtudhatta, hogy nincs párja a halak között. Ott párállott az asztalon. Körülötte fekete és rózsaszínű kaviár, az elmarad­hatatlan citromszeletekkel, és az egész meghintve bordóra érett ribizlivel. Ez utóbbi egy kicsit idegenül hatott, de nem mutattam, hogy meg vagyok lepve. Annál is kevésbé, mivel előbb halászlét kellett enni. Volt ugyanis az olajosok kö­zött egy moldvai román, aki hallott arról, hogy a magyarok micsoda halászlevet főznek. A vendég számára a gazda min­dent elkövet, hogy jól érezze magát, így elkövették a halász­levet is. Borzasztó volt. Kellő­en megdicsérgettük, aztán a sűrűbb étkek felé fordult fi­gyelmünk. Következett a tok, a már említett dresszingekkel. Mennyei ízek—nyugtáztam magamban. Az omlós hús, az édes, fanyar, illatos pikáns gyümölcsök... nehéz szavakkal leírni. De mi ez, állt meg a vil­la a kezemben. A ribizlinek nem ribizliíze volt. Édesebb, csípősebb, illatosabb, és vala­mi olyan aroma, mint amilyen még életemben soha annak előtte. Kellemes bizsergés ön­tötte el a nyelvemet és az aj­kaimat. Éreztem, hogy valami olyan élmény ért, amilyennel nem mindennap találkozik az ember. Megkérdeztem, mi ez? Sem én, sem a társaságban velem lévő többi magyar nem ismerte a szót, amivel oroszul illették az aprószemű gyümöl­csöt. Nos, elő a szótárt! Felug­rottam az asztaltól, aztán szé­gyenkezve gyorsan visszaül­tem. így mégsem illik viselked­ni. Igen, áfonya volt, amit a fo­gaimmal ropogtattam. A cser­zett arcú olajbányászok arcá­ra boldog mosoly ült ki, hogy ekkora öröm ért. Egyikük felpattant, és ki­ment az ebédlőből, kisvártatva visszajött. Mögötte egy elég szakadt külsejű ember, a kezé­ben egy kiskosár áfonyával. Megkérdezte, bejöhet-e, és amikor igenlően rápillantott vendéglátóim egyike, illedel­mesen lehúzta halinacsizmá- ját. Gyors léptekkel bejött, a kiskosarat az asztalra tette, és ugyanolyan szaporán távozott. Friss, kínálta az egyik olajbá­nyász. A hangulat tetőfokára hágott. Pukkant a pezsgő, folyt a vodka, én azonban csak az áfonyával voltam elfoglalva. Rövidesen el is fogyott. Tartot­tam tőle, hogy elrontom a gyomrom, így elhatároztam, nem eszem többet, még ha hoznak is. Mert hoztak. Az olajbányászok vezetője — látván mennyire ízlik—in­tézkedett, hogy az egész sze­mélyzet menjen el áfonyát szedni. Halálra válva mond­tam: elég, nem kell több, este van, sötét. A vendég az ven­dég, hangzott a válasz. Aztán mégiscsak megfeledkezett az ügyről. Az est úgy ért véget, ahogy sejteni lehetett. Min­denki sokat evett, és sokat ivott. Szebbnél szebb orosz népdalokat énekeltek, és hiába ittak hihetetlenül sokat, hibát­lanul, a hangján, és megkapó- an. Nem maradhatott ki a Vol­gádat, a Nyírfácska, utóbb pe­dig mindenki a maga nemze­tének dalaiból dúdolt, énekelt el néhány strófát. Ebből derült ki, hogy orosz alig volt a tár­saságban. Még a moldvai is dalra fakadt, de szégyen nem szégyen, minden sora ismeret­len volt számomra annak, amit elénekelt. Az éjfél vetett haza bennün­ket a város másik végébe. Tud­tam, hogy reggel korán ke­lünk, sietve feküdtem le. Csend volt. A szállodában is, és a közeli repülőtéren is. Mielőtt elaludtam volna, két dolog ju­tott eszembe az eltelt estéről. A hideg éjszakában a valószínűt- lenül hatalmas folyó tükrén visszatükröződő csillagok, és az áfonya íze. Láttam magam előtt a ribizliszerű bogyócská- kat, és bennük a mag opálosan átszüremlő képét. Gyermekko­romban olvasott orosz népme­se sejlett fel emlékeim között a szibériai drágakövekről, me­lyekből a varázskezű mester olyan áfonyát csiszolt, amit a bojárok nem tudtak megkülön­böztetni az igazitól. Milyen érdekes — közelített meg méginkább az álom — hiszen akkor hallottam először az áfonyáról. A reggel kapkodással telt el. Elaludtam az indulást, hasított belém a felismerés, amikor az órára pillantottam. Csengett a telefon, verték az ajtót, nem telt bele öt perc, robogtunk a reptérre. A moldvai hajtotta a terepjárót, majd kiestünk be­lőle. Aztán váratlanul lassí­tott, majd lehúzott az útról. Mögöttünk sziréna harsant, mindenki úgy kormányzott, hogy elsiethessen az, akinek minden perc drága. A kéken villogó terepjáró azonban előttünk fékezett. Az egyen­ruhás mellől az egyik olaj­bányász ugrott ki. Nagyon fi­atalosan, nyoma sem volt rajta a tegnapi estének. Kezében két befőttesüveggel egyenesen hozzám sietett, és harsány jó- reggelttel a kezembe nyomta. Megköszönni sem volt időm. Máris megfordultak, mi pedig ha lehet, még gyorsabban haj­tottunk a reptér felé. Megkö­vültén néztem az üveget, amelyben frissen szedett áfo­nya volt. Nem tudtam min le­pődjek meg: azon, hogy haj­nalban felkeltek a kedvemért, vagy azon, hogy az üvegekben a nyíregyházi konzervgyár címkéje szerint vegyes sava­nyúság volt annak előtte. Epilógus tthon a már említett rokon éppen megérke- m zésem napján járt a m házunkban. Mint va­JL rázsló a kalapból a nyulat, úgy szedtem elő az üveget, és tettem ki az asztal­ra. Vártam a hatást, és készül­tem, hogy nagy sikert aratok. Mire ő: hát ez meg micsoda? Áfonya — válaszoltam. Ez? Na, ne viccelj. Láttál te már áfonyát? Mert én azon nőttem fel. És akkor elmesélte milyen az áfonya a Kárpátokban. Én pedig ettem tajgaáfonyát, lát­tam — képen—óriás áfonyát, és még mindig nem tudom, mi­lyen az igazi áfonya, amely minden bajra biztos gyógyír. Hetvenes évek Novák Béla Dénes Nem hazug a mítosz: jobb­féle matrózoknak majd min­den kikötőben van szerető­jük. 1971-ben én is hajós voltam, pontosabban felmé­rő matróz, ami annyit tett, hogy szondarúddal kavargat- tam a Dunát, bizony mon­dom, szlovák indulatokat nem gerjesztett tevékenysé­gem. Szóval voltak szép menyecskék, ha nem Bejrút­ban, Dunafüreden, Tahitót- faluban, s Mohácson se Szolimán szultán szobrába lettünk szerelmesek. Hétvégenként Pesten lazí­tottam, egyik ilyen szombat délutánon találkoztam régi szám árpád társaimmal, együtt jártunk valaha min­denféle iskolákba. Megbe­széltük, leruccanunk a Bala­tonra, amúgy is untam már a folyóvizet. Magyar tengerre magyar!—mi csodálatosak a lányok, midőn levetik fürdő­ruhájukat, s olyan fehér nekik minden Mount Everestjük! Irány Földvár. Az első na­pon megismerkedtem a cam- pingban dinnyét s egyéb zöldségeket árusító leányzó­val, ő Kecskemét szülötte volt, én kispesti: gondoltuk, kell egy kis egészséges gén- kavarás... (Talán azért tet­szettem neki, mert jó barna voltam, izmos, s különben is dinnyefejem van.) Teltek a napok, egyik este a móló felé ballagtunkban harsány zenebona szót hal­lottunk valahonnét, nosza, gondoltuk, iszunk egy sört, ropunk egy dörgicsei has- raesőt. (Az nem volt kiírva: BM alkalmazottaknak kisa­játított épület.) Szép, délceg, sztálinbaj- szos portás állott utunkba. „Ide? Be? Ide?” — kérdezte fenyegető hangon. Gyuri barátom, egy méter hatvanas, érettségizett szel­lemóriás, ezt nem tűrhette tovább, félretaszította a bolsi cerberust, s büszkén becsör­tetett a táncterembe. Eltelt öt perc, György ba­rát sehol. Utána kellett kuta­kodni, szegényt talán meglo- vasrohamozták a rendszerhű bajnokok?! A hátsó traktus­ban vala egy iroda, ott leltem meg őt, éppen magyarázott, aszongya: mi nem vagyunk négerek, s jogok és szabad­ság, meg ilyen marhaságo­kat. Kiknek szónokolt? Nem szívesen minősítek, ám ezen fogadalmam csak embersza­bású lényekre vonatkozik, akik pedig a helyiségben — Gyurin kívül — tartózkod­tak, valahol leragadtak az evolúció egyik kezdetleges szakaszán. Mit látok? goril- lapofájú szőke, bicskával mancsának körmeit pucolja, lábai az asztalon. Másik há­rom, ásót, kapát sose látott parasztgyerek, mindenben igyekezett utánozni csápáje- vét, azzal a különbséggel, hogy az ajtónál álltak, s így lábuk nem ért az asztalig. No, Szentgyörgykém, hagyjuk a sárkányokat, tűz­zünk innen a francba, szólot­tám bölcsen, karon ragadtam ismerősöm, kifelé tuszkol­tam, vonszoltam, nem aka- ródzott jönnie. Észre sem vettem, a pribékek követnek, amint az utcára értünk, megszólal egy hang: „Öcsi, mit ugattál az előbb?” Megfordultam, abban a minutában, kapásból, teljes erőből térden rúgtak. A plati­nafej volt. Máshová szánta az attakot, de ösztönösen hát­raléptem, így elhibázta fo­gamzásgátló akcióját. Hiába cipelt néhai nagypapám va- sámaponta a templomba, én bizony nem tartottam oda a másik térdemet, egy bal csa- pottal megkínáltam a szeme alját. Hajrá! — sportszerűen beleavatkozott a viadalba a többi junior partizán is. Nem lett volna gond, mozogtam meglehetősen, de a zajra ki- csődült az egész mulatozó üdvhadsereg, s azt ordítoz­ták: „üssétek a huligánokat!” Száz kilós pártittkámők, egész életükben kussolni kényszerített harmadrangú besúgók kívánták véremet. No, mondok magamnak, ide­je télakolni. Kaptam is egy flemmet, eleredt az orrom vére. S eljövendett a másnap. Sétálok a vendéglő irányába (előző esti kalandom rég fe­ledtem már), s kit lámák sze­meim? Két rendőr társaságá­ban hamuszőkeszín hajú teg­napi ellenfelemet. Karján ön­kéntes rendőr karszalag, ép­pen igazoltattak egy óvodás­nak álcázott ellenforradal­márt. Közelebb érek, hát lá­tom ám, bal szeme alatt ha­talmas lila folt, két balkezem nyoma. — Ez nem tréfa do­log, ha ezek kiszúrnak, alul­ról szagolhatom a tegnapi zoknimat. Aznap délután el­utaztunk Földvárról. (A lány maradt, de nem hiányzott. Állandó-an azt ragozta: dinnyemag, dinnyemagzat. Férjhez akart menni, legyen áldott az akkoriban a környé­ken tartózkodó összes kül- és belpolicáj!) Szabadságom hátralévő idejét az Adám sörözőben töltöttem, s megfogadtam, rendszerváltásig engem a Balaton nem lát. Ki gondolta volna akkor, hogy csupán húsz évet kell vámom, és máris (nem önkéntelenül!) kivonulnak magukból ön­kéntes rendőreink? Szántó Piroska: Dió

Next

/
Oldalképek
Tartalom